100 – 109

100. Írott Tan és Szóbeli Tan

1943-ban, a Mispatim {hetiszakasz hetén} hallottam

Az Írott Tan a fentről jövő felébredés vetülete. A Szóbeli Tan pedig a lentről jövő felébredés vetülete. S a kettejüket együttesen úgy nevezik hogy „hat esztendeig szolgáljon és a hetedikben menjen szabadon”.

Mert a tényleges munka helyét kifejezetten ott {találjuk,} ahol ellenállás van. És ezt {arámiul} Álmá-nak [világnak] nevezik, ami a He’elem [elrejtés] szóból ered. Mert ilyenkor, az elrejtés idjén van ellenkezés, s ilyenkor lehet munkáról beszélni. S ez, Bölcseink „hatezer év a világ, és egy a pusztulás” mondásában nyer kifejeződést. Azaz hogy az elrejtés majdan el fog pusztulni, és akkor már nem lesz munka. Azonban akkor majd a Teremtő szárnyakat készít neki – mely {szárnyak} a letakarást jelölik – hogy {ennek köszönhetően} legyen munkája .

101. Magyarázat „A karvezető tiszteletére – a rózsákért …” zsoltárhoz

Ádár I. {hó} 23-án, 1943. február 28-án hallottam

A karvezető tiszteletére1, aki már győzedelmeskedett.

A rózsákért [Sosanim-ról שושנים], vagyis a szent Istenség{ért}, ami a gyásznak az ünnepnapra és örömre [Szaszon-ra ששון] való átfordulásával kapcsolatos. És minekután a felemelkedéseknek és leereszkedéseknek számos állapota található meg benne, {ezért} a leereszkedéseket a „csorbítsd ki a fogait [Sináim-jait שנים]”-ból eredően „rózsáknak” [Sosanim-nak] nevezik. {Innen jön az, hogy} nem kell megválaszolni a gonosz {ember} kérdését, hanem helyette inkább {csak} „csorbítsd ki a fogait”. {S így} a sok ütéstől, vagyis a számos „csorbítsd ki a fogait”-tól jut el {az ember} a rózsákhoz. Ezért is van benne sok öröm. {És} ezért mondják így többesszámban, hogy Sosanim [azaz, rózsák].

Korách fiainak: A „Káráchát” [kopaszság] szóból eredeztetvén. A hajszálak {helyén} megkopaszodott. Mert a hajszálak [a „Száárot” שערות] az elrejtést jelölik, a vihar [„Széára” סערה] {szóból} eredeztetvén. S az ismert, hogy „ahogy a fáradozás, úgy a jutalom”. Vagyis amikor viharok [Széárot סערות] {dúlnak}, akkor {pont hogy} ez {ad} teret a munkához. S amikor {az ember ezt} kijavította, akkor jön a vihar [Széárá סערה] helyébe a haj [a Száárá שערה], ahogy {az írva van} „ez a kapu az Örökkévalóhoz [Sáár-á שער ה‘]”. S mikor az ember már kijavította az összes vihart, mikor már semmilyen elrejtése nincs, akkor {ebből következően} már nem lesz hely a számára a munkához, és ebből kifolyólag már jutalmat sem {tud kapni}.

Így mikor az ember „Korách” állapotába kerül, már nem tudja tovább {fenntartani} a hit állapotát, amit az „Örökkévalóhoz {vezető} kapunak” neveznek, mivel ha nincs {meg ez} a kapu, akkor nem tud belépni a Király palotájába, tekintve hogy ez {képezi} az alap{ot}, mivelhogy a hit állapotára épül az épület.

És „Korách fiainak”, {mikor is a „fiai” [Bnéj] szó} a Biná [értelem] szóból ered, ugyanis ők megértették, hogy Korách a bal vetületét {képezi}, amelyből a pokol ered. {És} Ezért akarták tovább éltetni ama korábbi barátságot, amelyben az „Örökkévaló, hallottam, amit hirdettél, és megrettentem!” {vers} szerint voltak (Zohár, Beresit 4:7). Vagyis, eme erő révén, amit a múltból örökítettek át, volt meg bennük az erő arra, hogy kitartsanak {ezekben} a helyzetekben és hogy igen sikeresek legyenek. Ez a jelentése annak, hogy „Korách fiai nem haltak meg”, vagyis annak köszönhetően, hogy megértették, hogy amennyiben továbbra is megmaradnak {ebben a} Korách-nak nevezte állapotában, nem tudnak tovább élni, {végül} nem haltak meg.

Megtanulván a szerelmes éneket, vagyis megtanulták, hogy a Teremtővel való barátságnak a mértéke a teljesség {szintj}én van.

Suttogta szívem: a szívben levő suttogás a „szív nem tárja fel a szájnak” {mondás} szerint történik. Azaz hogy nincs mi elhagyja a szájat, mert csak a szívbe van befogadva, ahogy azt mondják, {csak} ajkai suttogják.

A jó dolgot: a hitet nevezik jó dolognak.

Mondom én, tettem a királynak szól. Mert mikor megkapja a hit Fényét, akkor mondja azt , hogy „tettem a királynak szól”, és nem magamnak. S ekkor nyeri a „nyelvem gyors írónak tolla” állapotát, vagyis elnyeri az Írott Tórának állapotát, ami Mózes Atyánk nyelvének állapota.

Szépségesebb az ember fiainál: ezt a szent Istenségnek mondja, {arra utalván} hogy a szépsége az emberektől van. Vagyis, abból {ered}, amit az ember gondolnak Róla, nevezetesen, hogy „jelentéktelen”. {De mégis} pont hogy ebből születik meg a szépség.

