Terjesztési anyagok kategória bejegyzései

A sikeres jövő tudománya

 

Mi nem egy új megközelítését tanuljuk a valóságnak, nem ennek a szellemiségében emelkedünk. Most, hogy a válság fokozatosan kibomlik, egy állandó kényszert érzünk, a világ, az életünk és a köztünk lévő kapcsolatrendszer átszervezésére, amelynek a szükségszerűségére rá kell ébrednünk, ha túl akarunk élni ebben a világban, és ennek okán váljunk ennek a bölcsességnek a birtokosaivá, amely megtanít a megfelelő kapcsolatrendszer kialakítására minket. Meg kell ezt tennünk annak érdekében, hogy ellenőrzés alatt tartsuk a mindennapi életet, hogy kijöhessünk a válságból az oktatás minden területén, a családi kapcsolatokban, tudományban, gazdaságban, és a természettel való kapcsolatunk tekintetében, amely miatt folyamatos csapásokat kell elszenvednünk. Ezért fel kell ismernünk a problémát annak érdekében, hogy kikerüljünk belőle, vagy, hogy kidolgozzunk egy, vagy több kivezető utat, különben minden pillanatban szenvedni fogunk. A kapni akarási vágyunk kényszerít minket a szenvedések okainak feltárására. Fokozatosan felfedezzük, hogy az okok abban a tényben rejlenek, hogy az emberek, egy helytelen, rossz módon kapcsolódnak egymáshoz, hogy az egoisztikus kapcsolatok, melyeket évezredekig fejlesztettünk, nem működnek többé, sőt, sérüléseket okoznak. Mindenekelőtt, mi mindig abban hittünk, hogy jobb egoistának lenni, amikor mindenki magával törődik, hogy nekünk, egy fogyasztói társadalmat kell kiépítenünk, hogy minden ember kiélvezhesse a képességeinek a kiterjesztését, a többiek kihasználására, a saját hasznának a növelésére, olyan hosszú ideig, ameddig csak lehetséges, a törvények betartása, a büntetés elkerülése mellett. Azonban most egy új rendszer kezd feltárulni, ami azt mondja nekünk: „Nem! Ugyanez az egoista megközelítés, hozzáállás, többé nem működik. Muszáj, egy másik hozzáállásnak megjelennie. Az előző rendszer individualista volt, és nem függött senki, senkitől. Most, elértük az individualizmus, a személyes fejlődés végét. Ahogy egy friss hajtás bújik ki a földből, mi is úgy nevelkedtünk, és most elértük a mennyezetet, nincs több hely a növekedésre. Mivel elértük a plafont, most már egymással kell összekapcsolódnunk. Ez egy más rendszere a létezésnek. Túl akarja valaki élni? Akkor még egységesebbé, összekapcsoltabbá kell egymással válni. Nehéz elképzelnünk egy ilyen rendszert. Csak azt vesszük észre, hogy képtelenek vagyunk bármit elérni az eddigi módon. A szenvedésen át, fokozatosan feltárjuk az ügyek állapotát. Ezért a végén a kabbala bölcsessége önmagát tárja fel. Akkor, a „mennyek angyalai,” és más, idegen és furcsa szó helyett, fokozatosan, nehézségek árán, elkezdjük felismerni, hogy a kabbala, a köztünk lévő kapcsolat szerkezetéről beszél, a módról, ahogy el kell érnünk a megfelelő kapcsolatot, és a részévé kell válnunk. Elmagyarázza nekünk, hogy a megfelelő kapcsolatra irányuló a hozzáállásunk olyan mértékben határozza meg a jövőnket, hogy többé nem dolgozhatunk úgy, mint ezt megelőzően, leginkább fizikailag, hanem sokkal inkább, a szándékainkon kell elkezdenünk dolgozni. Nem kell újra kitalálni az életünket, vagy a világot, vagy más mechanizmusokat, készülékeket vagy technológiát használnunk, inkább e helyett mindent a kapcsolatrendszerünk és a viszonyaink irányába kell fókuszálnunk. A kimenetel pedig, csak is a kapcsolatainktól függ. Valaha ezrek dolgoztak a mezőkön és milliók az üzemekben, gyárakban, ma viszont azt láthatjuk, az emberek sehol nem találnak munkát, csak a kapcsolataink megerősítésén tudnak dolgozni, egy virtuális, belső módon. Ez bizonyos módon meghatározza a sikereinket a termelésben, exportban, importban, vagyis mindenben, ami a fizikai életünk elrendezésére irányul. Folyamatosan váltani kell a látásmódunkat, és a belső kapcsolatrendszerünkre való irányultságunkat, mivel itt, ezen keresztül fedezhetünk fel, egy igazi, teljes és új világot. Ezeknek az állapotoknak a fokozatos eléréséhez, lépésről lépésre, olvassuk a Zohár Könyvét, amely a legmegfelelőbb a szívünk, az elménk és a szemünk valamint a füleink megnyitására, hogy elkezdjük érzékelni végre, mennyire a köztünk lévő kapcsolatoktól függünk mindannyian.

