210 – 219

210. Egy benned levő szép fogyatékosság

Hallottam

{Írva van} a Talmudban (Nédarim 66b): „Ő, aki azt mondta neki, a feleségének stb, {hogy addig} míg látod a benned levő szép fogyatékosságot. Rabbi Ismael ben Rabbi Joszi azt mondta: az áldott Örökkévaló azt mondja, hogy mindaddig míg látod a benned levő szép fogyatékosságot, nem tudsz Hozzá tapadni”. Azaz, a Toszfot első magyarázata szerint, vagyis amely megtiltotta {az embernek} az élvezetet, ha találna valami szép dolgot. Vagyis, {abban az esetben} ha az ember tudja azt mondani, hogy {igen} szép dolgai is vannak neki, amelyekkel segítette az áldott Teremtőt, hogy {általuk} egymáshoz tudjanak tapadni. Mert ha ez nem így {volna, úgy} miért is nem segített {volna} Ő másnak? Ámde nyilván szükségszerű, hogy ott legyenek benne {bizonyos} dolgok. Azaz hogy jó hittel és jó tulajdonságokkal rendelkezzen, mivelhogy jó szíve van, amivel tud imádkozni.

S ez {a jelentés annak}, amit magyaráz: „Azt mondta nekik: tán akárcsak egy szép nő”. Vagyis, létezik {benne} egy külső elme, {amely} jobb minden kortársénál. Vagy, „tán a haja szép?”, mondván hajszálnyi pontossággal vizsgálja önmagát . Vagy, „tán a szemei szépek?”, vagyis a Szentség bájából minden kortársánál több van neki. Vagy „tán a fülei szépek?”, vagyis amikkel semmilyen rossznyelvű beszédet nem tud meghallgatni.

211. Mintha csak a Király színe előtt állna

Elul {hó} 1-én, 1938. augusztus 28-án hallottam

Ki a házában ül, nem hasonlít ahhoz, ki a Király színe előtt áll. Vagyis a hit olyan{nyira erős} kell hogy legyen {nála}, hogy egész nap úgy érezze, {mintha csak} a Király színe előtt állna. Mert akkor a szeretet és a félelem nyilván hogy teljességben van. Ám mindaddig míg nem érte el ezt a fajta hitet, nem szabad hogy pihenjen és csöndben maradjon, mert ez az életünk és napjaink hossza, és semmilyen kárpótlást, {mi csak létezik} a világban, nem akar majd elfogadni. S a hit hiánya bele kell hogy fonódjék a végtagjaiban, mígnem aztán a szokás második természetté válik, olyannyira, hogy mikoron Rá emlékezem, nem hagy aludni. S minden anyagi dolog kioltja ezt a hiányérzetet. Mert, minden olyan dologból, amiből élvezetet kap, íme az élvezet eltörli a hiányérzetet és a fájdalmat.

Azonban ne akarjék vigaszt kapni. S minden anyagi dologgal amit kap, óvatosnak kell lennie, hogy az nehogy eltörölje a hiányérzetét. S ezt úgy {teheti meg}, hogy sajnálkozással van amiatt, hogy ezen élvezet miatt hiányozni fognak belőle a Szentség edényeinek szikrái és erői, vagyis a Szentség hiányérzetei. S a bánat által tudja biztosítani, hogy a Szentség edényei nehogy elvesszenek.

212. A jobb ölelése és a bal ölelése

Kiszlév {} 8-án, 1941. november 28-án hallottam

Létezik a „jobb”-nak az ölelése, illetve létezik a „bal”-nak az ölelése. S mindkettejüknek az örökkévalóságig kell léteznie. Vagyis, mikor ő a „jobb”-nak az állapotában van, akkor arra kell hogy gondoljon, hogy olyan hogy „bal nem létezik a világban. S hasonlóképp, mikor ő a „bal”-lal van elfoglalva, akkor azt kell hogy gondolja, hogy nem létezik olyan a világban hogy „jobb”. S a „jobb” az az Egyéni Gondviselés, a „bal” pedig a díjnak és büntetésnek a Gondviselése. S habár van olyan vélemény, amely azt vallja, hogy nem létezik olyan, hogy bal és jobb együtt legyenek, mindazonáltal az ember a józan ész felett kell hogy dolgozzon. Vagyis hogy a józan ész ne állítsa őt meg.