Bájosság ömledezett ajakidon: bájosságot pont hogy olyan dolgoknak tulajdonítunk, amelyek dícséretét nem lehet elmondani. Mégis, mindenesetre akarjuk a dolgot. {S} ilyenkor mondjuk {rá}, hogy bájos.

Ajkaidon: vagyis a végeken; azaz hogy a világ egyik végétől a másik végéig látta.

102. És vegyetek magatoknak citrus fának gyümölcsét

Joszef Uspizin-jén hallottam

És vegyetek magatoknak […] citrus fának gyümölcsét, vagyis az igaz-embert, akit „gyümölcsöt hozó fának” neveznek, mert a különbség a K’dusá [Szentség] és a Szitrá Áchrá [Másik Oldal] között az az, hogy „a másik isten meg lett terméketlenítve és nem hoz gyümölcsöt”. Mindazonáltal az igaz-embert „hádár”-nak [citrusnak] nevezik, mert ő gyümölcsöt hoz, amely évről-évre a maga fáján „dár” [magyarul, lakik]. Ezért van írva Józsefnél, hogy ő „a ‘Masbír’-ja [gabona-ellátója] a föld minden népének”, mert ő ‘Sover’ [magyarul, megtöri] őket a gyümölcsök által, amelyek az ővéi voltak, nekik viszont nem voltak gyümölcseik. Ezen keresztül mindenki érezte a maga helyzetét, hogy vajon a Jónak az oldaláról van-e avagy ellenkezőleg.

S ez a jelentése {annak, hogy}: „És ellátta József [ … ] kenyérrel a kisgyermekek szüksége szerint”. A Táf-ot [magyarul, a kisgyermeket] GáR-nak nevezik, ahogy azt az utalás is mondja, „és legyenek ‘Totáfot-nak’ [homlokkötőnek] a te szemeid között”, amely a fejre való Tfilin [imaszíj]. S ezért nevezik Józsefet, {Jákob} öregkorának fiúgyermekét „bölcs fiúnak”. S erre utal {az Írás mondván}: „a ti élelmezésetekül [lé-Méchijá] küldött el engem [Isten ti előttetek]”, amely a „Moách Hájá” dolgát jelzi, amely a GáR-nak a vetülete.

S ez a titka annak, ami írva van: „És én adok neked egy részt2 a fivéreid {része} felett, amit az Emori kezéből vettem el kardommal és nyilammal” (Hogy {Józsefnek} a fiai két részt vegyenek. És a „Sechem” {szó} „részt” jelent, ahogy azt Rási magyarázta). Vagyis a fiai által, mely fiakat nevezik gyümölcsöknek. És ezt adta Józsefnek.

S ez az, ami Saulnál van írva: „vállától felfelé magasabb volt az egész népnél”. S erre utal {a vers}: „[neked] ruhád van, légy a fejedelmünk”. illetve erre utal {a vers}: „Kisgyermekek? miért jönnek ők? Azért, hogy jutalmat adjon azoknak, kik elhozzák őket”. {Magyarán azt} kérdezte, hogy miért van szükségük Hochmára [bölcsességre], hiszen nem a tanulás a lényeg, hanem a tett. És {erre} feleli, hogy azért, hogy jutalmat adjon azoknak, kik elhozzák őket. Mert a Hochmá [a bölcsesség] tetthez vezet.

Saul és Dávid összeütközése arról szólt, hogy Saulban nem volt semmi hiányosság. Ezért egyévesen {már} királyságán volt, és nem kellett meghosszabbítani a királyságát, mert mindent rövid idő alatt befejezett. Mígnem Dávidnak negyven évig kellett uralkodnia. Dávid Jéhudának a nemzettségéből volt, aki pedig Leának volt a fia, {Leáé, vagyis aki} a rejtett világ{ot jelöli}. Mígnem Saul Binjaminnak a nemzettségéből volt, aki pedig Ráchelnek volt a fia, {Ráchelé, vagyis aki} a feltárt világ{ot jelöli}. Ezért volt ellentétben Dáviddal. Ezért mondta Dávid, hogy „Magam vagyok a béke”. Vagyis hogy én mindenkit elérek és mindenkit szeretek, „de amint megszólalok, ők háborúra készek”.

S Ávisalom ugyancsak ellentétben volt Dáviddal. S erről szól Jerovánnak, Nevát fiának a bűne, mikor is az Örökkévaló megragadta őt a ruhájánál és azt mondta neki: „Én és te és Jisáj fia {Dávid}, az Éden kertjében fogunk sétálni”. És kérdezte: „Ki van elöl?”. És az Örökkévaló azt mondta neki: „Jisáj fia {Dávid} van elöl”. Ekkor azt felelte: „[Ha így van, akkor] nem akarom”

S a helyzet az, hogy a szintek rendje az, hogy először van a rejtett világ, és utána a feltárt világ. S erről szól az, hogy „mindenem megvan nekem” {ahogy azt Észáv mondta, illetve hogy} „{Elég} sok van nekem” {amit Jákov mondott}. Mert a „sok” a Gár-t jelöli, a „minden” pedig a VáK-ot jelöli. S ez a jelentése annak, hogy „Hogyan álljon meg Jákov, hiszen kicsi ő?”. S erről szól az, hogy Jákov elvette tőle [azaz, Észávtól] az elsőszülöttség {jogát}, amiért utána mindene meglett, mert a GáR állapota is az övé volt. S ezt József által kapta meg, ahogy az írva van: „És ellátta József …[kenyérrel]”.

