Tudományos cikkek kategória bejegyzései

Túlvilági titkok világhírű agykutatók tolmácsolásában

A XXI. századra a fizika és biológia területén tett felfedezések olyan eredményekhez vezettek, melyek egyre nagyobb mértékben támasztják alá a spirituális tanítók által évszázadok óta ismert törvényszerűségeket. A legkülönlegesebb beszámolók ezek közül azok, melyeket világhírű agykutatóknak és idegsebészeknek köszönhetünk.
 
Mint mindenben, ebben is büszkélkedhetünk magyar kiválósággal: a számos szakmai díj után 2013-ban Prima Primissima díjjal kitüntetett dr. Freund Tamás neurobiológus az agykéreg működését kutatja, és olyan betegségekkel foglalkozott már, mint a Parkinson kór, az oxigénhiányos agykárosodás és az epilepszia. Tudományos érdeklődése annak a folyamatnak a vizsgálata, ahogy az idegsejtek hálózatai feldolgozzák az agyban az információt. dr. Freund Tamást az Istenadta című könyvben kérdezték a test csúcsszervének és a léleknek a kapcsolatáról. Válaszai elsőre talán döbbenetesnek tűnnek, de ki ismerné nála jobban az emberi agy különlegesen komplex világát?„A gyermeki hitet könnyű elveszíteni, ha nem nyer megerősítést a felnőtté vált ember agyában. Az idegtudós az anyag evolúciójának a csúcsát, az agyat vizsgálja. Azt a szervünket, amelyen keresztül a lelkünk megnyilvánul az anyagi világ számára. És olyan funkciók produkálásra is képes, amire semmi más biológiai, fizikai-kémiai anyag nem. Ha a neurobiológus megismeri az idegsejthálózatokat, nehezen tudja elképzelni, hogyan lesznek ebből új gondolatok, hogyan tehet föl az idegsejtek hálózata olyan kérdéseket, mint hogy mi az élet értelme. Akármennyire komplex terméke az agy az evolúciónak, nem gondolom, hogy képes kitermelni egy olyan nem anyagi entitást – nevezzük elmének, éntudatnak, szabad akaratnak, léleknek, de leginkább ezek együttesének – amely irányítóként hat vissza az őt létrehozó idegsejtek hálózatára. Inkább azt tudom elképzelni, hogy, mint az anyag evolúciójának csúcsa, az emberi agy vált alkalmassá, hogy rajta keresztül a teremtő eredetű lélek meg tudjon nyilvánulni az anyagi világ, és ami fontosabb, a többi lélek számára.”
Véleménye szerint az agy nem létrehozza a lelket, hanem csak befogadja azt. Az anyagi világban megnyilvánuló, testet öltött lélek az ősrobbanás után egy teremtő lélek gondolataként jelent meg. A teremtő szándék által létrehozott fizikai törvényszerűségeknek köszönhetőek az anyagi világban megnyilvánult jelenségek. Az Istenhit és a tudomány ellentmondása véleménye szerint csak látszólagos:„Ahogy a Biblia írja, kezdetben volt az Ige. A teremtő szándék. A fizikai állandókat úgy állította be, hogy hozzánk hasonló lények jöjjenek létre. A kémiai, majd biológiai evolúciós szabályai, úgy, mint a természetes szelekció, nem mások, mint a teremtés eszközei… A legnagyobb rejtély a gondolkodó, szabad akarattal rendelkező ember keletkezésének az értelme, a lelkünk eredete, küldetése és sorsa.”
 
