230 – 239

230. Magasztos az Örökkévaló és az alantas [mégis] látni fogja

Sábát Truma-kor hallottam, 1949. március 5., Tel-Aviv

Magasztos az Örökkévaló és az alantas [mégis] látni fogja [Őt]”. Hogyan lehet egyenlőnek lenni az Örökkévalóval, miközben az ember az aki kap, az Örökkévaló pedig ad. S erre mondja [az írásvers]: „Magasztos az Örökkévaló és az alantas [mégis] látni fogja [Őt]”. Ha az ember kiiktatja önmagát, úgy azt találjuk, hogy semmiféle fennhatóság nem választja őt el az Örökkévalótól. S akkor ő „látni fogja”, vagyis elnyeri a Mochin dé Hochmá-t.

S a fennhéjázó majd [csak] távolról fogja ismerni [Őt]”. Azonban aki gőgös, azaz aki önmagában fennhatósággal bír, úgy az eltávolodik {Tőle} mert hiányzik {közte és Őközte} az egyenlőség.

S alantasságnak nem azt nevezzük, mikor az ember megalázza magát mások előtt – {mert} ez az alázatosság, mert az ebbéli munkában {az ember} teljességet érez. {Ellenben} alantasságnak azt nevezzük, mikor a világ megveti őt. Mert pont akkor, mikor az emberek megvetik, akkor minősül {a helyzete} alantasságnak, mert ekkor ő nem érez semmilyen teljességet. Mert ez a törvény: amire az emberek gondolnak, az hatással van az emberre. Ezért amikor az emberek {nagyra} értékelik őt, akkor ő teljesnek érni magát; mígnem akit az emberek megvetnek, úgy az alantasként tekint önmagára.

231. A befogadó-edények tisztasága

1928. Tevet {hónapján} hallottam, Givát Saul-ben {Jeruzsálem egyik negyede}

Minden olyan dologgal, amiben a test élvezetét leli, óvatosnak kell lenni. S emiatt sajnálkozzon az ember, mert azáltal hogy ő kap, távolivá válik az Örökkévalótól – tekintve hogy az Örökkévaló {Ő} az adományozó. S ha most befogadóvá válik {azaz ha most kapni fog}, úgy ezáltal ellentétes formájúvá válnak. S mert a spiritualitásban a forma-változás eltávolodást jelent, így már eleve nincs Dvékut-ban [ragaszkodásban] az Örökkévalóval.

S ezt jelenti az hogy „és Őhozzá ragaszkodni (Dvárim 11:22)”. S a fájdalom, amit az élvezet megkapásakor érez, kiiktathatja az élvezetet. Hasonlóan ahhoz, mint mikor egy ember fején kelés van, és ő kénytelen a fejét megvakarnia és ebből élvezetet kapni. Holott ezzel együtt ő {jól} tudja, hogy ezáltal el fog burjánzani nála a kelés, s a{z őt ért} csapás el fog terjedni és nem tud majd kigyógyulni belőle.

{Így} azt találjuk, hogy az élvezet idején nincs semmilyen igazi élvezete, mégha a vakarásból származó élvezet megkapását nem is tudja eltörölni. S ugyancsak látni kell, hogy amikor valamilyen dologból élvezete származik, az élvezeten túl fájdalom fogja kísérni, amiért most távolivá vált az Örökkévalótól. Olyannyira, hogy aztán azt fogja érezni, hogy nem is éri meg az élvezet, összevetve a veszteséggel, amit majd ezen élvezetet követően fog érezni.

Szentség – {azt a} dolgot, amely közelebb viszi őt a Teremtő szolgálatához, szentségnek nevezik.

Tisztátalanság – {azt a} dolgot, amely távolabbra viszi őt a Teremtő szolgálatától, tisztátalanságnak nevezik.

232. A fáradozás betetőzése

Hallottam

Fáradoztam de nem találtam rá, ne hidd el”. S meg kell érteni, mit is jelent az, hogy „rátaláltam”. Mire kell rátalálni? „Találtam”, azaz kegyet találtam az Örökkévaló szemében.