S erről szól, hogy „[s látta az Örökkévaló] hogy gyűlölt Lea”, mert tőle származik az összes gyűlölködés és nézeteltérés, mi a bölcs tanítványok között van. S erről szól Sámmáj és Hillél nézeteltérése. S majdan a két törzs eggyé lesz, azaz hogy József- és Jéhuda törsze. S ez az, amit Jéhúda Józsefnek mondott: „Kérlek Uram”, mert ekkor volt Jéhúdának és Józsefnek az egyesülése. Azonban Jéhúda kell, hogy elöl legyen.

S ezt jelenti az, hogy a szent Ári volt a „Másiách ben Joszef” [azaz, Joszef-től sarjadó Messiás]. Ezért tudott olyan sok bölcsességet feltárni, ugyanis megvolt hozzá az enged̏̋élye a feltárt világból. S ez a nézeteltérés még onnan ered, hogy „viaskodtak a fiak a kebelében”, amiért Észávnak tiszta ruhái voltak, amelyek Rivkánál voltak.

103. {Akit} szíve hajt arra

1942. októberében, a Beresit {hetiszakasz}szombatjának estéjén hallottam

A versben {írva van, hogy}: „minden embertől, akit szíve hajt arra, vegye el az adományomat”. Erre utalván {van írva}, hogy „az adomány anyaga a Szentségből {való}”. Vagyis, mi által jut el az ember az adomány állapotához? A Szentség által.

Ez pedig annyit jelent, hogy amennyiben az ember megszentesíti magát a számára szabad által, { akkor } ezáltal jut el az adomány állapotához, ami a szent Istenség állapotát jelenti, {és} amit {másnéven} úgy {is} neveznek, hogy „adományom”. S ez a jelentése a „minden embertől, akit szíve hajt arra” {versnek}. Az egész szíve, vagyis, amennyiben az {ember} az egész szívét felajánlotta, úgy akkor nyeri el az adományomat, vagyis {azt,} hogy hozzátapadjék a szent Istenséghez.

A „mennyegzője napján és szíve örömének napján” versben a mennyegzője {szó} {lévén, hogy az „alábbszáll” szóból eredeztetik,} alacsony rendűséget jelöl, ami az alacsonyrendűség állapotot {fejez ki}. Mert ha az ember magára nézve elfogadja, hogy alacsonyrendű állapotban szolgálja a Teremtőt, ámde ezzel együtt ez a munka örömére lesz, {akkor} ez{zel} egy fontos szint{et ér el az ember}. S akkor {őt} a szent Istenség vőlegényének fogják nevezni.

104. És a pusztító ült

1942. októberében, a Beresit {hetiszakasz}szombatjának estéjén hallottam

A Zohárban, a Noách [Noé] {hetiszakasznál az van írva, hogy}: Özönvíz vala, és a pusztító ott ült benne. {Mire} {vissza}kérdezett: Ugye az özönvíz, ami a víz kiáradását jelenti, már önmagában pusztít és öl? {No de akkor} mit jelent az, hogy benne, vagyis hogy benne az özönvízben ott ült a pusztító? És mi a különbség az özönvíz és a pusztító között?

S {erre azt} felelte, hogy az özönvízben, vagyis a földi kínokban, {vagy} másnéven a test kínjaiban, bentre, vagyis a test kínjaiban bentre ott van még egy pusztító is, ami a spiritualitást pusztítja. Vagyis hogy a test kínjai idegen gondolatokat ébresztenek benne, {egészen} odáig, hogy aztán ezek az idegen gondolatok elpusztítják és megölik a spiritualitást.

105. Egy törvényentelen {származású, de}3 tanult ember előrébbvaló az egyszeri földi főpapnál

Chesván [hó] 15-én, 1944. november 1-én, Tel-Aviv-ban hallottam

Egy törvényentelen {származású, de} tanult ember előrébbvaló az egyszeri földi főpapnál”.

Fattyú [törvénytelen származású] – vagyis idegen isten, kegyetelen. Ami törvénytelen származást jelent. Mert azáltal, hogy az ember megszegi a „ne forduljatok idegen istenekhez” tiltást, azzal azok fattyút nemzenek neki. „Idegen istenekhez fordulás”, vagyis párosodik a Szitrá Áchrá-val [a Másik Oldallal], ami a szeméremtest{et jelenti}. Ezt nevezik úgy, hogy „aki magáévá tette a szeméremtestet és fattyút nemzett belőle”. S „a háziúr álláspontja ellentétes a Tóra álláspontjával”. Ezért is van nézeteltérés az egyszeri földi ember és a tanult bölcs között. És a nagy különbség annak {kérdését} illetően van, hogy vajon {maga} az ember nemzette-e a fattyút.

Mert a tanult bölcs azt állítja, hogy ez is a Teremtő felől jött, vagyis hogy ez a {bizonyos} forma, ami megjelenik a szemei előtt – a fattyú {formája} – azt mondja {róla}, hogy a Teremtő volt az okozója ennek a bizonyos oknak. Mígnem a gonosz azt mondja: hogy ez csak egy idegen gondolat, ami a bűn miatt jött hozzá és nincs is többre szükség, csak ki kell javítani a bűneit.

Mígnem a tanult bölcsnek – akinek {miután} megvan az ereje ahhoz, hogy higgyen abban, hogy ez is, azaz, a maga formája úgy ahogy van {ugyancsak a Teremtőtől jön} – {ezért} neki látnia kell az igazságot. S ezzel együtt egészen a teljes odaadásig magára kell vegye az Ég Királyságának jármát.