Feltétel nélkül szeretni

 

Mindenki felismeri és elfogadja a „szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat” alapelvét. Azonban az új érában, hogy tudjuk az embereket szeretetbe fordítani, a gyűlölet, és a szeparáció helyett?

Ehhez fokozatosan át kell váltanunk az egoisztikus szándékból, az adakozó szándékba.
Az egoizmusban ember a saját módján akar szeretni. Más szavakkal, a valódi szeretet minden számítás felett van. Valaki jóképűnek tűnik nekem, mások taszítanak. Valaki jónak tűnik a szememben, mások rossznak. Még is, ha szeretek valakit, akkor úgy kell szeretnem, mint a saját gyerekemet, függetlenül attól, ahogy kinéz, vagy, ahogy tűnik a számomra. Amikor a gyermekeinket, egy természetes módon szeretjük, a szeretetre való belső igényünk felülemel minket önmagunk alaptermészetén. Írva van, „minden ember a saját hibái alapján utasít el másokat.” Ha valaki hibát fedez fel másban, az pontosan arra utal, hogy ez a hiba benne van, nem a másikban. Azonban mi a kezdetektől képtelenek vagyunk a feltétel nélküli szeretet elérésére, mivel a természetünk által utálunk másokat, ami már önmagában élvezetet okoz nekünk. Amikor ön-beteljesedést keresek, akkor muszáj mások hibáit látnom, ami a többieket, legalább egy bizonyos mértékben. Ha valaki többnek tűnik fel, mint én, nem tudom elviselni, és depresszív hangulatba kerülök. Akkor hogy érhetjük el a szeretetet? Mindenekelőtt, „szeretni” azt jelenti, hogy átitatódva lenni a felebarátunk vágyával, és készen állni ezek kitöltésére. Most azonban a felebarátom felhasználására és kihasználására állok készen, de mondva van: „Önmagadat add oda, hogy ő beteljesedjen.”  Még is ez teljesen ellentétes a természetemmel. Ezen a falon soha nem jutok át. Ezért tette Hillel a bölcs könnyebbé a kihívást azzal, hogy azt mondta: „Ne tedd másokkal azt, amit magaddal nem tennél.” Semlegesnek lenni, feladni a szeretetet és a gyűlöletet a felebarátok irányába. Ezáltal lehet túllépni az út első felén.Ezáltal válhat le valaki az egoizmusról, az előző vágytól. Az ember feladja a beteg szándékú terveit és szándékait. Mostantól nem akar kárt okozni a felebarátjának, sem azáltal, hogy hibázik, sem akaratlagosan. Nem akarja kihasználni őt, mivel ez kárt okoz neki. Bár még mindig azt gondolja, hogy nyerészkedhet a barátja ellenében, már elkezdte megérteni, hogy a végén önmaga lesz a vesztes.  Ami a felebarátjának jó, az jó neki is, ami rossz a felebarátjának, az neki is rossz. Már látja, hogy mindketten kapcsolatban vannak egymással, egy globális hálózat által, amely feltárul a világban ma. Ezért nincs más választása, mint az, hogy minimum nem okoz kárt a másiknak. vagyis ha az egoizmusában mégis altruista célok felé törekszik. „Értékes a számomra a szomszédommal is törődni” mondat fejezi ki a célját. Végül is kölcsönkapcsolatban állunk és nincs más választás. Végezetül, ahogy lépked ezen az úton, magára vonja a természet adakozó erejét , amely korrigálja ez elméjét és az érzéseit. Akkor majd megérti az ember a következőket: „Szeretnem kell másokat, de nem azért mert én jól akarom érezni magam, és nem azért, mert egy rendszerben vagyunk, és az is lényegtelen, hogy az mennyire globális és integrált.”  Ezek lényegtelen dolgok. A személy egyszerűen el van bűvölve az adakozás által, és nem is akar semmi mást. Nem magát akarja kitölteni, és nem számít élvezetre. Tiszteletből adakozik, hódolatból, nagyszerűségből, az adakozás tiszta formájának felismerése miatt. Most ez jelent mindent a személy számára.