Áldásos agyvérzés agykutatóként
 
Dr. Jill Bolte Taylor, a Harvard egyetem agykutatója 1996-ban agyvérzést kapott, ezáltal a téma szakértőjeként olyan különleges élettapasztalatra tett szert, melyet később a magyarul is megjelent Mennybe döngölve című könyvében tárt a világ elé. dr.Taylornak a bal agyféltekéje bénult le, aminek következtében a jobb agyfélteke teljesen átvette a hatalmat a teste fölött. Az érzés, amit megfogalmaz olyan, amire talán mindnyájan vágyunk egy kicsit:„37 évet azzal töltöttem, hogy lelkesen és keményen „csinálni-csinálni-csinálni” kell a dolgokat, méghozzá gyors tempóban. Ezen a különleges napon viszont megtanultam, mit jelent egyszerűen csak „létezni”… Minden egyes képpont, a téged és engem felépítő legapróbb részecske – ahogy a köztünk lévő teret felépítő minden egyes képpont is – atomi anyag és energia. A szemeim nem tudták többé a dolgokat egymástól különálló dolgokként érzékelni. Mindennek az energiája egymásba olvadt.”
dr.Taylornak 8 évbe telt a teljes felgyógyulás, 2008-ban pedig egy TED konferencián tudott beszámolni arról, hogy a kizárólag a jobb agyféltekéjével töltött időben milyen békességet érzett: megtalálta a Nirvánát. Ezért tehát van-e akadálya annak – teszi fel a kérdést nekünk – hogy a hétköznapjainkban, agyvérzés nélkül is tegyünk néhány lépést a jobb agyféltekénk és ezáltal jelenünk teljesebb megélése felé? A bal agyfélteke által vezetett egónk, a múltba tett kalandozások és a jövőtől vezérelt félelem helyett adjuk át magunkat a jelen szépségeinek. Hatalmunkban áll választani minden egyes pillanatban, hogy ezáltal a tudatosság magasabb szintjére léphessünk.
 
 
A szkeptikus agykutató 7 napos utazása
 
A tudatosság másik aspektusát írja le dr. Eben Alexander amerikai idegsebész A mennyország létezik című könyvében. Egy bakteriális agyhártyagyulladás következményeként egy hétig feküdt kómában, agykérge idegsejtjei nem mutattak semmi aktivitást, mindeközben azonban tudata és belső lénye teljesen magánál volt.„Az agytól független tudatosság előtt az univerzumnak egy másik, nagyobb dimenziója tárult fel. Olyan dimenziók, amelyek létezéséről soha még csak nem is álmodtam, és amelyeket a régi, a kóma előtti énem lehetetlenségnek nyilvánított volna.”
 
Az idegsebész korábban úgy gondolta, hogy a hasonló halál közeli élmények az oxigénhiányos állapot miatt történnek, az ő esetében azonban nem erről volt szó. Mivel agykérgének működése teljes mértékben leállt, semmiféle tudatosságot nem lett volna szabad érzékelnie.”Az orvostudománynak az agyról és az elméről vallott mai felfogása szerint abban az állapotban, amelyben én voltam, még halvány, beszűkült tudatosságot sem tapasztalhattam volna, nem beszélve arról a rendkívül kalandos, és teljesen koherens utazásról, amelyen átmentem.”
A különleges egység élményének megtapasztalása hasonló ahhoz, mint amit dr. Taylor érzett bal agyféltekéjének leállása után. Habár az átélt élmény merőben különböző volt, ugyanarról az egységérzéséről írtak később mindketten.”A modern fizika szerint a világegyetem egy egység. Bár a világban, amelyben élünk, látszólag a tárgyak, az élőlények, az események elkülönültek, de a fizika szerint a felszín alatt minden tárgy, az univerzum minden eseménye összeköttetésben áll.Valójában nincs elkülönülés. Ez előtt a tapasztalásom előtt, számomra mindez csak absztrakció volt, ma már azonban valóság. És az univerzumot nem csak az egység tartja össze, hanem most már tudom, hogy a szeretet is összeköti.” – írja dr. Alexander.A kvantumfizika, neurobiológia és más tudományos kutatásoknak köszönhetően a jövőben egyre többet tudhatunk majd meg az Univerzum, a tudatosság, a lélek, és ezáltal önmagunk működéséről.  Mindazok a spirituális tanítások, melyeket a tudomány felfedezéseivel alátámaszt, hitet adhatnak az útkeresőknek, és segíthetnek a mindennapokban, hogy könnyebben merjünk önmagunk lenni, miközben egyre jobban kiteljesedünk az egység élményében.
 