Rátaláltam és nem fáradoztam, ne hidd el”. Fel kell tegyük a kérdést: tán nem lehet hogy ő {tényleg} nem hazudik?; hiszen az ember nem önálló egyénként, maga felé nézve beszél – lévén hogy ezen törvény a kollektív egészre vonatkozik. S ha ő azt látja, hogy kegyet talált az Örökkévaló szemében, akkor miért {mondjuk hogy} „ne hidd el”.

S a helyzet az, hogy az ember olykor az imán keresztül talál kegyet, merthogy pont ebben az ima ereje – mert képes olyan hatást kiváltani akárcsak a fáradozás (ahogy azt az anyagi {világban} látjuk: van aki a fáradozás révén keresi a kenyerét, és van aki az imája által keresi a kenyerét. Mert azáltal hogy kéri a megélhetést, {lehetőséget} adnak neki arra hogy elláthassa magát.)

Azonban a spiritualitásban ez nem így van: mert még ha el is nyeri hogy kegyet találjon, mindenesetre utána meg kell hogy fizesse {érte} a teljes árat. Vagyis a fáradozás azon mértékét, amelyet midenkinek meg kell adnia. Mert ha nem, elveszíti a Klí-t. Ezért is mondta {azt hogy} „Rátaláltam és nem fáradoztam, ne hidd el”, mert az egészet el fogja veszíteni, így utána az összes {ehhez szükséges} fáradozással fizetnie kell az embernek.

233. Megbocsátás, bocsánatkérés és engesztelés

Hallottam

Megbocsátás (Méchilá), „pusztulásból dícséretbe” értelemben, vagyis pont hogy a szeretetből {jövő} megtérés által, mikor a szándékos bűnök érdemekké változnak át, {ekkor} találjuk azt, hogy a szándékos bűnöket megsemmisíti {és} dícséretté, azaz érdemekké{változtatja}.

Bocsánatkérés (Szlichá), … és a barmát elereszti[héberül: silách] értelemben (sz’amech és s’in betűk felcserélhetők [így, „silách”-ból „szoléách”, magyarul, „megbocsát” lesz]), vagyis elereszti magától a szándékos bűnöket, és azt mondja, hogy a mai naptól kezdődően csak érdemeket fog tenni, mikor is ez félelemből {jövő} megtérésnek minősül, mert a szándékos bűnök véletlen bűnökké változnak át.

Engesztelés (Kapara), és engesztelést végez az oltárnak” értelemben, „engesztelést kér a kezeire ezen ember miatt”. S ennélfogva, mikor az ember tudja, hogy ő {maga} piszkos, akkor nincs {meg benne a kellő} bátorság és pimaszság, hogy a Király csarnokába lépjen. S ezért nehéz az embernek a Tórával és a Micvákkal foglalkoznia, mikoron látja és eszébe jutnak a Király akaratával ellentétesek rossz tettei. Nem beszélve arról, hogy {mennyire nehéz azt} kérnie a Királytól, hogy Hozzá akar tapadni és egyesülni akar Vele.

Ezért is van szüksége engesztelésre. Azaz hogy ne lássa a szegény helyzetét, hogy mennyire a végsőkig alantasságban van, s hogy ne emlékezzen a helyzetére, hogy aztán így legyen helye arra, hogy boldogságot szerezhessen, vagyis azáltal hogy a Tórával és a munkával tud majdan foglalkozni. S majd mikor boldog lesz, helye nyílik annak, hogy kérje, hadd kapcsolódhassék össze a Királlyal. Mert „Az Istenség csak a boldogság helyén lakozik”. S ezért először engesztelésre van szükség. S utána, mikor félelemből {eredően} tesznek megtérést, ekkor válnak érdemessé a bocsánatkérésre. Majd utána a szeretetből {jövő} megtérés {eredményeként} válnak érdemessé a megbocsátásra.