Mert a lényeg: az a józan ész feletti hit. Más szóval, az egész munkája az alapján mérik le, hogy mennyire is dolgozott a józan ész felett. S mégha utána vissza is tér magához {a józan észhez}, {mindazonáltal} ez mégsem nevezhető semminek, merthogy az alapja felette van a józan észnek, és ő {bárhogy is,} mindig a gyökeréből táplálkozik.

Mígnem, ha bentre, {magához} a józan észhez tér {vissza}, úgy akkor pont hogy {magából} a józan észből akar táplálkozni. S ilyenkor a Fény {ezért} rögvest eltávozik. S ha ő {aztán mégis} továbbítani akarja {a Fényt}, úgy akkor ő a józan ész felettről kell hogy nekilásson ennek, mert ez az ő gyökere. Miután megszerzi a szentségnek az eszét.

213. A hiányérzet feltárásának dolga

Hallottam

A lényegi, alapvető dolog, hogy megnöveljük a hiányérzetet, mert ez az alap, amelyre az egész épület épül. S az épület erősségét az alap alapján mérik.

Mert sok olyan tényező létezik, amely arra kényszeríti az embert, hogy erőfeszítést tegyen. Azonban ezek nem a célt szolgálják. Ezért aztán az alap az egész építményt elrontja. Noha a „Lo-Lismá”-ból érkezünk meg a „Lismá”-hoz [magyarul, a „Nem az Ő Nevéért” {állapot}ból érkezünk meg az „Ő Nevéért” {állapot}hoz], mindazonáltal, hogy visszatérjen a célhoz hosszú időre van szükség. Ezért a célt mindig a szeme előtt kell hogy lássa az ember, ahogy az írva van a Sulchán Áruch-ban [„Terített asztal” {zsidó törvénygyüjtemény}]: „Az Örökkévalóra néztem szüntelen (Zsoltárok 16:8)”, mert aki a házában ül, az nem hasonlít arra, aki a Király színe előtt áll. Mert aki hisz az Áldott Teremtő valóságában, mondván, „tele a föld az Ő dicsőségével”, úgy az tele félelemmel és szeretettel, s nincs szüksége semmiféle előkészületekre és betekintésre. Mert ő pusztán csak teljesen semmissé teszi magát a Király előtt a maga tényleges természete felől.

Ahogy azt az anyagi {világ}ban is látjuk: {mondván}, akik igaz szeretettel szereti a barátját, úgy az csak a javát akarja a barátjának és csak erre gondol, és visszafogja magát minden olyan dologtól, amiből nem a java származna a barátjának. S {ez} az egész mindeféle számítás nélkül történik. S nincs ehhez szükség nagy elmére, mivelhogy ez természetes. Akárcsak az anya szeretete a fia iránt, aki mindenével a fia javát akarja, s nincs szüksége semmi előkészületre és értelemre ahhoz, hogy szeresse a fiát. Ugyanis egy természetes dologhoz nem szükségeltetik ész, hogy az kötelezze őt rá, hanem maguk az érzékek által történik ez így, mikor is maguk az érzékek valódi, teljes odaadással dolgoznak. Mert így van a természetben: ha az ember szeret valamit, {akkor} az ember {kész} a lelkét adni, csakhogy elérje a célját. S mindaddig míg a célját nem érte el, az élete nem élet.

