120 – 129

120. Az, amiért nem szoktak diót enni Újévkor

Ros Há’Sáná [Újév] kimenetelekor, 1942. szeptember 13-án, Jeruzsálemben hallottam

Arról a szokásról, miszerint nem esznek diót Ros Há’Sáná-kor [Újévkor]. Mert a „dió” [héberül, az „Egoz”] {szónak} a számértéke megegyezik a bűn [héberül, a „Chet”] {szónak a számértékével}. S erre visszakérdez: tán a dió számértéke {nem ugyanannyi mint} a „jó” [héberül, a „Tov”] {szónak a számértéke}?

S {erre azt} mondta, hogy a dió a „Jó és Rossz Tudásának Fáját” jelöli. S mindaddig míg az ember nem tér meg a szeretettől {vezérelve}, a dió továbbra is a bűn lesz nála. Mígnem aki már elnyerte a szeretettől {vezérelt} megtérést, annál a szándékos bűnök érdemekké változnak. Minek következtében a „bűn” „jó”-vá változik. S ekkor az embernek már szabad diót ennie. Ezért kell óvatosnak lenni és csak olyan dolgokat szabad enni, amelyekben semmilyen utalás nincs a bűnre, vagyis amelyek az Élet Fájának a vetületei. Nem így azoknál a dolgoknál, amelyeknek a számértéke {megegyezik} a bűn {szó számértékével}, amelyek a „Jó és Rossz Tudásának Fáját” jelölik.

121. Olyan volt, mint a kereskedő hajók

Hallottam

Olyan volt, mint a kereskedő hajók, távolról hozza a kenyerét”. Íme, mikor az ember követeli és keményen kiáll amellett, hogy „mindene az enyém”, vagyis mikor az összes vágy teljes egészében az Örökkévalónak van szentelve, akkor a Szitrá Áchrá [a Másik Oldal] felébred vele szemben és ő ugyancsak azt vallja, hogy „mindene az enyém”. S ezzel{veszi kezdetét} a kereskedelem. Kereskedelemről pedig akkor beszélünk, mikor az ember meg akar vásárolni valamilyen dolgot.

A vásárló és az eladó az érdemlegességről vitázik. Vagyis mindegyőjük azt vallja, hogy az igazság az ő oldalán van. S itt a test azt figyeli, hogy kire {is volna} érdemes hallgatnia: arra aki kap avagy az adományozó erőre, mert mindkettőjük egyértelműen azt vallja, hogy „mindene az enyém”. S mivel az ember látja az alantasságát, azt, hogy őbenne ugyancsak vannak olyan szikrák, amelyek nem hajlandók megtartani a Tórát és a Parancsolatokat, de még csak egy fikarcnyira sem, hanem az egész test azt vallja, hogy „mindene az enyém”.

Ekkor „távolról hozza a kenyerét”. Vagyis, a távolabbra helyezésekből, mikor az ember látja, hogy milyennyire távolra van az Örökkévalótól, és sajnálkozik és kéri az Örökkévalótól, hogy vigye őt közelebb, {azaz} „hozza a kenyerét”. A kenyér a hitet jelöli. Ekkor aztán állandó hitet nyer, mert „ezt Isten avégett mívelte, hogy féljenek Előtte”.Vagyis hogy az összes távolabbra helyezést, amit érez, az Örökkévaló azért hozta neki ezeket a helyzeteket, hogy szükségét érezze annak, hogy magára vegye az Égtől való félelmet.

S ez a jelentése {ama a versnek} „hogy nem csak a kenyéren él az ember, hanem mind azzal, mi az Örökkévaló szájából származik”. Ez annyit jelent, hogy az emberben levő K’dusá-nak [szentségnek] az életereje nem kifejezetten a közelebb kerülések, vagyis a beemelések által jön, vagy másnéven a K’dusá-ba való belépések által. Hanem a kilépések, vagyis az eltávolodások által. Mert azáltal, hogy a Szitrá Áchrá [a Másik Oldal] beleöltözik az ember testébe és jogos érveléssel azt vallja, hogy „mindene az enyém”, felülkerekedvén ezeknek a helyzeteknek az ember állandó hitet nyer.

Vagyis az ember mindent a Teremtőnek kell hogy tulajdonítson, azaz még a kimenetelek is Őtőle jönnek. S mikor az ember kiérdemli, akkor meglátja, hogy mind a kimenetelek mind pedig a bejövetelek Tőle jönnek.

S ezért szerénynek kell lennie. Mert látja, hogy mindent az Örökkévaló tesz, mind a kimeneteleket mind pedig a bejöveteleket. S ez az, ami Mózesről lett mondtak, {miszerint,} szerény és türelmes volt, magyarán az ember el kell hogy viselje az alantasságot. Vagyis minden egyes szinten meg kell meg hogy erősítse az alantasságot. S amint elhagyja az alantasságot, azonnal elveszíti az összes olyan „Mózes”-szintet, amelyeket már {korábban} elért. S legyen ennyi elég annak, aki ezt érti.

