A tudományban bekövetkező paradigmaváltás: egy kvantumfizikus meglátásai

Amit Goswami

Fordította: Petri Péter

Ma már biztosra vehetjük, hogy egy olyan paradigmaváltás fog bekövetkezni a tudomány területén, amely egy megosztó, spiritualitást tagadó, az anyagon alapuló tudománytól egy olyan tudomány irányába vezet bennünket, amely integrálja a tudományt és a spiritualitást. Ma az új paradigmáról szóló elképzelés biztos elméleti alapokon és bizonyítékokon nyugszik, nem elsősorban a szárnyaló képzeleten és ködös elképzeléseken, mint ahogy az valamikor volt (Ferguson, 1980.). És mint minden kreatív próbálkozás, a paradigmaváltás egy meglepetést is hozott magával, mégpedig azt, hogy maga a tudomány a spirituális metafizika keretein belül kell, hogy működjön.

 Az évtizedekkel ezelőtti elképzelések egy holisztikus paradigma mellett szóltak, amelyben a spiritualitás számára a legmegfelelőbb hely a panteizmus vagy a természet-alapú spiritualitás volt (Capra, 1975, 1982). A holizmus szerint az egész több, mint a részek. Az, hogy miben több, új jelenségek megjelenésében keresendő, amelyek nem redukálhatók a részek összességére. Az élet, az elme, a tudat, a spiritualitás – mindezeket az anyag ilyen holisztikusan megjelenő jelenségeinek tekintették. Akkor szinte senki nem kérdőjelezte meg a materializmus alapvető tételét – nevezetesen hogy minden anyagból áll.

A holizmus nem csupán az integráló ösvény. A mélylélektannal foglalkozó pszichológusok, kezdve Freuddal és Junggal, nyíltan kijelentették, hogy a tudattalan koncepciója feltételez egy meg nem magyarázható tudatot. Azonban még Jung is (1971), aki talán a pszichológiában az összes új paradigmagondolkodó közül a legforradalmibb volt, időnként hangot adott azon elképzelésével kapcsolatos kételyeinek, hogy vajon a kollektív tudattalannak egyáltalán nincs is genetikai alapja. Aztán ott volt természetesen Abraham Maslow (1971.), Ken Wilber (2006.) és más transzperszonális pszichológusok, ám ők leginkább az ősi bölcsességeket ismételgették, és a modern tudományból nem vontak be eleget elméleteikbe ahhoz, hogy azok a tudósok számára is teljes mértékben elfogadhatók legyenek. Az avantgarde new age gondolkodásban domináns szerepe volt a holisztikus paradigmák híveinek: Gregory Bateson, Fritjof Capra, Eric Wantsch, Francisco Varela, Humberto Maturana, John Lilly, a Nobel-díjas Ilya Prigogine, Karl Pribram, David Bohm, a rendszerelmélettel foglalkozó Ervin Laszlo, és Roger Sperry, a Nobel-díjas biológus, aki komoly mértékben hozzájárult ahhoz a zajos vitához, amely a bal agyfélteke-jobb agyfélteke aszimmetriája mint minden válasz forrása körül kialakult, stb  A lista szerteágazó és igen hosszú.

Számos holisztikus, mint például Capra, elemzéséhez a rendszerelméletet hívta segítségül; ám az ilyen jellegű elemzés terjedelme korlátozott, csak általánosságokat lehet taglalni. Mások, mint például Karl Pribram, David Bohm vagy Edgar Mitchell a hologram ideájával próbálkoztak, úgy szó szerinti, mint metaforikus értelemben. A hologram azonban egy objektum („object”), míg a tudat egyben szubjektum („subject”) is. Hogyan jön a képbe a szubjektum-objektum tudata? Ezt a “nehéz kérdést” nem lehet materialista szemszögből megközelíteni (Chalmers, 1995.).