A végső határ

 

A végső határ

Nem vagyunk képesek önző módon tovább fejlődni. Önzőségünk hirtelen ellenségünkké vált. Csodálkozhatunk: “Hogyan lehetséges mindez? Folytassuk tovább fejlődésünket a technológiában, kultúrában és tudományban, utazzunk más bolygókra. A végső határok keresése végtelenül lehetséges”. A probléma az, hogy a végcél, a szándék, a Teremtés alapgondolata az valami más. A Természet úgy működik, hogy azok után hogy elértük végső egoisztikus állapotunkat, mi elkezdünk kimondhatatlan módon szenvedni önzőségünktől, és nem akarjuk azt már tovább fejleszteni többé. Más szóval mi eljutottunk egy bizonyos válsághoz, mely azt mondja nekünk, hogy az önzőség az véges. Ez a mi végünk, semmi mást nem tehetünk. Nem leszünk képesek tovább fejlődni azon belül, és nem leszünk képesek kielégíteni magunkat többé, nem leszünk képesek azon keresztül egy kényelmes állapotot elérni. Csak üresnek, végesnek és átmenetinek érezzük magunkat. Ez egy kihívás annak érdekében, hogy felemelkedjünk a következő szintre – a Teremtő szintjére, a Felső Természet szintjére. Ez az a küszöb melyet a világ elért mára, az összes Kabbalisták korábbi jóslatainak megfelelően. Akár tetszik ez nekünk vagy sem, önzőségünk demonstrálja majd nekünk saját jelentéktelenségét, és képtelenségét, hogy nekünk beteljesülést adjon, az válik a “segítséggé magunk ellen”. Nem adja majd az meg nekünk amit akarunk sem a munkánkban, vagy otthon, sem egészséget sem biztonságot nem biztosít majd. Legfontosabb az, hogy nem segít minket a legnyomasztóbb kérdésünk megválaszolásában: “Mi az értelme életünknek?” Ezzel a kérdéssel szemben állva, a mi teljes “énünk” el lesz söpörve. Ez a legfontosabb, legdrámaibb kérdés, mely lenullázza az ember “énjét”, büszkeségét, létezését, és esszenciáját: “Mi vagyok én, minek érdekében létezem?” Egy apró rovar, vagy állat nem foglalkozik mindezzel, azok csak élnek, beteljesítik magukat, elvégezve azt a programot ami bennük van. Mi nem vagyunk minderre képesek, mi sokkal rosszabbul, szerencsétlenebbül érezzük magunkat náluk. Ha nem létezne a fejlődés felső programja, folytatnánk létezésünket ahogy azelőtt. Az Egyesült Államok fogyasztói társadalma, és Hollywood végtelen lehetőségei tökéletesen természetesnek tűntek, az emberiség azt hitte hogy ez a mi jövőnk, és semmi sem korlátoz minket. Kiderült, hogy a vég nagyon gyorsan, és meghatározó módon érkezett el. Ez az a tény melyre rá kell ébredjünk, melyet nem hagyhatunk többé figyelmen kívül: mi egy globális válságban vagyunk, a mi saját attitűdünk válságában magunkkal és a Természettel szemben. Ez nem átmeneti, nincsenek alternatívák. Mi korábban forradalmakat bujtottunk, szociális reformokat végeztünk: megpróbáltunk valamit kezdeni magunkkal vagy a környezettel, hogy valamit jobbra változtassunk. De most már nincs hová fordulnunk. Mi érezzük, hogy már vágyunk sincs arra, hogy bármit is megváltoztassunk. Igazából erről szól a válság. Másrészről, azonban ez az a szint, ahonnan mi elkezdünk felemelkedni a felső világba. Az Emberiség, egyik szociális réteg a másik után elérkezik majd ehhez a felfedezéshez, elkezdi majd ezt érezni, és apránként megközelíti majd a felismerést, és a következő állapotba való átlépést Igazából mi vagyunk az elsők akik átlépnek ebbe az új állapotba. Mások követnek majd minket, és láthatjuk, hogy minden egyes nappal egyre több ember kezdi el legalábbis megérteni célunkat, és ha nem is fogadják azt el, legalább elgondolkoznak azon. A világ problémája és megoldásunk egyre közelebb kerül egymáshoz, és ez a megoldást egyre érthetőbbé teszi, az emberek már hajlandóak azt meghallgatni. És bár a változás egy hatalmas belső forradalmat kíván meg a személy szívében és értelmében, hogy az emberiséget egy új állapotba hozhassa, a folyamat nagyon gyorsan fejlődött tovább az elmúlt évek alatt. A Emberiség soha nem élt át olyan éles változásokat mint most. A Kabbala csak egy évtizede lépett be a köztudatba, és nézzük meg mi történt. Az események őrült sebességgel fejlődnek tovább. Mégis, még egy pár évnek el kell telnie ameddig úgy leszünk képesek a világhoz fordulni, hogy az elkezdjen odafigyelni ránk.