S erről szól a szerénység. Mert {bár} az alantasság ott van mindenkiben, azonban nem mindenki érzi jó dolognak az alantasságot. Következésképp, ők nem akarnak szenvedni. Mígnem Mózes Atyánk elviselte a szerénységet. Ezért is nevezik szerénynek. Azaz hogy öröme származott az alantasságból.

S ez a szabály: „ahol ninncs öröm, ott a S’chiná [az Istenség] sem lakozik”. Ezért aztán nem is lehetséges, hogy a megtisztulás idején jelen legyen a S’chiná. S habár a megtisztulás egy szükségszerű dolog (az illemhelyhez hasonlóan, ahova bár kénytelen az ember betérni, ugyanakkor biztos benne, hogy az nem a Király háza).

S ezt jelzi a „Bráchá” és „Béchorá” [magyarul, az „áldás” és az „elsőszülöttség{i-jog}”], mely {szav}ak betűi megegyeznek1. Mert az elsőszülöttség a GáR-t jelöli. A Szitrá Áchrá [a Másik Oldal] pedig a GáR-t akarja, azonban nem az áldásokat. Mert az áldás a Mochin öltözékét jelöli. Észáv pedig öltözék nélkül akarta az elsőszülöttséget. Azonban Mochin-t tilos öltözék nélkül befogadni. S ez az, amit Észáv mondott: „Tán nem tettél félre nekem egy áldást”. Egy áldást, vagyis ami ellentetje az áldásoknak, más szóval, átkot. S erről mondja a {zsoltár, hogy}: „Szerette az átkot, és az elérte őt; és nem vágyis az áldásra”.

122. Hogy megérthessük, ami a Sulchán Áruch2-ban van magyarázva

Nicávim {hetiszakasznak a hetén}sombat-bejövetel este, Elul {hó} 22-én, 1942. szeptember 4-én hallottam

Hogy megérthessük, ami a Sulchán Áruch-ban van magyarázva, {nevezetesen} azon előírást, amely szerint fel kell, hogy az ember az elevenítse a Bűnbűnó Napok imáját és azon el kell, hogy merengjen, {mégpedig} azért, hogy ha majd elérkezik az imának a {tényleges} ideje, akkor addigra már tapasztalt és járatos legyen az imában.

A helyzet az, hogy az imának a szívben kell lennie, mivelhogy{az ima} egy szívben végzett munka. Vagyis a szív egyet kell, hogy értsen azzal, amitt az ember a szájával mond (mert ha nem, akkor ezt csalásnak nevezik. Másszóval, szája és szíve nem egyeznek). Ezért Elul hónapban hozzá kell hogy szoktassa magát az ember a hatalmas munkához. S a lényeg, hogy tudja azt mondani, hogy „írjál bennünket az életre”. Vagyis amikor az ember azt mondja, hogy „írjál bennünket az életre”, akkor a szív is értsen {ezzel} egyet (hogy ez ne {csak} hízelgés szerű legyen), hogy szája és szíve egyezzenek, {ahogy az írva van} „mert {bár} az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van”.

S ezek alapján, mikor az ember azt kiáltja, hogy „írjál bennünket az életre”, mikor is az „élet” azt jelenti, hogy {az ember} hozzátapad az Életek Életéhez, ez kifejezetten az által {történik meg}, hogy az ember úgy akar dolgozni, hogy telejes valójával csak adományozzon, s hogy minden olyan gondolata, ami a maga boldogítására irányul, törlődjék ki teljesen.

S akkor, mikor {az ember már} átérzi, amit mond, akkor a szíve fél, hogy isten őrizz nehogy elfogadtatást nyerjen az imája. Vagyis {arra irányuló imája,} hogy semmilyen önmagára irányuló vágya ne legyen. S ami a maga boldogítását illeti, egy olyan helyzet rajzolódik ki előtte, hogy elhagyja az evilági élvezeteket, beleértve az összes teremtményt, barátokat, háza népét, és valamennyi szerzeményét és vagyonát. És egy pusztaságba vonul, ahol semmi nincs, csak vadállatok. És senki nem tud róla és a hollétéről. S ez úgy tűnik a szemében, mintha csak egy csapásra elveszítené a világát, és úgy érzi, hogy egy életkedvvel teli világot veszít el, ebből a világból pedig csak halált vesz magára, és úgy érzi, hogy öngyilkosságot követ el, ahogy ezt a képet megéli.

S néha, a Szitrá Áchrá [a Másik Oldal] abban segíti az embert, hogy az különféle fekete színekben képzeli el a maga helyzetét. {Amiért} ilyenkor a test visszautasítja ezt az imát. Következésképp, lehetetlen, hogy elfogadtatást nyerjen az imája, mivelhogy ő maga az, aki nem akarja, hogy az imája elfogadtatást nyerjen.

Ezért aztán az imához felkészülésre van szükség, hogy az ember szoktassa hozzá magát az imához, hogy {az olyan legyen,} mintha szája és szíve egyeznének egymással. S az ember odáig juthat, hogy a szokás révén a szív {csakugyan} egyet fog érteni ezzel, és megérti, hogy a kapás elkülönülésnek számít és hogy a lényeg az Életek Életéhez való hozzátapadás, ami másnéven adományozást jelent.