A spiritualitás pedig több, mint panteizmus, és egy integratív elméleti alap még mindig hiányzott ahhoz, hogy hidat lehessen emelni a tudományon belüli holisztikus gondolkodás és a tudaton belüli pszichológiai gondolkodás közé. Egy ilyen alap csak akkor épült fel, amikor a kvantumfizikát megfelelően értelmezték, paradoxon-mentes módon (Goswami, 1989., 1991., 1993.; l. lentebb is).

A kvantumfizikusok azért hallatták a hangjukat, amikor a paradigmaváltással kapcsolatos korábbi viták folytak. Ott volt David Bohm munkája, aki a kvantum-non-lokalitás elméletét alkalmazta egy rendszer meghatározásához; őt már említettem a holografikus paradigmával kapcsolatban. Ám Neumann János (1955.) volt az első, aki a fizikába – és így a tudomány egészébe – beépítette a tudatot, azt állítva, hogy a tudat választja ki a megtapasztalást az összes olyan kvantumlehetőség közül, amelyeket egy objektum képvisel a kvantumfizikában. Az ő feltevése magyarázatot ad a megfigyelői hatásra („observer effect”) – a megfigyelők egyértelműen mindig átalakították a kvantumlehetőségeket konkrét megtapasztalásokká. A hetvenes években Fred Alan Wolf volt az (1970., 1984.), aki népszerűsítette Neumann elképzelését a következő jelmondattal: „Mi hozzuk létre a saját realitásunkat”. A titok című könyv, illetve az ugyanilyen cím alatt megjelent film a mai napig szolgálják azt a célt, hogy Neumann elképzelését Wolf népszerűsítse.

Neumann elképzelésének komolyságát csak akkor mérhetjük fel, ha elmélyülünk az úgynevezett kvantummérési paradoxonban, amely igen szúrós szálka azon materialista próbálkozásokkal kísérletezők szemében, akik megpróbálják megérteni, illetve értelmezni a kvantumfizikát. A redukcionizmuson alapuló materialista modellben az elemi részecskék atomokat, az atomok molekulákat, a molekulák sejteket, a sejtek pedig az agyat alkotják, az agy pedig létrehozza a tudatot. Ezt nevezik a kauzalitás felfelé irányuló („upward causation”) oksági modelljének. Azonban mivel a kvantumfizika szerint minden tárgy kvantumlehetőség, egy ilyen felfogásban a lehetséges elemi részecskék lehetséges atomokat alkotnak, egészen addig, hogy a végén létrejön a lehetséges agy, illetve a lehetséges tudat. Hogyan tud egy lehetséges tudat, amely egy objektum lehetőségeihez kapcsolódik, számunkra konkrét eseményt produkálni? A lehetőséggel összekapcsolt lehetőség csak még nagyobb lehetőséget eredményez. A tudatról szóló materialista-redukcionista gondolkodás tehát nem szolgálhat magyarázattal a megfigyelői hatásra. Ez a kvantummérés problémája, amely egy logikai paradoxon a materialista gondolkodás számára. Innen ered Neumann felvetése: mivel az anyagi kölcsönhatások nem változtatják a lehetőséget valósággá, tudatunk nem anyagi természetű, ha erre képes.

A materialisták azonban szembeszegülnek a neumann-i kvantummérési megközelítéssel, mivel az emlékeztet a dualizmusra. Ha a tudat független, nem anyagi természetű duális objektum, hogyan képes kölcsönhatásra lépni egy anyagi természetű objektummal? Egy ilyen kölcsönhatáshoz energiát hordozó jelek közvetítésére van szükség. Ám magának a fizikai univerzumnak az energiája mindig állandó, ami eleve kizárja az ilyen jellegű közvetítést.

Az áttörést hozó elképzelés az, hogy a tudat nem is az agy anyagi természetű terméke, és nem is duális objektum; hanem minden dolog alapja, amelyben anyagi természetű objektumok lehetőségként léteznek. A kvantummérés esetében a tudat (a megfigyelő formájában) kiválasztja az összes felajánlott lehetőség közül azt az aktualitást, amelyet megtapasztal, s így az szubjektum-objektum megkülönböztető tudattá válik a folyamatban (Goswami, 1989., 1991., 1993.).  Úgy is fogalmazhatjuk, hogy a tudatos választás a felelős az erdőben kidőlő fáért, illetve a „te”-ért, aki hallja a dőlés hangját. Ha nincs megfigyelő, nincs hang, sőt, még fa sincs.