Ez azt jelenti, hogy még az olyan alacsony jelentőségű helyzeteket is, amelyeknél pedig már nincs alacsonyabb és rejtettebb állapot, mindenesetre, ilyenkor {még az ilyeneket is} a Teremtőnek kell tulajdonítsa. Magyarán hogy a Teremtő volt az okozója az ilyetén képenek, amit Gondviselésről terjengő idegen gondolatoknak neveznek. Ő pedig a józan ész felett dolgozik az ilyen kis dolgok vonatkozásában, {úgy} mintha nagy Dáát-ja [tudása] volna a szentségben.

Főpapnak azt nevezik, aki a Teremtőt az „és sokan vannak …” módján szolgálja, vagyis {úgy mint} akiknek sok Tórája és Micvá-ja van, és akiknek nem hiányzik semmi. Ezért ha jön, hogy kapcsolódjon és magára vegyen valamilyen rendet a munkából, a rendelkezés úgy szól, hogy a törvényentelen {származású, de} tanult ember előrébbvaló.

Másszóval, a fattyúsága a bölcs tanítványának állapotát veszi magára. Mert a Teremtőt nevezik bölcsnek. A tanítvány pedig az, aki a Teremtőtől tanul. Mert csak a Bölcs tanítványa tudja azt mondani, hogy minden – vagyis a munka során feltárulkozó valamennyi forma – „a Teremtőtől volt”.

Mígnem az egyszeri földi főpap, habár ő is a Teremtő szolgálója illetve nagy a Tórában és a munkában, ugyanakkor még nem nyerte el azt, hogy {magától} a Teremtőtől tanuljon, { ezért} sem nevezik még bölcs tanítványának. Így ez az említett állapot egy fikarcnyit sem tud neki segíteni abban, hogy képes legyen eljutni az igazi teljességhez, tekintve hogy ő a háziur álláspontját mondhatja a magáénak. {Mivelhogy} a Tóra álláspontját csak az mondhatja a magáénak, aki magától a Teremtőtől tanul, mert csak a bölcs tanítvány ismeri az igazságot, {nevezetesen,} hogy a Teremtő volt az összes oknak az okozója.

S ezzel tudjuk megérteni a Bölcseink által mondottakat: {miszerint} „Rabbi Simon ben Ménászjá a Tóra valamennyi „Et”-jéhez {magyarul, „-t” [határozott] tárgyragjához} magyarázatott fűzött, nevezetesen, hogy az „et” tárgyragnak olyan jelentéstartalma van, hogy „beleértve, illetőleg …”. Azaz, hogy {az ember} minden egyes nap az előbbi napnál egyre több és több Tórát és Micvát mondhat magáénak. S minekután ő „az Örökkévaló Istenedet féljed” {állapothoz} jutott, vagyis ami annyit jelent, hogy nem tudta {tovább} növelni, hanem {mikor} ehhez a ponthoz jutott, nem tudott már mit hozzátenni, hanem épp ellenkezőleg.

Rási ezt a következőképp magyarázta: ben Ménászjá, vagyis aki megértette4 a meghátrálást [héberül, „Ménuszá”-t], vagy másszóval, megfutamodott, meghátrált a rendszertől. Illetőleg, „ben Há’ámszúni”, vagyis aki értette az igazságot, és hogy milyen formája van az igazságnak. S akkor ő ottmarad az őrhelyén állva, és nem tud előre menni. Mígnem jött Rabbi Akiva és megmagyarázta: az „et” [tárgyrag] {arra utal, hogy} – a bölcs tanulókat {is} beleértve. Vagyis, ahogy az fent lett említetve, a bölcs tanulókhoz való hozzátapadáson keresztül lehet valami{féle} támogatást kapni.

Magyarán, csak egy bölcs tanuló tud segíteni neki, és semmi más nem. Mégha nagy is az ember a Tórában, amennyiben nem nyerte el azt, hogy a Teremtőtől tanuljon, akkor {mégis, mindezek dacára} egyszeri földinek nevezik. Ezért meg kell adja magát az ember egy bölcs tanuló előtt, és magára kell vegye, amit a bölcs tanuló kínál neki, minden vita nélkül, a józan ész feletti {hittel}.

Hosszabb annak mértéke a földnél”. Azaz hogy a Tóra a föld után kezdődik. Magyarán, ha nagyobb a földnél. S ez egy szabály, miszerint semmi nem tud a közepén kezdődni. Ezért, ha {az ember} el akarja kezdeni, akkor a kezdete ugyebár a föld utánra van, vagyis a földiség után. (S ez a jelentése „az egyszeri földi főpap” {megnevezésnek}. Azaz hogy, mégha a munkája a nagyság {szintjén} is van, amennyiben még nem nyerte el a Tóra Fényét, továbbra is {csak} a földiség {szintj}én {marad}.)

Ahhoz, hogy el lehessen jutni a Lismá [az Ő Nevéért] {állapothoz}, sokat kell tanulni a Lo-Lismá [nem az Ő Nevéért] {állapotban}. Azaz hogy fáradozzék és keményen dolgozzék a Lo-Lismá-ban, {mert} csak ilyenkor tudja {az ember} meglátni az igazságot, hogy még mindig nem nyerte el a Lismá {állapotát}. Mígnem ha az ember ezt megelőzően nem tesz erőfeszítést nagy erőkkel, úgy nincs lehetősége az embernek arra, hogy meglássa az igazságot.

Egy másik alkalommal pedig azt mondta, hogy az embernek sok Tórát kell tanulnia a Lismá {szintj}én ahhoz, hogy elnyerje és meglássa az igazságot, {magyarán azt}, hogy {ő} a Lo-Lismá {állapotában} dolgozik. Mikor is a Lisma szerinti munkát a jutalom és büntetés vetületének nevezik, ami a Málchut vetülete. A Lo-Lismá {szerinti} Tórát pedig a Zeir Ánpin vetületének nevezik, ami az egyéni Gondviselés vetülete.