Az embernek pedig mindig igyekeznie kell a Malchut [a királyság] szolgálatában, mely {szolgálatot} „írás”-nak neveznek, ami a tintáról és a feketeségről szól. Vagyis hogy ne akarja azt az ember, hogy a szolgálata mindenképp „Livni és Siméi”3 szerint legyen; vagyis, ahogy azt fent említettük, {ne az legyen} hogy csak a fehérség idején hallja meg a Tórát és a Parancsolatokat, hanem minden feltétel nélkül. {Magyarán,} legyen az fehérben vagy feketében, nála bizony mindig ugyanaz lesz, hiszen {amúgy is} mindenképp be kell, hogy tartsa a Tórának és a Parancsolatoknak a parancsolatait.

123. Szabadságleve és a keze együtt jönnek4

Apám, Mesterem, és Tanítóm emlékezéseiből hallottam

Az Alsó Héj {betű} [ה‘] dolgáról, vagyis {arról} hogy Mászách [védőernyő] és fedő lett a szemekre helyezve, mikor is a szemek az ún. Gondviselést jelölik, {és ami miatt az ember} rejtett Gondviselést lát.

A megpróbáltatásról. Vagyis {arról}, mikor az ember semmilyen oldalról nem tud dönteni, nem így és nem úgy. Vagyis nem képes letisztázni, hogy akkor mi is az Örökkévaló akarata, s mi a Tanítójának a szándéka. S mégha képes is teljes odaadással végeznie a munká{i}t, azonban {arról,} hogy ez a teljes odaadással {végzett} munkája vajon helyénvaló-e, {már} képtelen dönteni. Avagy {az is lehet, hogy} épp ellenkezőleg, ezen keménye{n végzett} munkája a Tanítója és az Örökkévaló véleményével szemben áll.

S hogy a dolgot illetően dönteni {tudjon}, egy többlet fáradozást magában rejtő dologgal jut döntésre. Vagyis hogy {ilyenkor} a Tanítójának megfelelően kell cselekednie. Mert csakis az erőfeszítés {megtétele} feladata az embernek, és nem pedig valami más dolog. Ezért aztán semmi helye annak, hogy kételkedjék a tetteiben, a gondolataiban és mondandóiban. Ellenben minduntalan egyre több és több erőfeszítést kell hogy tegyen.

124. A Kezdetén5 szombatja – és a hatezer év {szombatja}

Hallottam

Két vetülete létezik a szombatnak: (1.) a Beresit-nek [magyarul a „Kezdetén”-nek, a kezdetnek] {a szombatja}, (2.) a hatezer évnek {a szombatja}.

S a különbség köztük a következő: ismert, hogy létezik az {ún.} „leállásnak” és „megpihenésnek” a nézőpontja. Mikor is leállásnak azt nevezzük, ahol már nincs mit hozzátenni. Megpihenésnek pedig azt nevezzük, amikor valaki leáll pihenni, vagyis {továbbra is} munka közben van, de nincs ereje tovább folytatni a munkáját. És {ezért} ilyenkor megáll pihenni, hogy aztán ismét életerőre és erőre kapjon, utána pedig folytatja a munkáját.

A Beresit szombatja az az, mikor nincs mit hozzátenni. S ezt nevezik „leállásnak”.

A hatezer év szombatja pedig a megpihenés nézőpontját képviseli, mikor is az ember ennek köszönhetően kap erőt és életerőt arra, hogy tovább dolgozhasson a hétköznapok során.

Ezzel értjük meg Bölcseink mondását is, miszerint, a Szombat az mondta {az Örökkévalónak}: „Mindenkinek adtál társat, ám nekem nem adtál”. {Erre} az Örökkévaló azt felelte: „Majd Izrael lesz a te párod”.

Társnak a Z”Á-t nevezzük. Ha pedig {mellette} ott van a Nukvá, akkor a Zivug [a párosodás] is lenni tud. A Zivug-ból pedig utódok jönnek, másszóval, megújhódás és adalék lesz.

A Nukvá a hiányosságot jelöli. S ha valamely helyen hiányosság van, akkor megvan a hely arra, hogy a hiányosság korrigálva legyen. Minden korrekció, mi elérte a maga teljességét, arra figyelemmel kapja a nevét, hogy miként továbbít Felső Fényt a a hiányosság helyére. Következésképp, már eleve semmiféle hiányosság nem volt itt. Hiszen az egész hiányosság, amiről korábban azt gondolták, hogy hiány, már eleve mint korrekció jött, vagyis, hogy neki köszönhetően árad a Magasból {az alsókhoz} a Felső Bőség.