A kvantumfizikának a tudat felsőbbségén („primacy-of-consciousness”) alapuló értelmezésének ezen áttörésében meghatározó volt a „Wigner barátja” paradoxon megoldása — arról van szó, amikor két megfigyelő egy időben választ egymásnak ellentmondó lehetőségek közül, akkor kié a választás? A paradoxont három, egymástól függetlenül dolgozó fizikus oldotta meg –Ludwig Bass (1971.), Amit Goswami (1989.) és Casey Blood (1993.). Mindannyian a non-lokalitással álltak elő megoldásként – ez a tudat jel nélküli („signalless”) összekapcsolódását mondja ki. Nem teljes szabadságban választunk az egyéni lokális ego tudatunkból, hanem egy nem-lokális, kozmikus, rendhagyó tudatból. Hívjuk ezt kvantum-tudatnak („quantum consciousness”), és a választást lefelé irányuló ok-okozati összefüggésnek („downward causation”), Donald Campbell pszichológus terminológiáját követve.

Ez az elmélet több síkon is áttörést jelent. Először is most már egyértelmű, hogy egy objektív helyzettel kapcsolatos tudatos választás objektív, mivel a tudat – lévén, hogy nem lokális – objektív. Ez igazolja azt, hogy miért képes a kvantumfizika lehetőségeket előre megjósolni. Másodszor: egy adott eseményre is megmarad a kreativitás. A titok a titok mögött az, hogy kreatív módon kell választanunk, szinkronban a kvantum-tudattal, hogy a szándékainkat kinyilvánítsuk. Az egónkban az úgynevezett szabad akaratunk is komoly veszélybe kerül, mivel az feltételekhez kötött alternatívák közül választhat: milyen ízű fagyi, csokoládé vagy vanília? Ilyen jellegű választási lehetőségekről van szó. Harmadrészt a tudat non-lokalitása kísérleti úton igazolható elképzelés.

Hallottunk már Einstein, Podolsky és Rosen (1935.) munkájáról, illetve John Bell írásairól, amelyekben kifejti híres tételét (Bell, 1965), amely szerint a non-lokalitás benne van a kvantum-mérésben, illetve felteszi a kérdést, hogy hogyan lehet a non-lokalitás létezését igazolni. Bell nyomdokain járva Alain Aspect és munkatársai (1982.) valóban igazolták a kvantum non-lokalitást laboratóriumi körülmények között, 1982-ben. Ugyanebben az évben az orvos Larry Dossey elkezdte hangoztatni, hogy mennyire hatékony a kvantum non-lokalitás a gyógyításban, felvetését pedig Randolph Byrd igazolta is 1988-ban (Byrd, 1988), amikor bemutatta a non-lokális tudatot és a lefelé irányuló ok-okozati összefüggést az imán keresztül történő távgyógyításban. Korábban Russel Targ és Harold Puthoff parapszichológusok (1974.) és Robert Jahn (1982.) meggyőző objektív adatokat publikáltak a távolból történő megfigyelésről, Jahn és Dunn (1986.) pedig a kvantum-tudatot alkalmazták, bár kissé homályos módon, új adataik értelmezéséhez.