Ezért Izrael királyainak, akik mind elnyerték az egyéni Gondviselést, már nem volt ilyenkor mit tenniük, mert nem volt mit hozzátenniük. Erre föl mondták Bölcseink, hogy „Izrael királya nem ítélkezik és ítéltetik”. Ezért is nincs részük az eljövendő világban, lévén hogy nem csinálnak semmit. Ugyanis látják, hogy mindent az Örökkévaló csinál.

Ezt a dolgot {tükrözi ama mondás, miszerint} „Izevel, Ácháv5 felesége”. Amit úgy magyaráztak, hogy a felesége azt vallotta, {hogy} „Éj-Zevel”6 [magyarul, hogy „{Na de} merre a szemét?”], vagyis hogy {na de} hol van szemét a világban, {hisz} ő azt látta, hogy az egész {világ} jó. Illetve Ách-Áv, vagyis hogy a testvére [„Ách”-ja] volt az égi Atyának [„Áv”-nak]. Mígnem Dávid-házának királyaiban megvolt ahhoz az erő, hogy egyesítsék a Teremtőt és az Ő Istenségét, dacára annak, hogy ez két, egymással ellentmondásban álló dolog, mivelhogy az egyéni Gondviselés ellentétes a jutalom és büntetés vetületével.

S ez a nagy igazaknak az ereje, azaz hogy képesek a Teremtő- és az Ő Istenségének vetületét egyesíteni, vagyis {egyesíteni} az egyéni „Gondviselést” a „jutalom és büntetés”-sel. {Mikor is} pont hogy a kettejükből születik meg az áhított tökéletes teljesség.

106. Milyen mögöttes jelentése van a szombati tizenkét kalácsnak

1942. augusztusán, Elul-{hó}kor hallottam

A szombati énekben a {következő} van írva: „majd feltárja nekünk a tizenkét kalács értelmét”, amelyek egy betűt {képeznek} az Ő Nevében, megkettőzőttet és {egyúttal} enyhét.

S {itt} a szent Ári által mondottak magyarázatra szorulnak. Ismert, hogy a Cimcum Bet [a Második Megszorítás] révén két Váv {betű} jött létre, vagyis a jobb oldal és a bal oldal. S ezt jelenti a megkettőzés, a „kétszeres” szóból eredeztetve. S akkor ettől, azaz hogy a Cimcum Bet korrekciós ereje révén – {mikor is a Cimcum Bet} a Könyörület- és az Ítélet tulajdonságának társítását jelenti – az Ítélet enyhébbé válik annál, ami a megédesítés előtt volt. És utána {ez} a két Váv {betű} a Málchut-ba világít, amelyet az „összegyüjtő Zájin {betű}knek” is neveznek, {mivelhogy} ilyenkor a Zájin {betűk} a Málchut-ot jelölik, amelyet {ebből kifolyólag}7 „hetedik”-nek neveznek, és ami magába gyűjti a két Váv {betűt}.

A hetedik napot pedig a „Gmár Tikun” [a korrekció bevégezte] vetületének nevezik, amely {egyúttal} az eljövendő idők vetülete. De az {ún.} hatezer év vetületét ugyancsak megvilágítja. És ezt takarja a cselekvés hat napjának dolga, ami az „amit teremtett Isten, hogy megtegyék” vetülete. A Szombatot pedig „pihenésnek” nevezik (ahogy az írva van, „és a hetedik napon felhagyott a munkával és megpihent”). De ez {annak} a Szombatnak a vetülete, amely bevilágítja a hatezer évet, ahol a Szombat csak a megpihenés vetülete. Egy emberhez hasonlóan, aki terhet cipel. És {aki} útközben pihenni készül, hogy újra erőre kapjon, mert utána ismét tovább kell hogy cipelje a terhet.

Mígnem a Gmár Tikun Szombatján, már nincs ott mit hozzátenni. Ezért {aztán akkor } már egyáltalán nincs munka.

107. A két angyal dolga

1943. februárjában, a Técáve {hetiszakasz hetén} hallottam

A két angyal dolgá{ról}, akik Szombat este kísérik az ember – {a} jó angyal{ról} és {a} rossz angyal{ról}.

A jó angyalt „jobb”-nak nevezik, mert általa kerül {az ember} közelebb a Teremtő szolgálatához. S ezt nevezik úgy, hogy „ a jobb közelít”. {Mígnem} a rossz angyal pedig, ami a „bal”vetület{ének számít}, eltávolít. Azaz hogy idegen gondolatokat hoz {az embernek} – mind az agyba mind pedig a szívbe.

S mikor az ember felé kerekedik a rossznak, és közelebb viszi magát a Teremtőhöz, magyarán, minden alkalommal mikor megy és felébe kerekedik a rossznak és hozzátapasztja magát a Teremtőhöz, {akkor} azt találjuk, hogy {tulajdonképp} a kettejük révén került közelebb a Teremtőhöz való hozzátapadás {állapotá}hoz. Ami annyit jelent, hogy mindkettejüknek ugynaza a szerepe volt, nevezetesen, hogy idézzék elő azt, hogy jöjjön az {ember és} tapadjon hozzá a Teremtőhöz. S ilyenkor mondja azt az ember, {hogy} „Gyertek békével!”.

S mikor az ember már befejezte az egész munkáját, azaz hogy mikor már az összes „bal”-t a szentség {felségterületére} vitte, ahogy az írva van, „nincs hely, hová elbújhatnának Előled”, akkor már nincs mit tennie a rossz angyalnak, ugyanis az ember már felébe kerekedett az {összes} megoldatlan kérdésnek, amelyeket a rossz hozott, s akkor a rossz angyal {már} csak tétlenkedik, s ilyenkor az ember azt mondja neki: „Távozzatok békével!”