Ez ahhoz hasonlít, mint mikor egy ember tanulmányoz valamit, és azon fáradozik, hogy megértse ezt {az adott} dolgot. S mikor az ember rálel a magyarázatra, akkor pont ellenkezőleg, nem érzi azt, hogy korábban mennyire kínjai voltak amiatt, merthogy nem értette a dolgot. Hanem örül annak, amiért most öröme van. Magyarán a örömöt aszerint mérjük, hogy mennyi erőfeszítést {fektettünk bele} korábban, odáig hogy az ember megértette az {adott} dolgot. Így a tanulmányozás idejét nevezzük Nukvá-nak, ami a hiányosságot jelöli. S mikor az ember egyesül a hiányérzettel, akkor szüli meg az utódot, vagyis az újítást. S ez az, amivel a Szombat érvelt, mondván: „Tán nem úgy van, hogy szombaton nincs munkaidő? Mert ha {csakugyan} nincs, akkor semmilyen utód és újítás nem lesz majd”.

125. Aki örömtelivé teszi a szombatot

Sziván {hó} 8-án, 1949. június 15-én, Tel-Aviv-ban hallottam

Mindazoknak, aki örömtelivé teszik a szombatot, egy határtalan birtokot adnak, ahogy az írva van, „Akkor örömöd leled az Örökkévalóban; és én hordozlak a föld magaslatain, és táplálni foglak Jákov atyád örökségével, stb.” {tehát} nem Ávráhám-hoz hasonlóan, akiről az van írva, hogy „Kelj fel, járd be ez országot hosszában, stb.”, és nem Jic’chák-hoz hasonlóan, {akiről} írva van, „mert neked és magodnak adom majd ezeket a földeket”. Hanem mint ahogy Jákov, akiről az írva van, „és terjeszkedsz nyugatra és keletre, északra és délre.” (Sábát 118).

Nehéz a Gemára szavait szószerint értelmezni, vagy talán {csakugyan} Izrael minden egyes tagjának a világ egészét fogják adaadni, azaz egy határtalan birtokot.

Először is idézzük fel a Bölcsink által mondottakat, miszerint „majdan az Örökkévaló kiveszi a Napot annak hüvelyéből és felmelegíti , a gonoszak el lesznek ítélve általa, az igazak pedig meggyógyulnak általa, ahogy az írva van, „Mert íme, eljön a nap, lángoló, mint a sütő-kemence, és olyanná lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint a pozdorja, és megégeti őket az eljövendő nap, azt mondja a Seregeknek Ura, amely nem hagy rájuk sem gyökeret, sem ágat.” Nem gyökeret ebben a világban és nem ágat az eljövendő világban. Az igazak meggyógyulnak általa, ahogy az írva van, „És felragyog nektek – kik félitek a Nevemet – az igazság Napja, és meggyógyít a szárnyai alatt” stb. Sőt mi több, kifinomultabbá válnak.” (Ávodá Zárá 3b)

Itt meg kell, hogy értsük Bölcseink példázatát, azaz hogy mit is jelöl a Nap és a hüvely? És hogy honnan ered ez az ellentét? És hogy mi az, hogy „gyökér ebben a világban és ág az eljövendő világban”? Illetve hogy mi az, hogy „Sőt mi több, kifinomultabbá válnak.”? Mert azt kellett volna, hogy mondja, hogy „meggyógyulnak és kifinomultabbá válnak általa”. Tehát mi az a „Sőt mi több”, amit mondott?

S ezt Bölcseink írása alapján tudjuk értelmezni, mondván: „Izrael a Hold szerint számol, a világ nemzetei pedig a Nap szerint” (Szuká 29). A magyarázat {a következő}: A „Nap fénye” a világosabb tudást jelöli, ahogy az írva van, „világos mint a Nap”. A világ nemzetei pedig, akik nem kapták meg a Tórát és a Parancsolatokat, ahogy az írva van, „utána ment az Örökkévaló minden népnek és nyelvnek, mert nem akarták kiélvezni a Tóra fényét, mi a a Hold vetületének minősül és amely az Ő fényétől, vagyis a Nap fényétől kap, másnéven az általános fénytől. Ezzel együtt mégis megvan a vágyuk és kedvük és az akaratuk arra, hogy kutassák az Örökkévalót és hogy megismerjét Őt magát.

Ezzel szemben Izrael a Hold szerint számol, amely a Tóra és a Parancsolatokat jelöli, amelybe a Nap Fénye van beleöltözve, és ezért a Tóra egy hüvely az Örökkévaló számára. És is van írva a Zohár-ban, hogy „a Tóra és a Teremtő egyek”. Azaz hogy a Teremtő Fénye a Tórába és a Parancsolatokba van bele öltözve. {Azaz, hogy} Ő és az Ő hüvelye egyek. S ezért Izrael a Hold szerint számol, {ezzel utalván arra, hogy} teljessé akarják tenni magukat a Tórában és a Parancsolatokban. S így eleve elnyerik a Teremtőt is. Habár a világ nemzetei miután nem tartják a Tórát és a Prancsolatokat, vagyis a hüvelyt, ezért ők még csak a Nap Fényével sem rendelkeznek.