Willis Harman alkotta meg a “tudaton belüli tudomány” („science within consciousness”) kifejezést, amellyel kapcsolatban további részleteket szeretett volna kidolgozni, 1986-ban. Három éven belül közreadtam a kvantum-kreativitással kapcsolatos írásaimat (Goswami, 1988.) és a kvantumfizika idealista értelmezését, amelyben Istent a kvantum-tudat formájában fedezzük fel újra (Goswami, 1989.). A kvantum-kreativitás a lefelé irányuló ok-okozati összefüggés („downward causation”) egy másik fontos aspektusát tárja fel a non-lokalitás mellett, mégpedig a diszkontinuitást. A kreatív elképzelések az intuíció („insight”) nem folytonos eseményein keresztül érnek el bennünket. Ez a régi paradigma gondolkodással összeegyeztethetetlen, amelyben minden jelenség anyagi természetű, mivel az anyagi kölcsönhatások folytonosak. Ám a tudat felsőbbségének („primacy-of-consciousness”) paradigmájában a kreativitás diszkontinuitását kvantumugrásokként magyarázzák, amelyek hasonlóak azokhoz az ugrásokhoz, amelyeket egy elektron tesz az egyik atompálya és egy másik között anélkül, hogy áthaladna a köztük lévő téren.

És végül, de nem utolsósorban Deepak Chopra orvos (1989.) a fentiektől függetlenül felfedezte a kvantum-tudatot és a diszkontinuitás jelenlétét a lefelé irányuló ok-okozati összefüggésben („downward causation”), mégpedig azon forradalmi elképzelésével, hogy a kvantum gyógyítás a tudatban bekövetkező kvantumugrások eredménye. A kvantumgyógyítás magyarázatot ad a spontán gyógyulással kapcsolatos számos rendhagyó adatra (O’Regan, 1997).  A tudaton belüli tudomány útnak indult.

1993-ban adtam közre a The Self-Aware Universe („Az öntudatos univerzum”) című munkámat (Goswami, 1993.). Ugyanebben az évben Henry Stapp fizikus megjelentette a „Mind, Matter, and Quantum Mechanics”(„Elme, anyag és kvantummechanika”) című művét, amelyben nagyjából ugyanazokra a következtetésekre jutott, mint az én munkám, csupán kissé megbújva Whitehead filozófiájának védőernyője alatt. Helmuth Schmidt (1993), Dean Radin (1997.) és Marilyn Schlitz parapszichológusok komolyan hozzájárultak a lefelé irányuló ok-okozati összefüggés („downward causation”) igazolásához és az ezzel kapcsolatos kísérletek kivitelezéséhez, ahogyan William Tyler stanford-i mérnök professzor is (2001.).

Munkám inspirálóan hatott Jacobo Grinberg neurofiziológusra és munkatársaira (Grinberg et al, 1994.), akik felfedezték az átadott potenciált — a fénysugarak által keltett fizikai elektromos potenciál átadását egymástól távol lévő emberi agyak között, amely anélkül megy végbe, hogy köztük elektromágneses kapcsolat lenne, vagy hogy olyan jelek lennének jelen, amelyek felhasználhatók adataik értelmezéséhez, ami jelzi, hogy a nem lokális átadás a kvantumtudatnak tudható be, amely valóban nem lokális. Grinberg adatait később számos kísérlet igazolta (Fenwick et al, 2001.; Wackermann et al, 2003.; Standish et al, 2004.).

Jelenleg nem kevesebbnek vagyunk tanúi, mint hogy a tudomány újból felfedezi Istent és a lefelé irányuló ok-okozati összefüggést („downward causation”). Ám a spirituális hagyományok a lefelé irányuló ok-okozati összefüggés („downward causation”) mellett finom, nem anyagi természetű dolgok létezésének ideáját is felvetik, mint amilyen például az elme vagy az életenergia test, vagy akár az archetípusok elmén túli („supramental”) teste, amelyből értékeink származnak.