Ajándék az emberiségnek

Ajándék az emberiségnek

A Kabbala tudománya különleges, mivel lehetővé teszi számunkra, hogy felfedjük azt, hogyan irányítsuk a természet két erejét: a megszerzés és adakozás erőit. A teljes természet ebből a két erőből áll. Mi láthatjuk őket mindenhol: plusz mínusz, adakozás és megszerzés. Ezen két erők kombinációja hozza létre életünk esszenciáját. A kövületi szinten atomokat, molekulákat, dipólusokat, kristály formákat, stb. építenek. A növényi szinten a plusz és mínusz kombinációja életet hoz létre, a plusz nyújtja a hasznos, szükséges dolgokat, míg a mínusz megszabadul a hulladéktól, mely lehetővé teszi a test életét és fejlődését. Az állati szinten a plusz és mínusz még nagyobbá, erősebbé válik, és azok egymással való kapcsolata nem csak azt okozza hogy hasznos dolgok belépnek, és káros anyagok távoznak, hanem mozgást, szaporodást, és a különálló állat egyéni életét is létrehozzák. Ez már egy különleges összegzése a két behatásnak. Azonban bármennyire ez egy paradoxnak tűnik, az emberi szinten mind a mai napig csak az egyik erő működött. Enne eredményeképpen, bármely élvezet ami belépett, azonnal ki is lett oltva. Mindez azért van, mivel vágyunk önző, és nincs semmi esélyünk annak ellenállni, nem vagyunk képesek arra, hogy egy másik erőt állíthassunk annak ellenében, hogy mi kiüríthessük a káros anyagokat vágyainkból és gondolatainkból, szívünkből és értelmünkből, mely az emberi szinthez tartozik. Most egy második erő jelenik meg számunkra – a szívben található pont, mely önzőségünkkel szemben áll. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy megformázzuk magunkat, hogy eldönthessük melyik gondolatokat és vágyakat vegyük magunkhoz, és melyiket tegyük kívülre. Ennek eredményeképpen, a több ezernyi vágyból és gondolatból mi képesek vagyunk egy új struktúrát összegyűjteni, és egy speciális szintet építeni magunkon belül, mely “Ember”-nek (Ádám), vagy “lélek”-nek van nevezve. Mindaz tíz Szfirából áll, és egy Parcuf-nak van nevezve – mely egy spirituális struktúra. Ez az amit megformálunk magunkon belül annak a ténynek köszönhetően, hogy a két erő végre elkezdett kifejlődni bennünk. Több százezer éven keresztül csak egy erő működött rajtunk az emberi szinten. Mi állandóan vágyaink és gondolataink által lettünk aktivizálva, melyek automatikusan felébredtek bennünk. Ez az ahogy eddig éltünk. De most, több milliónyi emberrel együtt a világban, mi egy valódi ajándékot kaptunk felülről – az adakozó vágyat a megszerző vágy mellé. És mi most egy új teremtményt kezdünk el formálni magunkon belül. Nekünk magunknak kell megépítenünk az emberi lényt magunkon belül. Ez az ember e világi létezésének teljes, és egyetlen célja. Egyébként mi lenne életünk értelme? Mi mást tehetünk itt? Ma mi az egész emberiséggel együtt haladunk előre. Mi vagyunk az elsők, és mások jönnek majd utánunk. Egyik napról a másikra új emberek ébrednek fel, és csatlakoznak ehhez a folyamathoz, hogy egy emberi lényt építsünk fel mindegyikőnkön belül. Te és én megtanuljuk hogyan váljunk emberré a szó valódi értelmében.