S erre utal a „majdan az Örökkévaló kiveszi a Napot annak hüvelyéből” {idézet}. S erre mondták, hogy a Séchiná [az Istenség] az alsókban – ez egy magasztos szükség”. Másszóval a Teremtő erre vágyik és vágyakozik. S ezt jelöli „a cselekvés hat napja”, vagyis a Tórával és Parancsolatokkal való munka, mert „mindaz amit tett az Örökkévaló, saját Maga végett tette. De még a hétköznapi munka is a Teremtő munkája, ahogy az írva van, „nem hiába teremté azt, hanem lakásul6 alkotá: S ezért nevezi hüvelynek.

S a szombat a Nap Fényét jelöli, amely az örök élet pihenő napja. Magyarán a világot két szintben készítette. (1.) hogy az Ő Séchiná-ja [Istensége] a Tóra és Parancsolatok által, a cselekvés hat napján keresztül tárulkozzék fel, (2.) hogy Ő aTóra és Parancsolatok nélkül tárulkozzék fel a világban.

S ezt jelenti „a maga idejében, majd megsiettetem”. {Ha} kiérdemelték – Majd megsiettetem”, vagyis a Tóra és a Parancsolatok által. „{Ha viszont} nem érdemelték ki – {úgy akkor majd } a maga idejében. Mivel a teremtés fejlődése a kínok növekedésén keresztül hozza el a véget és megváltást az emberiség számára, odáig, hogy aztán az Örökkévaló a maga Séchiná-ját [Istenségét] az alsók közé költözteti. S ezt nevezik „a maga idejében”-nek, vagyis ami az idő fejlődése által megy végbe.

126. Bölcs jön a városba

Sávuot ünnepének egyik lakomáján, 1947. május 25-én, Tel-Aviv-ban hallottam

Bölcs jön a városba”.

Bölcsnek nevezik a Teremtőt.

Jön a városba. Azaz Sávuotkor [Pünkösdkor] feltárja magát a világ előtt.

A lusta {a következőt} mondta: „Egy oroszlán van az úton. Talán a Bölcs nincs is az otthonában? Talán zárva is van az ajtó?” Itt a következő a helyzet. Erről mondták Bölcseink, hogy azt, hogy „Fáradoztam de nem találtam rá, ne hidd el”. Ezért aztén ha az ember azt látja, hogy továbbra sem talált rá a Teremtő közelségére, akkor {ezért} mondják neki, hogy nyilván nem fáradoztál {érte} kellőképp. S ezért nevezi őt a vers „lustának”.

És mi az oka annak, hogy nem fáradozott? Mert ha {tényleg} kereste a Teremtő közelségét, akkor miért nem akart erőfeszítést tenni érte? Hiszen még ha csak egy anyagi dolgot is akarunk elérni, erőfeszítés nélkül még azt sem lehet elérni. Nos, ő tényleg fáradozni akar és csak azért mondja, hogy „Egy oroszlán van az úton”, azaz a Szitrá Áchrá [a Másik Oldal], ahogy az írva van, ”lesben áll egy oroszlán a rejtekhelyen”. Mert aki elindul a Teremtő útján, az {akarva akaratlan} összetalálkozik az úton levő oroszlánnal, és ha valaki elbukik miatta, az nem áll talpra.

S emiatt fél elindulni, mert hisz ki is tudná őt legyőzni. S akkor a következőt mondják neki, hogy „nincs az úton oroszlán”, vagyis hogy „nincs Rajta kívül más” van írva. Mert semmilyen más erő nincs Rajta kívül. Ahogy az írva van: „s ezt Isten avégett mívelte, hogy féljenek Előtte”.

S akkor egy másik kifogást talál, {mondván,} „Talán a Bölcs nincs is az otthonában?”. „A otthonában”, azaz a Nukvá-ban, a szent S’chiná-nál [a szent Istenségnél.] Akkor ilyenkor nem tudja biztosan, hogy vajon a szentség útját járja-e avagy sem.

És erre mondja, hogy „Talán a Bölcs – azaz a Teremtő – nincs is az otthonában?” Vagyis hogy ez a ház nem is az Övé, nem is a szentségé. De akkkor honnan lesz ismerete arról, hogy vajon a szentség útját járja-e? Ilyenkor mondják neki, hogy „a Bölcs az otthonában van”, vagyis „az ember lelke tanítson bennünket”. S {így} előbb vagy utóbb tudni fogja, hogy vajon a szentség útját járja-e.

S akkor azt mondja, hogy „Talán zárva van az ajtó?”, és ezért lehetetlen a Palota belsejébe lépni. Ahogy az írva van, „Nem {úgy van az, hogy} mindenki, aki venni akarja az Örökkévaló Nevét, csak jöjön és vegye azt el.”. S akkor azt felelik neki, hogy „hogy nincs bezárva az ajtó”. Hiszen látjuk, hogy sokan kiérdemelték már, hogy beléphessenek a Palotába.

S akkor ő azt feleli, hogy „bárhogy is legyen, ő nem megy”. Magyarán, ha ő lusta és nem akar fáradozni, akkor éles eszűvé és vitázóvá válik, mert ő azt gondolja, hogy csak {folyvást} megnehezítik a munkáját.