Ezért aki azt érzi, ahogy az a Sulchán Áruch-ban van írva, {vagyis} hogy „az ő esetében ez hasonló{képp van}, stb.”, úgy biztos hogy ő teljességben van. Vagyis hogy van hite. S mindaddig míg nem érzi azt hogy a Király előtt áll, úgy ő Isten-őrizz épp ellenkező {helyzetben van}. S ezért az embernek látnia kell, hogy a szolgaság mindenekelőttre való. És sajnálkozzon amiatt, hogy nem rendelkezik kellő hittel. S ennek, a hit iránti hiányérzet az alapja. S hogy ezt a hiányt érezze, az imáját, kérését és erőfeszítését kell hogy adja. Mert ha nincs {erre} hiányérzete, akkor más szóval mondva, nincs edénye hogy befogadja a kitöltést. S hinnie kell, hogy a Teremtő meghallja minden ajak imáját, s hogy teljes hitben ki lesz mentve.

214. Ismert a kapukban

1939. Sávuot-kor [Tóra-adás {Pünkösd} ünnepekor] hallottam

Én az Örökkévaló Istened (Smot 20:2)”, a Zohárban pedig ilyenképp {van írva} „Ismert a kapukban (Példabeszédek 31:23)”. Visszakérdez, miért változtatták meg Bölcseink az Írás nyelvhasználatát és nevezték el a gyülekezés ünnepét a „Tóránk átadásának”, amely a Tórában az „első-gyümölcsök felajánlása” néven van kiemelve, ahogy az írva van „az első-gyümölcsök napján”, s jöttek Bölcseink és azt a „Tóránk átadásának” nevezték el.

S a helyzet az, hogy Bölcseink semmit nem változtattak meg, csak pusztán magyarázni jöttek az „első-gyümölcs” dolgát, ahogy az íme írva van „Viduljon a mező és minden, ami rajta van; akkor örvendjen az erdő minden fája (Zsoltárok 96:12)”. S a mező és az erdő közötti különbség abban van, hogy a mező gyümölcsöt hoz, az erdő pedig terméketlen fák{ból áll}, amelyek nem hoznak gyümölcsöt. S a dolog magyarázata az, hogy a mezőt Málchut-nak nevezik, amely az Égi Málchut {magyarul, Királyság} jármának magára vételét jelenti, amely a józan ész feletti hitet képezi.

Azonban hogy a hitnek mekkora a mértéke, nos ennek megvan a maga mérés{i mikéntje}, azaz hogy {a hit} ugyanolyan mértékben ki kell hogy töltse őt mint a tudás. S akkor mondják rá hogy a „mező, amelyet megáldott az Örökkévaló”, vagyis ami gyümölcsöt hoz, mert csak ilyen módon tud Őhozzá tapadni, mivelhogy semmiféle korlátokat nem szabnak neki, lévén hogy {ilyenmód} felette van a józan észnek.

Mígnem a tudás az korlátozva van. Amekkora a tudás mértéke akkora a nagyság {mértéke}. S őt nevezik „másik Isten{nek}, ki terméketlen és nem hoz gyümölcsöt,” s ezért nevezik erdőnek. De így vagy úgy, mindkettő szélnek [szegélynek] minősül. Ugyanakkor középső oszlopnak {ugyancsak} lennie kell. Vagyis, tudásra ugyancsak szüksége van, de csak azzal a feltétellel, ha az nem rontja el neki a józan ész feletti hitet.

Mígnem, ha a tudással {akár csak} egy kicsit is jobban dolgozik mint a hittel, úgy rögvest mindenét elveszíti. Helyette inkább mindenféle különbség nélkül kell hogy jelen legyen az nála, és akkor „Viduljon a mező …stb. … az erdő minden fája” mert ekkor még a másik Istennek is létezik javítása, amely az erdő, amely a hit által erősödik meg.

S ez az a dolog, ami Ábrahámnál van írva, „járj Előttem és légy tökéletes”. S Rási {ezt úgy} magyarázta, hogy nincs szükség segítségre támaszul. Mígnem Noénál az van írva, hogy ”Istent járta Noé”, mert szüksége volt segítségre támaszul, ám mindenestre az Örökkévalótól való segítségre. Azonban ami a lehető legrosszabb az az, mikor {az ember} a {más} emberek segítségére van rászorulva.