A holisztikus gondolkodás, az új pszichológia és a kvantumfizika mellett más elméletek is gyors ütemben napvilágot láttak a The Aquarian Conspiracy („A Vízöntő Összeesküvés”; Ferguson, 1980.) című mű közreadását követően, amelyek szerint a materializmusnál valami több van kilátásban. 1981-ben látott napvilágot Sheldrake-nek A New Science of Life („Az élet új tudománya”) címen megjelent forradalmi könyve, amely új életet lehelt az élettest („vital body”) korábban már elvetett koncepciójába.  Korábban az élettest volt egy titokzatos életerő forrása. Sheldrake helyesen azt az elméletet állította fel, hogy az élettest a nem lokális és nem fizikai morfogenetikus mezők tára, amelyet biológiai formák létrehozására használunk. John Searle (1980., 1994.) új felfedezést tett az elmével kapcsolatban, amelyet Penrose (1994.) a szigorú matematika segítségével támasztott alá: mindkét tudós azt mutatta meg, hogy az anyag nem tudja feldolgozni a jelentést („meaning”), csupán az elme képes erre, illetve az tölti be ezt a funkciót.

A finom testek („subtle bodies”) létezésének alátámasztására további adatok gyűltek össze. A halál közeli állapotot kutató tudósok áttörésre jutottak (Sabom, 1982.; Ring, 1984) azzal, hogy bizonyították a halál utáni túlélést. Stan Grof (1992.) felfedezte a „holotrop légzés” („holotropic breathing”) új technikáját, amelynek segítségével előhívhatjuk a reinkarnációs emlékezetet, amelynek létezését addig csak a gyermekek emlékeinek kutatása igazolta (Stevenson, 1961., 1974., 1977.).

A materialisták tagadják a finom testek („subtle bodies”) létezését a „dualizmus” miatt – nincs közvetítő a „finom” („subtle”) és az „anyagi” („material”) közötti interakcióhoz. A kvantumgondolkodásban azonban ha a finom tárgyakra mint kvantumobjektumokra vagy kvantumlehetőségekre gondolunk a tudaton belül, a dualizmus elveszti létjogosultságát. A tudat a közvetítő. Amikor a tudat anyagi lehetőségek közül választ, akkor egyben egy vagy több finom test lehetőség közül is választ. Az egyidejű választás folyamatában az „anyag” („material”) a „finom” („subtle”) megjelenése (Goswami, 2000., 2001.; Blood (2001.).

Ez új erőt és új integrálandó horizontokat adott a tudaton belüli tudomány számára. Egyrészt ott van a túlélés, illetve a reinkarnáció fizikája. Mi az, ami túlél? Mi inkarnálódik? Természetesen a finom testek; valójában a valószínűségek feltételes („conditioned”) kvantum matematikája (Goswami, 2001.). Az új tudomány egy másik alkalmazási területe az egészség és a gyógyítás volt.

Korábban már említettem Chopra felvetését a kvantumgyógyításról. Az új tudomány segítségével úgy értelmeztem a kvantumgyógyítást, mint kreatív gyógyítási intuíciót („creative healing insight”) a kreatív folyamat részeként (Goswami, 2005.).

Az akupunktúra megjelent Amerikában, a chi szinte egyik napról a másikra népszerű kifejezéséé vált, és hamarosan a finom (élet-) energiák is tanulmányok tárgyát képezték, például Elmer Green számára (Green and Green, 1977.; Page, 1992.; Eden, 1999.). Hamarosan hidak kezdtek kiépülni a tudat kvantummodellezésének fejlődése és az életenergia orvoslás, illetve az elme-test orvoslás avant garde orvosi kutatóinak tapasztalati és elméleti munkái között (Goswami, 2004.).