S az igazság az, hogy aki fáradozni akar, az pont az ellenkezőjét látja. Hiszen látja, hogy {bizony} sokan sikerrel jártak. Mígnem aki nem akar fáradozni, az {csak} annyit lát, hogy vannak olyanok, akik nem jártak sikerrel. S habár ők ugyanazon okból nem jártak sikerrel, vagyis mert rájöttek, hogy nem akarnak fáradozni. Azonban minekután ő lusta, és csak igazolást keres a tetteire, ezért követelődzik annyira akár egy bölcs. S az igazság az, hogy a Tóra- és a Prancsolatok jármát minden kifogás és vita nélkül kell magunkra venni. S akkor sikerrel fog járni.

127. Meg kell érteni a lényeg és esszencia, illetve a többlet bőség közti különbséget

Szukkot 4. ünnepi hétköznapján, 1942. szeptember 30-án, Jeruzsálemben hallottam

Ismert, hogy a Mochin eltávozásáról és a Zivug abbamaradásáról csak a többlet Mochin vonatkozásában lehet beszélni, illetve hogy a ZoN-ban a szint lényegét a „VáV és a pont” képezik. Vagyis a Málchut a maga lényegi valóját tekintve nem rendelkezik többel mintsem egy ponttal, amely egy {ún.} olyan fekete pontnak az állapota, amelyben semmi fehérség nincs. S ha az ember ezt a pontot lényegként fogadja el és nem pedig valamely olyan többlet dologként, amitől meg akar szabadulni. Hanem épp ellenkezőleg, díszítésként fogadja el, akkor ezt „egy szívben levő kellemes lakhelynek” nevezik, amely ezt a szolgaságot nem ítéli el, hanem {ellenkezőleg,} pont hogy lényeggé teszi meg nála. S akkor ezt nevezik úgy „felemelni az Istenséget a porból”. S mikor az alapot lényegnek teszi meg magánál, akkor lehetetlen hogy bármikor is lehulljék a maga szintjéről, mivelhogy a lényeg vonatkozásában nem lehet eltávozásról beszélni.

S mikor az ember magára veszi, hogy fekete pontként fog dolgozni, legyen akár csak a világ létező legnagyobb feketeségben is … ilyenkor a szent Istenség {a következőt} mondja: „nincs hely, ahová el tudnék bújni előled”. Ezért „egy csomóval van Hozzá kötve”, ”soha nem válik el tőle többé”. S ezért a Hozzá tapadás szünet nélküli a számára. S ha fentről valamilyen megvilágítás éri, amit többletnek neveznek, akkor ezt {a többletet} az {ún.} „lehetetlen {kikerülni} és nem szándékozott {élvezetet lelni benne}” {hozzáállással} fogadja el, tekintve, hogy ez úgy érkezett a Teremtőtől, hogy azt az alsó felől nem előzte meg {erre irányuló} felébredés. S ezt jelenti a „fekete vagyok, de bájos” {versrészlet}, mert amennyiben képes leszel elfogadni a feketeséget – úgy majd meglátod, hogy mennyire bájos vagyok.

S erre utal a „Ki tudatlan? Térjen ide!” {versrészlet}, és mikor az ember valamennyi foglalatoskodásától elfordul és csak kizárólag a Teremtő javáért akar dolgozni, és „oktalan állatként voltam Veled” módjára dolgozik – akkor elnyeri és meglátja a tökéletes teljességet. S ezt jelenti a „Szív nélküli? Neki ezt mondja: …” {versrészlet}, vagyis mivel szív nélküli – ezért kellett, hogy tudatlan legyen, mert máskülönben lehetetlen lett volna, hogy közelebb kerüljön.

De néha „az Istenség számüzetésben van” állapotba ütközünk, azaz hogy a {fent nevezett} pont az elkülönülés BIÁ-jához ereszkedik, s ilyenkor ezt „rózsa a tövisek közt”-nek nevezik, mivelhogy a tüskék és a bogáncsok formájával bír, s ilyenkor lehetetlen elfogadni, mivelhogy ilyenkor a Klipá-k dominanciája {alatt van}. S ez az ember tettei által jön, mivelhogy az ember a lent {végzett} tettei által kihatással van fent a szent Istenségben levő lelkének gyökerére. Vagyis ha az ember lentre alá van rendelve a kapni-akarásnak, akkor ennek megfelelően azt idézi elő, hogy a K’dusá-t [a szentséget] a Klipa uralma alatt tartsa.

S ezt jelenti az {ún.} „Tikun Hácot” [az éjféli korrekció], mikor is azért imádkozunk, hogy az Istenség emelkedjék fel a porból, vagyis hogy emeljük Őt magasra, azaz hogy bírjon jelentőséggel, mert a „Fent”-et és a „lent”-et a jelentőség mértéke {különbözteti meg egymástól}. S akkor ő egy fekete pont. S az éjféli korrekciókor ő felébe emelkedik a helyzetnek és azt mondja, hogy be akarja váltani az „[ezek Gersom fiainak nevei:] Livni és Siméi” versben írottakat. {Azaz, hogy} „Livni” {legyen} – vagyis hogy a Láván-nak [a fehérnek] a vetülete {legyen} és nem pedig a feketéé. Illetve, hogy „Siméi” {legyen} – vagyis hogy {elmondhassa, hogy} „Smia li” [azaz, hallottam róla], másszóval hogy {ez} elfogadható, azaz hogy elfogadható és ésszerű a számára az Ég jármának magára vétele. „Tikun Hácot” [az éjféli korrekció] a Méchicá-nak a Tikun-ja [magyarul, az elkülönítésnek a korrekciója]., vagyis a K’dusá [a szentség] és a Klipá elkülönítésére irányuló korrekció, vagy másszóval, a kapni-akarásban található rossz érzésnek a kijavítása és hozzákapcsolódása az adományozni akaráshoz.