S {ennek vonatkozásában} két dolog létezik: (1.) az egyik az ajándékra, (2.) a másik pedig a kölcsönre vonatkozik. A másoktól vett ajándék az az, mikor segítséget veszünk, és azt az ember nem akarja visszaadni, hanem az egész élete során használni akarja azt. Mígnem kölcsön az, mikor is egyelőre elveszi {amit adnak}, azaz mindaddig míg a saját maga érdemében nincs ereje és kitartása, ugyanakkor reméli, hogy a szent és tiszta munka és erőfeszítés által saját erőre tesz szert. S akkor azt a segítséget, amit {korábban} elvett, visszaadja. Azonban ez ugyancsak nem jó, ha nem nyeri el hogy szert tegyen rá, mert akkor mindenképp alább hullik.

S akkor térjünk vissza a témához, miszerint „Tóra-adásról” és nem a „Tóra-megkapásáról” beszélünk, mert akkor a Tóra Átadóját érték el, ahogy az írva van, „a vágyunk, hogy lássuk Királyunkat”. Ezért a lényeg az az, hogy elérték a Tóra Átadóját, s akkor mondják rá hogy a „mező, amelyet megáldott az Örökkévaló”, vagyis mező, amely gyümölcsöt hoz. S erre vonatkozik az első-gyümölcs dolga, azaz a mező első gyümölcsére, amely jele annak, hogy elnyerte a Tóra Átadóját és a teljes ráismerést. Ezért is mondja, „veszendő {száműzött} arámi volt atyám (Dvarim 26:5)”, mert korábban leereszkedések és ravaszság {jellemezték}, mígnem most egy fenntartható kapcsolat{ról van szó}. S ezért magyarázták úgy Bölcseink hogy az „első-gyümölcs” a Tóra-adást jelenti, vagyis azt, hogy kiérdemelték a Tóra Átadóját.

215. A hitről

Hallottam

A hit {maga} egy kifejezetten tiszta munka. Ugyanis a kapni-akarás nem vesz részt ebben a munkában. Sőt mi több ellenkezőleg, a kapni-akarás ellene van. Merthogy ennek a vágynak az a természete {azt diktálja}, hogy csak olyan helyen dolgozzon, amit lát és ismer, s nem pedig a józan ész felett. Ezért ilyenképp a Dvékut [a hozzátapadás] teljes tud lenni, ugyanis ennek köszönhetően kiegyenlítődés van, vagyis tényleges adományozás.

Ezért, amikor ez az alap állandóan jelen van nála, úgy még ha jó dolgokat is kap, ez az „ő helyének” minősül, amely {szó} számértékében {megfelel} a Tóra {szó számértékének}. S ezért félelemmel kell lenni a Tóra felé. Vagyis félni kell, hogy semmilyen segítséget és támogatást nem fog kani a Tóra felől, csakis a hittől. S mégha ez a dolog feleslegesnek is tűnik a számára, lévén hogy ő már a vágyott földtől kap. Mindenesetre hinnie kell, hogy emígyen az igazság. Ez a jelentése annak, hogy „s mindenki hiszi, hogy Ő a hitnek az Ura”. Vagyis pont hogy a hit által tudja megtartani a {maga adott} szintjét.