108. Ha elhagysz egy napra, majd elhagylak kettőre

1943-ban, Jeruzsálemben hallottam

Minden ember a benne levő kapás mértéke szerint van eltávolodva a Teremtőtől.

Csak úgy pusztán, a benne levő kapni-akarás miatt van eltávolodva. Ugyanis, minekután az ember nem vágyakozik spiritualitásra, hanem csak evilági élvezetekre, ezért {az ilyen emberre azt mondjuk, hogy} egy napra van eltávolodva a Teremtőtől, vagyis hogy egy napnyira, azaz hogy csak egy mértéknyire van Tőle eltávolodva – {pontosan} annyira, amennyire el van merülve az evilági élvezetekek kapni-akarásában.

Azonban amikor az ember közelebb viszi magát a Teremtőhöz, azaz hogy kiiktatja a kap{ni akar}ást ebből a világból, akkor róla mondják azt, hogy közel van a Teremtőhöz. De ha utána elbukik az eljövendő világ{ban történő} kapásában, akkor azzal távolra kerül a Teremtőtől, mivelhogy {egyrészről} magának akarja az eljövendő világ örömeit, {másrészről pedig mivel} lehull az evilági élvezetek megkapásához. Minek folytán {így} most {már} két napnyira van eltávolodva a Teremtőtől:

(1.) {azaz egyfelől} az evilágbani élvezetek megkapása által, ahova ismét leesett, (2.) {illetve azért} mivel ilyenkor a vágy arra irányul benne, hogy az eljövendő világ gazdagságát kaphassa meg; mert azzal, hogy ment és a Tórával és a Parancsolatokkal foglalkozott, szolgálójává tette meg a Teremtőt, {mondván} hogy fizesse meg a Tórával és Parancsolatokkal végzett munkájának ellenértékét.

Ezek alapján azt találjuk, hogy az elején egy napnyit ment {előre} és került közelebb a Teremtő szolgálatához, majd utána aztán két napnyit ment hátra. Így most két féle {forrásból jövő} kapásra van rászorulva: (1.) az evilágéra {és} (2.) az eljövendő világéra. Következésképp, ellentétes állapotban haladt. S ehhez {kapcsolódóan} a tanács az, hogy {az ember} mindig csak a járja Tóra útját – ami az adományozást jelenti. Ami pedig a sorrendet illeti, először is két alapelvvel kell, hogy óvatos legyen: (1.) a Parancsolat megtételével (2.) {illetve} a Parancsolatból eredő élvezet érzésé{vel}. Mert az embernek hinnie kell, hogy a Teremtőnek öröme származik abból, hogy megtartják az Ő Parancsolatait.

Ebből pedig az következik, hogy az embernek tevőlegesen is teljesítenie kell a Prancsolatot. Illetve hinnie kell, hogy a Teremtőnek öröme származik abból, hogy az alsó megtartja az Ő Parancsolatait. S ebben nincs is különbség nagy Parancsolat és kis Parancsolat között. Vagyis a Teremtő akárcsak a legkisebb tettben is, amit Őérette tesznek, örömét leli; {másszóval} élvezetet talál benne.

S utána meg is van ennek a folyománya, {nevezetesen} ezt kell, hogy lényegi szándékként maga előtt lássa az ember. Azaz hogy az ember öröme és élvezete abból kell származzon, hogy megelégedést okoz a Teremtőjének. S itt ebben van a munka lényegi nyomatéka. S ezt nevezik úgy, hogy „szolgáljátok a Teremtőt örömmel”. S ez kell, hogy fizetsége legyen a szolgálatáért. Vagyis hogy öröme és élvezete származzék abból, hogy elnyerte azt, hogy örömöt okozzék a Teremtőnek.

S ez a jelentése az „és a jövevény, aki közötted van, feljebb-feljebb emelkedik feletted … Ő fog neked kölcsönt adni, de te nem kölcsönzöl neki” {versnek}. Jövevénynek a kapni akarást nevezik (mikor az ember a Teremtő szolgálatába lép, a kapni akarást jövevénynek nevezik. Mígnem ezt megelőzően teljesen nem-zsidónak számít).

Ő fog neked kölcsönt adni”, mikor a munkához erőt ad, az erőt csak kölcsönként és kölcsönbe adja. Ami azt jeleti, hogy mikor a Tóráért és a Parancsolatokért egy napot dolgozott, noha {ezért} a fizetség{é}t nem kapta meg azonnal {ott és akkor}, ám ő hitt neki, hogy majd utána megfizeti neki a fizettségét midazokért az erőkért, amiket a munkához adott {neki}. Ezért is jön hozzá a munkanap után és kéri az adósságát, amit beigért neki. Hogy adja ki az fizetségét az erőkért, amiért a test hagyta, hogy a Tórával és a Parancsolatokkal foglalkozzon. De ő nem adja meg neki. S ilyenkor a jövevény azt kiáltja: „Miféle munka ez fizetség nélkül dolgozni!” Ezért utána már nem akar a jövevény erőt adni Izraelnek a munkához.

És te nem kölcsönzöl neki”. S ha pedig te ételt adsz neki, és jössz hozzá kérni, hogy adjon neked erőt a munkához, akkor {erre} ő azt mondja neked, hogy {márpedig neki} nincs semmilyen adóssága, amit az ételek fejében ki kellene, hogy fizessen neked. „Mert {az, hogy} előtte erőt adtam neked a munkához – {mondja ezt a jövevény, a kapni-akarás} – feltételhez volt kötve, vagyis {ahhoz,} hogy {ezért cserébe} szerzeményeket fogsz nekem vásárolni. Ezért {mindaz,} amit most adsz nekem, minden a korábbi feltétel értelmében van. Ezért is jössz most hozzám, hogy adjak neked még további erőt a munkához, hogy {általa} új szerzeményeket tudjál nekem hozni.”