A nyolcvanas években a Brian Goodwin, Mae Wan Ho és Peter Saunders által vezetett organizmikus biológiai iskola (azon biológusok, akik okszerű hatékonyságot tulajdonítanak az egész organizmusnak, nem csupán a géneknek) folyamatosan arra emlékeztette a tudományos társadalmat, hogy a neo-darwinizmus hiányos; a tárgyban számos népszerű könyv látott napvilágot (például Goodwin, 1994.; Ho és Saunders, 1984), amelyek az ő hatásukra születtek. Michael Behe biológus (1996.) úttörő jelentőségű munkája, amely azt igazolja, hogy az élő rendszerek egy intelligens tervező által végzett intelligens tervezés eredményei, szintén a kilencvenes években látott napvilágot. Arnie Wyller asztrofizikus (1999.) azzal az elmélettel állt elő, hogy a tudat kulcsfontosságú szerepet játszik az evolúcióban. És végül egy, a közelmúltban megjelent könyvben (Goswami, 2008.b) híd jött létre a darwinizmus és az evolúció intelligens tervezési elmélete között, a lefelé irányuló ok-okozati összefüggésről („downward causation”) és a finom testekről („subtle bodies”) szóló elméletek alkalmazása révén. A legfontosabb gondolatot itt az jelenti, hogy a makroevolúció híres fosszilis szakadékai (amelyeket „írásjeleknek” /”punctuation marks”/ is nevezünk, l. Eldrege and Gould, 1972) a biológiai kreativitásban bekövetkezett kvantumugrások eredményei.

Ez evolúció ilyen irányú megközelítése tudományos alapot jelentett korábbi, az evolúciós jövőnkkel kapcsolatos forradalmi elképzelések számára, amelyről olyan ragyogó elmék írtak, mint például Teilhard de Chardin (1961.), Sri Aurobindo (1996.) vagy Ken Wilber (1981.).

Ebben az írásban nem történeti áttekintéssel, csupán ízelítővel szolgálok azzal kapcsolatban, hogy hogyan került ismét a tudományos gondolkodás és a kísérletezés előterébe az Isten létezését megerősítő új paradigma, a lefelé irányuló ok-okozati összefüggés („downward causation”) és a finom testek („subtle bodies”).

És most következik a végső kérdés. Ha a tudomány tudat-alapú paradigmájával kapcsolatos adatok és az elmélet is rendelkezésre állnak (mindkettő megfelelő módon demonstrálva lett az elmúlt évtizedek során, ahogyan azt itt láthatjuk), akkor mi az oka annak, hogy a tudósok többsége (a legfontosabbak) nem fogadja el a következtetést?  Mi az oka annak, hogy a kvantum-üzenet nem jut el a vezető tudósokhoz?

Ezen ellentmondásra könnyen találhatunk felületes okokat. A tudomány pénzből élő vállalkozás, amelybe hatalmas összegeket fektetnek be, és a materialisták ezeket gondosan óvják. Nem akarják, hogy a konc egy része az új tudományhoz, illetve annak kutatásához kerüljön. Sok nyugati tudós általános ellenszenvet táplál a vallással szemben, mivel a népszerű kereszténység fundamentalista tendenciái között nőttek fel. És így tovább.

Ám ahogy mondtam, ez így felületes, és nincs okunk a csüggedésre. Az, ahogyan az elismert tudósok a tudaton belüli tudományt fogadják, igen hasonló ahhoz, ahogyan a történelmi vallások képviselői fogadják az ezoterikus spiritualitást. Az elfogadás lassan megy, és ennek igen mélyen rejlő oka van.

Az elfogadott vallások nem raknak a felelősségre árcédulát. Az ember beleszületik, és egyébként is meg van váltva (ha azt gondolnák, hogy csak a kereszténység jelmondata az, hogy „Jézus megváltott”, higgyék el, hogy ez a szemellenzős hit minden népszerű vallásban jelen van).  Ám ha elfogadjuk az ezoterikus spiritualitást, amelynek alapja az, hogy az ember és Isten nem duális, akkor felelőssé válunk döntéseinkért. Nem lehet felelősséget vállalni mindaddig, míg az ember készen nem áll rá.

Ugyanez a helyzet a tudaton belüli tudománnyal is. Azok a tudósok, akik elfogadják azt, nem háríthatják el magukról a felelősséget. Tudományos munkájukat már nem végezhetik értékektől mentes hozzáállással. Nem tehetik meg, hogy nem vállalnak elkötelezettséget az átformálódás iránt, miközben tudományos objektivitást színlelnek. Ahhoz, hogy valaki a tudat tudósa legyen, az kell, hogy a saját személyes életében, illetve a szakmai életében is kutassa a tudatot. Ez igen komoly esély, és igen komoly felelősség.