216. Jobb és bal

Tevet (hó) 6-án hallottam

Íme, létezik jobb és bal. A jobb-ban Hochmá, Heszed, {és} Necách van. A balban pedig Biná, Gvurá, {és} Hod. A jobbot „Egyéni Gondviselés”-nek nevezik. A balt pedig „jutalom és büntetés”-nek nevezik. S mikor az ember a jobbal foglalkozik, {akkor} azt kell mondani, hogy minden „Egyéni Gondviselés” alatt van, s ekkor ő következésképp nem csinál semmit. S ennek értelmében azt találjuk, hogy nincs neki semmi bűne. Sőt, a Micvák, amiket tesz, ugyancsak nem az övéi, hanem Égből jövő nyeremény{ek azok}. S ezért eleve hálát kell adnia érte; ahogy az anyagi jótéteményekért, amiket tett vele. S ezt nevezik „Necách”-nak, mikor is „Nicách” [magyarul, „legyőzte”] a Szitra Áchrá-t. S ebből ered a Heszed, amely a szeretet. S ez által érkezik mega a Hochmá-hoz, amelyet „Résá dé Lo Etjádá”-nak [magyarul „meg nem ismert fejnek”] neveznek. Mígnem utána kell hogy a bal vonalhoz menjen, amely a Hod.

217. Ha én nem vagyok magamért, {akkor} ki van érettem

Ádár (I.) hó 27-én hallottam

Ha én nem vagyok magamért, {akkor} ki van érettem; és amikor magamért vagyok, mi vagyok én? E {mögött} ellentmondá van. A helyzet az, hogy az ember minden munkáját a „ha én nem vagyok magamért, {akkor} ki van érettem” {szellemében} kell hogy végezze, {mondván} nincs senki aki a segítségére lehetne, merthogy „a te ajkadon és szívedben van, hogy teljesítsed azt”. Vagyis, jutalom és büntetés formájában. Azonban amikor magában van, szerénynek lévén tudnia kell, hogy „amikor magamért vagyok, mi {is} vagyok én”. Azaz, hogy minden az Egyéni Gondviselés {irányítésa} alatt van, és nincs olyan ember, aki bármit is tenni tudna {Ellene}.

S ha azt mondod: amennyiben minden a Gondviselés szerint van, mit takar a „ha én nem vagyok magamért, {akkor} ki van érettem” szerinti munka? Nos a „ha én nem vagyok magamért, {akkor} ki van érettem” {szerinti} munka által nyeri el az Egyéni Gondviselést. Vagyis, éri azt el. Magyarán minden a korrekció útján halad. S hogy mi a különbség kötelesség és Tóra között – amit „a Mindenható gyermekei”-nek neveznek -, nincs feltárva, mert ehhez ezt előzör a „ha én nem vagyok magamért, {akkor} ki van érettem” szerinti munka kell hogy megelőzze.

218. A Tóra és a Teremtő egyek

Hallottam

A Tóra és a Teremtő egyek”.

Íme nyilvánvaló, hogy a munka idején Ők két dolgot képviselnek, sőt mi több, ellentmondásban vannak egymással.

Mert a „Teremtő” az a Dvékut [az összetapadás] dolgáról szól, mert a Dvékut egyenlőséget jelent, kitörölni {magát} a valóságból. (S mindig el kell képzelni, hogy hogyan is volt nála annak idején, mikoron egy kicsit Dvékut-ban volt, mikor is tele volt életerővel és örömérzéssel. Vágyott rá, hogy mindig Dvékut-ban lehessen, mert a spirituális dolog nem osztódik félbe. Továbbá, amennyiben ez egy beteljesítő dolog, szükséges hogy a{z adott} dolog jó legyen a számára. S {ilyen esetben} helyénvaló visszaidéznie azt az időt, amiben a múltban volt, mivelhogy a test nem képes a nemlegesen keresztül érzékelni, ellenben csakis a létezőn keresztül. Vagyis, csak olyan helyzeteken keresztül, amiben már benne volt. S ezen helyzetekből tud aztán a test példát venni).

S Tórának nevezik a benne levő „Fényt”. Azaz a tanulás ideje alatt, mikor az ember érzi a Fényt, és ezzel a Fénnyel adományozni akar a Teremtőnek, ahogy az írva van: „Aki ismeri Urának parancsolatát, szolgálni fogja Őt”. Ezért is érzi magát úgy hogy létezik, mert adományozni akar az áldott Örökkévalónak – s ilyenmód érzékeli saját magát.