Ilyenkor a kapni akarás eszessé válik, és kihasználja az eszességét, és számításokat kezd végezni a dolog érdemlegességéről. Néha azt mondja neki, hogy megelékszik a kevéssel is, hogy megelégszik azokkal a szerzeményekkel is, amelyekkel {már} rendelkezik. S ezért nem akar {további} erőt adni neki. Néha azt mondja, hogy az út, amin most haladsz, veszélyt {rejt magában{, és talán {az is lehet, hogy} az összes erő a hiábavalóságé lesz. Néha pedig azt mondja neki, hogy ő több erőfeszítést tesz, mint amennyi jutalmat {kap ezért cserébe}, {s} ezért nem is fogok erőt adni a munkához.

S akkor, mikor erőt akar tőle ahhoz, hogy az adományozás végett mehessen a Teremtő útján, hogy minden kizárólag az Ég dicsőségéért legyen, akkor azt mondja: „Mi lesz nekem ebből?” S akkor jön elő a már jól ismert érvekkel, hogy „Ki és Mi?”. Azaz hogy „Ki Isten, hogy hallgassak a hangjára?” Ahogy azt Fáraó vallotta. Avagy „Mi szükségetek erre a munkára?” ahogy azt a gonosz vallja. S {ez} az egész azért van így, mivelhogy az érve jogos, {mondván, valóban} így tették őket egymásnak függővé. S erre mondják, hogy ha nem hallgatsz Isten hangjára, akkor ő majd jön a panasszal, mivelhogy nem tartottad be a feltételeket.

Mígnem „mikor hallgatsz Isten hangjára”, azaz hogy mindjárt a belépés elején (mikor is a belépést egy állandó dolognak tekintik, mivelhogy minden alkalommal mikor {az ember} leereszkedik, kénytelen újrakezdeni, így ezért nevezik „belépésnek”. Meg amúgy is, sok kimenetel és sok bejövetel van) azt mondja a testének: „Tudd meg, hogy a Teremtő szolgálatába akarok lépni. S a szándékom kizárólag csak az, hogy adjak és hogy semmi ellenértéket ne kapjak {érte}. S ne is reméld, hogy bármit is kapni fogsz az fáradozásodért, mert minden adományozás végett van”.

S ha a test kérdezi, hogy ”miféle hasznod lesz neked ebből a munkából?” vagyis hogy ki az, aki ezt a szolgálatot kapja, {amihez} én erőt akarok adni és {amiért} fáradozni akarok?” Avagy {még} egyszerűbben kérdezi: „{na de} kinek a javáért dolgozok ennyire nagy erőfeszítéssel?”

Ilyenkor azt kell felelni neki, hogy „magaménak mondom a Bölcsek hitét, akik azt mondták, hogy a józan ész feletti elvont hittel kell hinni, hogy {maga} az áldott Teremtő parancsolta meg nekünk, hogy magunkra vegyük annak hitét, hogy ő parancsolta meg nekünk, hogy tartsuk meg a Tórát és a Parancsolatokat. Illetve azt is hinni kell, hogy a Teremtőnek megelégedése származik abból, hogy a Tórát és a Parancsolatokat a józan ész feletti hittel tartjuk meg. Illetőleg az embernek örülnie kell annak, hogy a Teremtő örömét és élvezetét találja az ő munkájában.

Ezek alapján 4 dolgot találunk itt:

(1.) hinni kell a Bölcsek hitében; hogy amit mondtak, az igaz.

(2.) Hinni, hogy a Teremtő úgy parancsolta meg, hogy a Tórával és a Parancsolatokkal csak a józan ész feletti hiten keresztül foglalkozzunk.

(3.) Hogy {a Teremtőnek} öröm{e} származik abból, hogy a teremtmények a hitre alapozván tartják meg a Tórát és a Parancsolatokat.

(4.) Hogy az embernek élvezetet, gyönyört és örömet kell lelnie abban, amiért elnyerte azt, hogy boldoggá teheti a Királyt. Az ember munkájának nagyságát és jelentőségét pedig azon öröm mértéke szerint mérik, amit az ember a munka alatt érez. S ez, a hit mértékén múlik, {vagyis} hogy mennyire hisz a fent említettekben.

S ezek alapján azt találjuk, hogy mikor hallgatsz Isten hangjára, {akkor} az összes erő, amit a test kap, {már nem} kölcsönnek számít, {olyannak,} amit aztán vissza kell adjon, ahogy az akkor van, ha nem hallgat Isten hangjára. S ha a test pedig azt kérdezi, hogy „miért kellene, hogy erőt adjak neked a munkához {ha} viszont te semmit nem ígérsz cserébe?” {Akkor erre} azt kell felelje, hogy „mivel ezért lettél teremtve. És mit tehetek én arról, hogy a Teremtő gyűlöl téged?”, ahogy az a Zohárban van írva, hogy a Teremtő gyűlöli a testeket.

Sőt mi több, az, amit a szent Zohár mond, azt, hogy a Teremtő gyűlöli a testeket, az különösképp a Teremtőt szolgálók testére utal, mivelhogy ők azok, akik véget nem érően szeretnének kapni, mivelhogy az ilyen ember az eljövendő világ gazdagságát is akarja.