Az új paradigma gondolkodás lassú előrehaladása jó dolog. A lassú elfogadás azt jelenti, hogy a tudósok nem naivak; látják, hogy mi a tét. Victor Frankl filozófus azt mondta: “A Keleti Part Szabadságszobrát ki kell egészítenünk a Nyugati Part Felelősségszobrával.” Nem kell kapkodni mindaddig, míg a felelősség eme szobrát fel nem állítottuk – természetesen metaforikus értelemben.  Eközben a fontos dolog az, hogy elfogadást nyerjünk az összes élet- és társadalomtudomány multikulturális megközelítése számára, a pszichológia és az orvostudomány nyomdokait követve. Itt lehet segítségünkre az, amit kvantumaktivizmusnak („quantum activism”) hívunk.

Jó ideje hangoztatom azon véleményemet, miszerint a materializmus seb a tudat evolúciójának testén. Nem lenne bölcs dolog ezt a sebet a lehető leghamarabb begyógyítani?

Be kell gyógyítanunk a sebet, mielőtt az rosszindulatúvá kezd válni. A fentiekben az új paradigma tudományos elfogadásáról beszéltem, ami a saját tempójában halad. Ám a nagyközönség által történő elfogadásnak nem kell várnia. Köszönhetően annak, hogy a keleti spiritualitás már elérte a Nyugatot, illetve, hogy Nyugaton az ezoterika új erőre kapott a tudat jelenlegi holo-mozgalma („holomovement”) során, sokkal több laikus készen áll a felelősségvállalásra, mint tudós. Valójában teljes mértékben arra számítok, hogy a közemberek által történő elfogadás fogja előre vinni a tudományos körökben történő elfogadást.

Mit is jelent a felelősségvállalás? Azt jelenti, hogy az ember elkötelezetté válik az iránt, hogy átformálja önmagát a tudat evolúciójának szükségessége alapján, a kvantumfizika átformáló aspektusainak segítségül hívásával, mint amilyen a diszkontinuitás vagy a non-lokalitás. Ha az ember ezt megteszi, kvantum-aktivistává válik. Egy hétköznapi aktivista anélkül próbálja megváltoztatni a világot, hogy ő maga aktívan bármilyen változtatást tenne; a spirituális aktivista úgy próbál átformálódást elérni, hogy hisz benne, hogy a világ majd gondoskodik a saját sorsáról. A kvantumaktivista az átalakításra úgy vállalkozik, hogy mindig az egész átalakulását tartja szem előtt.

A kvantumaktivizmusnak a tudományba történő azonnali bevitele azt jelenti tehát, hogy ha nem tudjuk meggyőzni a materialistákat arról, hogy adják fel régi paradigmájukat, álljunk támogatóan hozzá az alternatív tudományok fejlődéséhez – történjen az bárhol. Nem versenyzünk, egymással, hanem együttműködünk. Nem megosztunk, hanem integrálunk. Végül majd azt a tudományt fogadják el új paradigmaként, amely a legtöbbet integrálja.

Mindeközben az új paradigmának bizonyítania kell hasznosságát a technológia fejlődésén keresztül.  Az egyik alkalmazási terület az alternatív orvoslás, amelynek hathatósága már ma is egyre nagyobb elismerésre tesz szert. Egy másik fontos alkalmazási terület a „finom energia” („subtle energy”) technológia: e körbe tartozik a természetfeletti képességek alkalmazása („dowsing”) vagy az aurafotózás („Kirlian photography”) alkalmazása az orvosi diagnosztikában. További alkalmazási területek megjelenését is tapasztaljuk, mint amilyen a spirituális közgazdaságtan (Goswami, 2005.) és politika (McLaughlin, 1994.). Ez csak a kezdet. Az elkövetkező évtizedek során az új paradigma számtalan hasznos alkalmazási területe fog felbukkanni – ami a paradigma elfogadását is ösztönözni fogja majd.

Forrás: www.inco.hu