Hinni kell, hogy mindaz ami a világunkban történik, mind {az Ő} Gondviselése alatt áll. S nincs semmiféle véletlen. S ugyancsak tudni kell, hogy mindaz ami dorgálásként van írva, vagyis az átkok, a „ha nem halljátok meg” {Írásvers}-nél, mind szörnyű kínok. S nem ahogy a világ gondolja. Mert vannak akik azt mondják, hogy ezek áldások és nem pedig átkok. S a mondottaik {igazolásá}ra bizonyítékkal szolgálnak, mondván, a kuznyici Magid [Rav Iszrael Hopstein (1736-1814)] mindig is a „Dorgálások” hetiszakaszánál [Parasat Bechukotáj] ment fel a Tórához[az ünnepnapi ima részeként a Tóra-emelvényen alkalomról-alkalomra felolvasnak a Tórából]. Ekkor ő azt szokta mondani, hogy ezek tényleges átkok és kínok.

S ez az, ahogy mi magunk is látjuk, léteznek átkok a valóságban. Mert hiszen vannak, akik ebben a világban nehezen elviselhető szörnyű kínokat éreznek. Ám hinnünk kell benne, hogy ezeket a kínokat a Gondviselésnek kell tulajdonítani, mert Ő teremt meg mindent. Ahogy Mózes is vette ezeket az átkokat és a Teremtőnek tulajdonította őket. Ezt a jelentést hordozza az, hogy: „… és mindama nagy rettenetességben … [Dvárim 34:12]”. S mikor hisznek ebben, akkor hisznek abban is, hogy „van ítélet és van bíró”. S ezért az áldott emlékű Magid a „Dorgálások” hetiszakaszánál ment fel a Tórához, merthogy csak ő tudta az átkokat és a kínokat a Teremtőhöz kötni, mert ő hitt a „van ítélet és van bíró”-ban, s ezáltal nőttek ki ezen átkokból valódi áldások, mert „s ezt Isten avégett mívelte, hogy féljenek Előtte”.

S ezt jelenti az hogy „a kötszer magából a csapásból jön” [kb. „kutyaharapást szőrivel”], vagyis ott ahol a gonoszak elbuknak, onnan mennek tovább az igazak. Mert mikor valaki olyan helyre érkezik, ahol nincs támasz, úgy akkor ezen a helyen megkapaszkodási pontja van a Szitra Achrá-nak. Ekkor a gonoszak itt elbuknak. Azon gonosz, ki nem képes a józan ész felé emelkedve haladni, alább hullik, mert nincs semmiféle támasza. Ekkor ő ég és föld között marad, mert ilyenek a gonoszak, akik csak a józan ésszel {összhangban} tudnak cselekedni, mondván, „rossz szem, fennhéjázó szem”.

Mígnem az igazak, akik{re az igaz hogy} „nem gőgösek szemeim, és nem dölyfös a szívem”, ők ezen fognak haladni. Így ezekből áldások lettek, vagyis azáltal hogy a Gondviselének tudja be a a kínokat, és mindenhez a józan ész felett viszonyult, az áldások elfogadásához illő edények alakultak ki nála.

234. Aki abbahagyja a Tóra-értekezéseket és beszélgetésekkel foglalkozik

1940, Ádár I., útban Gázá-ba

Aki abbahagyja a Tóra-értekezéseket és beszélgetésekkel foglalkozik, azt szén-seprűvel etetik meg”, ami azt jelenti, hogy mikor az ember a Tórával foglalkozik és azt {folytatja és} nem hagyja abba, úgy akkor annál a Tóra „lángoló tűz”-ként viselkedik, vagyis hogy felégeti a rossz ösztönt és {megállás nélkül} tovább folytathatja a munkáját. De ha a tanulása közepén szüntetet tart, még ha rögvest újra vissza is tér és folytatja azt, a Tóra már nem lesz a számára „lángoló tűz”, vagyis már nem lesz ereje arra, hogy felégesse a rossz ösztönt, és ekkor a Tóra íze romlottá válik a számára, és szükségszerűen fel kell hogy hagyjon a munkájával.