A Golá [számüzetés] szó a Géulá [megváltás] szóval rokon, mikor is a különbség csak egy „Alef” betűben van. Vagyis hogy hozzá a Golá-hoz kell továbbítanunk a világ „Aluf”-jának [azaz, legfőbb vezetőjének] a vetületét, s akkor rögvest érezni fogjuk a Géulá-t [a megváltást]. Erre utal {a következő Talmudi idézet}: „Amennyiben elköteleztem magam arra, hogy megőrzök valamit … {akkor egyúttal arra is} felkészítettem magam, hogy {amennyiben esedékes lesz,} a legjobb képességeim szerint megfizetem a felmerülő károkat .” Ezt jelenti az „amikor ítélkezés folyik lentre, nincs ítélkezés fentre” {midrás idézet}.

128. Ezen Gálgáltá-ról harmat cseppen a Z”Á-ra

Mispátim {hetiszakasz hetének} 3. napján [kedden], 1943. február 27-én, Tel-Aviv-ban hallottam

Ezen Gálgáltá-ról [Koponyáról] harmat cseppen a Z”Á-ra. A Szé’árá [a haj] és a Hivrétá [a fehérség] dolga {pedig arról szól}, hogy minden hajszál alatt létezik egy gödröcske, lentről: s ezt jelenti az „aki a viharban7 összezúz engem” {vers}. Illetve ezt jelenti az „és felelt az Örökkévaló Jóbnak a viharból” {vers}. Továbbá ez a jelentése az „ezt adja mindaz, aki átesik a számláláson: fél sékelt a szent sékel szerint” {versnek}, illetve ez a jelentése az „egy beka8 egy koponyára esően [aza, egy főre esően] … hogy engesztelést nyerjetek a lelkeitekért” {versrészleteknek}.

Meg kell értsük a Száárot-nak [a hajaknak] a dolgát, {merthogy} azt a feketeség és a tinta jelöli. Vagyis azt, mikor az ember eltávolodva érezi magát az Örökkévalótól, merthogy idegen gondolatai vannak, és ezt nevezik „Száárot”-nak [hajaknak]. A „Hivrétá”-t pedig fehérségnek nevezik. Vagyis azt, mikor megjelenik előtte az Örökkévaló Fénye, annak köszönhetően, hogy közelebb került az Örökkévalóhoz. A kettőt együttesen pedig úgy nevezik, hogy Fény és Klí [edény].

S a munka rendje {a következő}: mikor az ember felébred a Teremtő szolgálatára, ez annak köszönhetően van, merthogy elnyerte a Hivrétá-t [a fehérséget], amiért ilyenkor életerőt és Fényt érez a Teremtő szolgálatakor. S akkor utána valami idegen gondolat éri őt, ami miatt alább hullik a maga szintjéről és eltávolodik a munkától. Ezt az idegen gondolatot nevezik Szé’árá-nak [magyarul, viharnak és hajnak]. A haj alatt pedig egy gödröcske van, amely a koponyában levő nyilásnak és hiánynak a vetülete. Mert mielőtt az idegen gondolatok elérték volna, {még} teljes Ros-sal [fejjel] rendelkezett és közel volt a Teremtőhöz. Ám aztán az idegen gondolatok által eltávolodott a Teremtőtől.

S ezt tekintik úgy, hogy már hiányossága van a Ros-ban [a fejben]. S a bánat következtében, ahogy emiatt sajnálkozik, ebből a nyílásból forrás-vízet továbbít, a hajból pedig a Bőség továbbítására szolgáló csatorna válik. S ennek köszönhetően lehet úgy tekinteni rá, mint aki elnyerte a Hivrétá-nak [a fehérségnek] a vetületét.

Majd utána ismét idegen gondolatok érik őt, amely miatt ismét eltávolodik a Teremtőtől, és ismét egy gödröcske keletkezik, vagyis a koponyában levő nyilásnak és hiánynak a vetülete. S a bánat által, amiért sajnálkozik efelett, ismét forrás-vízet továbbít, és akkor a hajból a Bőség továbbítására szolgáló csatorna válik.