S erre tekintenek úgy, hogy „de te nem kölcsönzöl neki”. Vagyis hogy neked semmit nem kell adnod nekik azért az erőért, amit a testednek adott, hogy az dolgozhasson. De „ha kölcsönt adsz neki”, és ha valamilyen gyönyört adsz neki, az csak kölcsönként adod neki. Azaz hogy ezért cserébe ő {igenis} erőt kell hogy adjon neked a munkához. {Mert} nem ingyen {kapott}.

Ő viszont mindig erőt kell hogy adjon neked, vagyis ingyen. Mígnem te semmilyen gyönyört nem adsz neki, és {ezzel együtt} te mindig követeled tőle, hogy legyen erőd a munkához, mert „és szolgája a kölcsönvevő a kölcsönadónak”. Minek értelmében mindig ő lesz a szolga, te pedig az úr.

109. Két féle hús

Chesván {hó} 20-án hallottam

Általánosságban két féle húst különböztetünk meg: a baromnak a húsát és a halak húsát. S mindkettőnél megtalálhatók a tisztátalanság {megkülönböztető} jelei. S a Tóra megadta számunkra {ezeket} a jeleket, hogy tudjuk, hogyan is tartsuk magunkat távol tőlük és hogy ne essünk a bennük levő tisztátalanságnak a felségterületére.

A halaknál az uszonynak és a pikkelynek a jeleit adja {a Tóra}. {S} mikor az ember látja ezeket a jeleket a halaknál, akkor tudja, hogy hogyan óvakodjék, és ne essék a tisztátalanság felségterületére. Az uszony [héberül, Sznapir = סנפיר] a „Szone-Pé-Or” [magyarul, „gyűlöli {a} száj Fény{ét}”] jelentést hordozza. A Málchut-ra utalván, amit Pé-nek [szájnak] neveznek. S az összes Fény tőle jön, ami a hit állapotát jelenti.

S mikor {az ember} látja, hogy a por ízének állapotában van, mely {állapotban} akkor van, mikor hinnie kell, akkor {ilyenkor} bizonyossággal tudja, hogy ki kell javítsa a tetteit. S erre mondják, hogy „a S’chiná [az Istenség] a porban van” és {ilyenkor avégett} kell imádkozni, hogy a S’chiná emelkedjék fel a porból.

A pikkelyt {héberül} „Kaszkeszet”-nek [קשקשת] nevezik, mivelhogy {az ember} a Sznapir {állapot} idején egyáltalán nem képes dolgozni. Mígnem, mikor {az ember} felébekerekedik a Sznapir {állapot}nak, akkor a gondolatába valamilyen kérdés hullik a Gondviselésről, s ezt nevezik Kás-nak [קש] {magyarul, szalmának}. S ilyenkor {az ember} leesik a munkájától. {Majd} utána felébekerekedik {ennek} és a józan ész felett kezd el dolgozni. {Majd aztán} egy még {további} kérdés hullik a gondolatába a Gondviselésről.

Minek eredményeként kétszeresen rendelkezik Kás-sal [קש – szalmával], ami {így már} Kasz-Keszet-té [קשקשתpikellyé] {válik}. S {így} minden alkalommal, mikor felébekerekedik a józan észnek, akkor felemelkedik, utána pedig leereszkedik. {S} ilyenkor az ember látja, hogy képtelen felülkerekedni a kétségek sokasága miatt. S ekkor nincs más tanács a számára, mintsem kiáltani a Teremtőhöz, ahogy az írva van, „és nyögtek Izrael fiai a munkától és kiáltottak, és felszállt fohászkodásuk Istenhez a munkától, és meghallotta Isten a jajkiáltásukat és kihozta őket Egyiptomból”, vagyis az összes gyötrelemből.

{Jól} ismert a szabály – amelyet Bölcseink szoktak mondani – miszerint a Teremtő azt mondta: „Én és ő nem tudunk egy lakhelyen lakni”. Magyarán azért, mert ellentétesek egymással. Ugyanis két test létezik az emberben: belső test és külső test. Mikor is a belső testbe spirituális életerő öltözik bele, ami a hit és az adományozás, {és} amit agynak és szívnek neveznek. A külső testben pedig anyagi életerő van, ami a tudás és a kapás.

Középen pedig, a belső test és a külső test között, a középső test létezik, amelynek önmagában nincs neve. Hacsak az ember nem tesz jócselekedeteket, a középső test a belső testhez tapad. Ha pedig rossz cselekedeteket tesz, akkor a középső test a külső testhez tapad. Másszóval, vagy anyagi életerővel bír, vagy pedig spirituális életerővel. Így minekután ellentétesség van a belső és külső {test} között, ezért ha a középső test a belső testhez van tapadva, akkor az a külső test halálát jelenti. Ha pedig a külső testhez van tapadva, akkor az a belső test halálát jelenti. Mert a választás ilyenkor a középső testben van, {vagyis arró,} hogy menjen tovább és tapadjék hozzá a szentséghez, avagy, ne adj Isten ellenkezőleg.

1 A héberben ugyanezen szó „győztest” is jelent.

2 „És én adok neked egy ‘részt’ (Mózes I. 48:22)” stb.” versben a „rész” szó héber alakja a „Sechem” szó, amely a {vállcsont takarásában levő} lapocka {csontot}” jelöli]. Egyszerűen fogalmazva a vállat jelöli.

3 Fattyú

4 A héberben a megértett [Hévin הבין] szó a „fia {vkinek.}[Ben בן] szóval azonos gyökből ered.

5 Magyar kiejtésben, Izabel és Ácháb.

6 „Izevel” és „Éj-Zevel” a héberben ugyanazon betűkkel van írva [איזבל].

7 A „Zájin” betű [ז] a héber „ábc” hetedik betűje.