Ezért amikor visszatér a tanuláshoz, oda kell figyeljen, hogy fogadja meg, hogy többé nem fog szünetet tartani a tanulása közben, és a jövőre vonatkozó fogadalma nyomán újra fellángol a Tóra lángoló tüze.

235. Újra belenézni egy könyvbe

Azután, hogy az ember látott valamilyen Tóra-értekezést egy könyvben és arra kívülről emlékszik, miután {azzal hogy val}ami bekerül a fejbe az már {egyúttal} hiányosság{gá válik}, ezért amikor újra belenéz a{z adott} könyvbe, ki tudja abból nyerni a Fényt, úgy hogy megvilágítást kapjon abból, amit most lát. S ezt már „új”-nak nevezik és nem pedig „hiányosnak”.

236. Mert ellenségeim gyaláznak engem […] egész nap

1942, Tisréj 6.

Mert a Házad iránti irigység emészt engem (Zsoltárok 69); mert ellenségeim gyaláznak engem … egész nap (Zsoltárok 42). A gyalázkodás és szitkozódás formája számos formában jelenik meg:

  1. A munka idején, mikor valamilyen Micva végrehajtását csinálja, akkor a test azt mondja neki: „Mi fog neked ebből származni, miféle haszon fog neked ebből csírázni? Ezért még ha erőt is vesz magán és kényszerből hajtja végre a dolgot – bárhogy is, mindezzel együtt, ezen Micva járomnak és tehernek minősül. S itt felmerül a kérdés: amennyiben ő tényleg a Király Micváját hajtja végre és a Királyt szolgálja, úgy tán nem boldognak kellene lennie, ahogy az természetes is, miszerint aki a Királyt szolgálja az boldog, mígnem itt ez fordítva van. Azt találjuk, hogy itt gyalázkodást és szitkozódást érez – ezen kényszer bizonyítja, hogy nem hiszi el, hogy a Királyt szolgálja. Holott ennél nagyobb gyalázkodása nem is lehet.
  2. Avagy látja, hogy nincs egész nap az Örökkévalóhoz tapadva, merthogy nem érezi valós dolognak, és {mint tudjuk} lehetetlen üres dologhoz tapadni, s ezért eltereli a figyelmét az Örökkévalóról (mígnem valamely valós dologról, amiben élvezetét leli, épp ellenkezőleg, nehéz elfelejteni. S ha el akarja terelni a figyelmét, kénytelen további erőfeszítéseket tenni, hogy kitörölje a gondolatából). S ez{t jelenti} az, hogy: „mert ellenségeim gyaláznak engem … egész nap”.

S ez minden emberben jelen van, a különbség csak az érzésben van. Mégis, ha az ember ezt nem érzi – ez azért van, mert hiányzik a ]kellő] figyelem hogy olyannak lássa a helyzetet mint az amilyen. S ez egy olyan emberhez hasonlít, akinek a zsebén lyuk van és a pénz kiesik rajta keresztül és elveszti valamennyi pénzét. S {ilyenkor} nem számít hogy tud-e róla hogy lyuk van a zsebén avagy sem. A különbség csak abban van, hogy ha tudja hogy lyuk van a zsebén akkor meg van a lehetősége arra, hogy kijavítsa azt. Azonban a pénz elveszítése szempontjából nincs semmi változás. S ezért amikor érzi, hogy a test – amit „ellenségeimnek” nevez – miként gyalázzák az Örökkévalót, akkor azt mondja: mert „a Házad iránti irigység emészt engem”, mert ő ki akarja javítani ezen dolgot.

237. Mert nem láthat engem ember, élvén

Mert nem láthat engem ember, élvén” (Smot, 33:20). Vagyis ha az ember nagyobb mértékben fogja látni az istenség feltárukozását mintsem amit abból kész látni, a megkapás állapotára juthat, ami ellentéte az Életek Életének, és emiatt ekkor meghalhat. Ezért a hitnek az útján kell hogy járon.