Azonban amikor elnyeri „a Tóra és a Teremtő egyek” nézőpontot, az ember arra jut, hogy az egész egy. Merthogy ilyenkor a „Tóra” nézőpontja szerint érzékeli a Teremtőt. S az embernek mindig is vágyakoznia kell a Benne levő Fény után. S {bár} a Fényt ki lehet {nyerni} azon keresztül, amit tanulunk, azonban a kabbalista-írásokban könnyebben rá lehet találni a Fényre. S ezek a munka idején két végletet képviselnek:

Van olyan, akinek a Teremtő nézőpontja felé vonzódása. S {az ilyen} ilyenkor nem tudja a Tórát tanulni, s a Haszidok könyvei után vágyakozik.

S van olyan, aki a Tóra nézőpontja után vágyakozik. Vagyis, hogy megismerje az áldott Örökkévaló útjait, a világokat és azok folyamatait, s az Irányítás dolgait.

S ez két véglet. Azonban a jövőben {ahogy írva van} „felmorzsolja Moáv uralkodóit”. Azaz, mindkettő bennefoglaltatik a fában.

219. A teljes odaadásról

Hallottam

Íme, a szolgaság félelemben és szeretetben kell hogy teljen. Íme, a szeretet felől nézve nem helytálló azt mondani hogy ezért teljes odaadással kell lenni. Mert hisz természetes dolog, hogy a nagyfokú szeretet a lélek utolsó lehelletéig kitart; ahogy az írva van: „a szeretet olyan erős akár a halál”. Ellenben, a teljes odaadás alapvetően a félelem viszonyában említhető. Vagyis, amikor még nem érzi a szeretet ízét a szolgaságban, mikor a szolgaságra a kényszer viszi őt rá.

Mert szabály az, hogy a test nem érzékel semmit, ami kényszerből jön, mert a korrekció szerint épül fel. S a korrekció {arról szól}, hogy a szolgaság, ugyancsak, a szeretetből kell hogy jöjjön. Mert hisz ez a Dvékut célja, ahogy az írva van: „{ott} azon a helyen, ahol erőfeszítés van, ott van a Szitra Achrá”.

S a szolgaság lényege – miszerint teljes odaadással kell lenni – a félelem{vezérelte viszony}ra vonatkozik. Mert ilyenkor az egész test {ellenkezik és} nincs kiegyezve a szolgasággal, lévén hogy semmilyen ízét nem érzi a szolgaságnak. S minden egyes tettről amit tesz, a test számítást végez a számára, {és azt mondatja vele}, hogy ez {bizony} nem a teljesség{ről szóló} szolgaság. Ha pedig ez így van, úgy mi eredménye lehet a munkának. Ezért ilyenkor, miután nincs semmi valószerűség és íz ezen szolgaságban, a felülkerekedés csakis a teljes odaadásban {nyerhet kifejeződést}. Más szóval, {ilyenkor} a szolgaság {velejárója hogy} keserű ízt érez, mert minden egyes tettben, amit tesz, szörnyű kínokat él át. Mivelhogy a test ahhoz van hozzászoktatva, hogy ne dolgozzék feleslegesen; vagy hogy a fáradozás {eredményeként valami} jó származzék el, vagy a maga számára, vagy másoknak.

A Katnut {a kicsinység] idején pedig, nos, ekkor semmi jót nem érez {ebből} a maga számára, lévén hogy az adott pillanatban semmiféle örömét nem érzi ebben a szolgaságban. S ugyanígy azt sem hiszi, hogy ebből bármi java lehetne másoknak, {még pedig azért,} mert ez saját magának nem fontos. Ha pedig ez így van, úgy milyen java származhatna ebből másoknak? S ilyenkor a kínok szörnyűek. Minél többet dolgozik, annál jobban elszaporodnak a kínok. Míg végül a kínok és a fáradozások olyan mértékben felgyülemlenek, hogy az áldott Teremtő megkönyörül rajta, és ízt ad az áldott Örökkévaló szolgaságához, ahogy az írva van: „mígnem kiöntetik reánk a lélek a magasból”.