S ilyenképp megy ez a rend: {azaz} minden alkalommal visszatér a fent említett helyzet „fel- és leemelkedvén”, mígnem egy teljes mértéket öltvén megsokasodnak a hajszálak. Vagyis minden alkalommal, mikor visszatér és korrigál, Bőséget továbbít. S ezt a Bőséget nevezik „harmatnak”. S ezt jelenti a „fejem harmattal telítve” {vers}. Mivelhogy a Bőség szórványosan jön, és minden alkalommal egyfajta cseppek-cseppek {formáját} kapja. S mikor a munkája beteljesedik, mivelhogy elérte a teljes mértéket, méghozzá olyannyira, „hogy többé már nem fog visszatérni a maga balgaságához”, úgy tekintjük, hogy ettől a harmattól fog majdan életre kelni a halott.

S erre utal {az „egy beka9 egy főre” versben} a „beka” {szó}, mivelhogy az idegen gondolatok„békiá”-kat, azaz, hasadékokat csinálnak a fejben.

S ugyancsak erről szól a fél-sékel dolga. Vagyis hogy a fele bűnös és a fele érdemes. Azonban meg kell érteni, hogy a félig {ilyen} és félig {olyan állapotok} nem egyidőben léteznek, mivelhogy minden időben teljes dolognak kell léteznie. Mert ha valaki megszegett egy Parancsolatot és azt nem tartotta meg, úgy már nem tekinthető csak félig {gonosz}nak, hanenem igenis teljesen gonosnak számít. Azonban két időben. Mert egyszer igazember, vagyis hozzá van tapadva a Teremtőhöz, s ilyenkor teljesen érdemes; mígnem mikor leereszkedés{ben} van, akkor ő gonosz{nak számít}. S erre utal a „Nem másnak teremtettem a világot, hanem vagy a teljesen igazaknak vagy a teljesen gonoszaknak”. Ezért is nevezik „félig”-nek, vagyis amiért két idővel rendelkezik.

S ezt jelenti az „engesztelést nyerni a lelkeitekért” {versrészlet}, mivelhogy a hasadék miatt azt érzi az ember, hogy a feje nem teljes. Mert mikor valami idegen gondolat hullik {hozzá}, akkor az elméje {már} nem teljes a Teremtővel. S mikor emiatt sajnálkozik, akkor ez az, ami engesztelést hoz neki a lelkéért. Mert ha minden egyes alkalommal megtér, akkor {ilyenkor} Bőséget továbbít, odáig, hogy aztán megtelítődik a Bőséggel, ahogy azt a „fejem harmattal telítve” {vers is jelzi} – ahogy azt fentebb már említettük.

129. Az Istenség porban {hever}

Hallottam

Kedvesek számodra a kínok? Erre ő azt mondta {neki}: „Nem ők és nem az {értük járó} jutalom stb., … ezen szépségedért, mely egy nap a porban fog elenyészni, sírok én”. Mert íme, a kínok lényegi része a józan ész felettre van. S a kínom mértéke azon múlik, hogy mennyire van ellentmondásban a józan ésszel. S ezt nevezik a józan ész feletti hit nézőpontjának. S ettől a munkától van megelégedése a Teremtőnek. Következésképp, a jutalom az az, ha ezen munka eredményeként megelégedése származik a Teremtőnek.

Azonban időközben, vagyis mindaddig míg nem képes volna felébe kerekedni és helyeselni az Ő Gondviselését, az Istenség a porban található. Vagyis a hit szerinti munka, amit a szent Istenségnek neveznek, számüzetésben van. Vagyis a porba taszítván. S erre mondja. hogy „Nem ők és nem az {értük járó} jutalom”, vagyis hogy nem képes elviselni a köztes időt. S ezt {a jelentést takarja az}, amit válaszolt neki, {mondván}: „és persze emiatt sirok én”.

1 Bráchá [בְּרָכָה] és Béchorá[בְּכוֹרָה].

2 Szószerinti jelentése Terített Asztal. A zsidó szokásjog törvénykönyvének elnevezése.

3 „Livni” – a „Láván” , magyarul, „fehér” szóból eredeztetve. „Siméi” – a „Smia li”, magyarul, „hallottam róla” kifejezésből, másszóval hogy ésszerű és elfogadható az ember számára (lásd lent: a 127. cikknél).

4 „Együtt jönnek”. Talmudi kifejezés – mikor is két aktus egyazon pillanatban kölcsönösen ad egymásnak érvényt: (pl. ha egy zsidó ember egy kánaáni szolgájának szabadítólevelet (getet) ad, akkor egyfelelől, maga azon aktus által, hogy a szolgája megkapja ezt a bizonyos szabadítólevelet az úr úgymond „visszaszolgáltatja a szolgájának a kezét”, azaz visszaadja a szolga szabadságát, másfelől pedig a „kezének visszaszerzésével” nyit utat ez a szolga arra, hogy a szabadítólevelét csakugyan megkaphassa.)

5 Kezdetén annak, hogy teremtette Isten az eget és a földet … . Azaz, a Teremtés első hetének szombatja.

6 A „Lá’sevet” [לשבת] szó fordítható úgy is, hogy „lakásul” de úgy is, hogy „a szombat számára”. Így „nem hiába teremté azt, hanem a szombat számára alkotá.

7 A haj és vihar szavak kiejtése megegyezik.

8 Beka (súlymérték), egyenlő fél sékellel.

9 Beka (súlymérték), egyenlő fél sékellel.