238. Boldog az ember, ki nem felejt el Téged, és embernek fia, ki fáradozik Éretted

Elul [hó] 10.

Boldog az ember, ki nem felejt el Téged, és embernek fia, ki fáradozik Éretted” (Ros HaSana-i [Újévi Ima], Muszáf). Íme, mikor az ember a fehér}ség útján} halad, mindig emlékezetében kell hogy tartsa, hogy mindaz amit elnyert, csakis azért {nyerte el}, mert magára vette a feketeség állapotát. S pont hogy az „Éretted” irányába kell fáradozni, úgy ahogyan }az írva van} „s mindenki hiszi, hogy Ő a hitnek az Ura”, mégha most nem is lát semmi helyet arra, hogy a hitből kelljen dolgoznia, tekintve hogy minden fel van tárva előtte – mindenesetre, hinnie kell a józan ész feletti hitben, vagyis hogy van még hely arra, hogy higyjen a hit általi útban.

S ez jelenti azt, hogy: „és látta Izrael a nagy dolgot … és hittek az Örökkévalóban”, vagyis még ha el is nyerték a „látta” állapotot – amely látást jelent, mindazonáltal megvolt bennük az erő, hogy még tovább higyjenek a hit általi útban.

S ezen dolog végett van szükség többlet erőfeszítésre, mert máskülönben alább hullanak a maguk szintjéről, akárcsak Livni és Siméi. Azaz, ha ez nem így van, úgy az azt jelenti, hogy kifejezetten {csak} akkor, amikor a fehérség van jelen képes meghallani a Tórát és a Micvákat, mert ez egyfajta feltétel. Azonban feltételek nélkül is meg kell hallani a Tórát. Ezért s fehérség ideje alatt vigyázni kell, hogy ne ejtsen fogyatékosságot a feketeség állapotán. S ez legyen elég annak, aki ezt érti.

239. A különbség a Sávuot-nak és a Mincha {ideje}kori Sabat-nak a Mochin-ja között

Különbség van Sávuot – amely a Zeir Anpin-nak az Árich Anpin-hoz való felemelkedését és [az ott] Dikná-vá való {átminősülé}sét jelenti – és a Mincha {ideje}kori Sabat között, amely akkor ugyancsak az Árich Anpin-hoz emelkedik fel. Sávuot – amely Mochin dé Hochmá, az IS’SzuT felől, vagyis a Biná felől, amely visszatért, hogy Hochmá-vá legyen. Mígnem (a Sábát) az GáR dé Biná, amely tényleges Hochmá-nak minősül, amely olyannak tekintendő, mint ami még nem lépett ki a Ros-ból, és amelybe bele van öltözve a Mochá Sztimá, mely GáR dé Hochmá és nem pedig VáK {dé Hochmá}. S mert ő [a Sábát] GáR, nem tud … hanem lentről felfele, minden lentre áradás nélkül. Ezért minősül Or Nékévá-nak, lévén hogy nincs {benne} lentre áradás. S ezért nevezik a Sábát-ot Nukvá-nak. Mignem az ünnepnap – amely ZáT dé Biná, ami VáK-nak minősül, őt {már jellemzi} a lentre áradás. Ezért még az összes felemelkedést követően is mik csak léteznek a valóságban, a lépcsőfokok létrája mindazonáltal nem változik meg.

S azt mondta, hogy ez az oka annak, hogy a világ nemzetei jobban tisztelik az ünnepnapot a Sábát-nál, holott pedig a Sábát magasabb lépcsőfokot képvisel. Mert miután az ünnepnap az ZáT dé Biná, amelynek van lent feltárulkozása; mígnem a Sábát az GáR dé Biná, amelynél nincs feltárás lent. [Így] nyilvánvaló hogy a Sábát határtalanul magasabb szintet képvisel az ünnepnapnál.