Forrás: http://pozitivnap.hu/technika-es-tudomany/tulvilagi-titkok-vilaghiru-agykutatok-tolmacsolasaban

Max Planc a valóságról

A kvantummechanikát megalapozó Nobel-díjas német tudós egy előadásának kevéssé ismert bevezetője:

“Az anyag léte és eredete egy olyan erőnek tulajdonítható, mely rezgésbe hozza és összetartja az atomot felépítő  részecskéket. Eme erő mögött egy értelemmel bíró tudat létezését kell feltételezzük. Ez az elme nem más, mint a látható  anyagot létrehozó mátrix.”

A tudományban bekövetkező paradigmaváltás: egy kvantumfizikus meglátásai

Amit Goswami

Fordította: Petri Péter

Ma már biztosra vehetjük, hogy egy olyan paradigmaváltás fog bekövetkezni a tudomány területén, amely egy megosztó, spiritualitást tagadó, az anyagon alapuló tudománytól egy olyan tudomány irányába vezet bennünket, amely integrálja a tudományt és a spiritualitást. Ma az új paradigmáról szóló elképzelés biztos elméleti alapokon és bizonyítékokon nyugszik, nem elsősorban a szárnyaló képzeleten és ködös elképzeléseken, mint ahogy az valamikor volt (Ferguson, 1980.). És mint minden kreatív próbálkozás, a paradigmaváltás egy meglepetést is hozott magával, mégpedig azt, hogy maga a tudomány a spirituális metafizika keretein belül kell, hogy működjön.

 Az évtizedekkel ezelőtti elképzelések egy holisztikus paradigma mellett szóltak, amelyben a spiritualitás számára a legmegfelelőbb hely a panteizmus vagy a természet-alapú spiritualitás volt (Capra, 1975, 1982). A holizmus szerint az egész több, mint a részek. Az, hogy miben több, új jelenségek megjelenésében keresendő, amelyek nem redukálhatók a részek összességére. Az élet, az elme, a tudat, a spiritualitás – mindezeket az anyag ilyen holisztikusan megjelenő jelenségeinek tekintették. Akkor szinte senki nem kérdőjelezte meg a materializmus alapvető tételét – nevezetesen hogy minden anyagból áll.

A holizmus nem csupán az integráló ösvény. A mélylélektannal foglalkozó pszichológusok, kezdve Freuddal és Junggal, nyíltan kijelentették, hogy a tudattalan koncepciója feltételez egy meg nem magyarázható tudatot. Azonban még Jung is (1971), aki talán a pszichológiában az összes új paradigmagondolkodó közül a legforradalmibb volt, időnként hangot adott azon elképzelésével kapcsolatos kételyeinek, hogy vajon a kollektív tudattalannak egyáltalán nincs is genetikai alapja. Aztán ott volt természetesen Abraham Maslow (1971.), Ken Wilber (2006.) és más transzperszonális pszichológusok, ám ők leginkább az ősi bölcsességeket ismételgették, és a modern tudományból nem vontak be eleget elméleteikbe ahhoz, hogy azok a tudósok számára is teljes mértékben elfogadhatók legyenek. Az avantgarde new age gondolkodásban domináns szerepe volt a holisztikus paradigmák híveinek: Gregory Bateson, Fritjof Capra, Eric Wantsch, Francisco Varela, Humberto Maturana, John Lilly, a Nobel-díjas Ilya Prigogine, Karl Pribram, David Bohm, a rendszerelmélettel foglalkozó Ervin Laszlo, és Roger Sperry, a Nobel-díjas biológus, aki komoly mértékben hozzájárult ahhoz a zajos vitához, amely a bal agyfélteke-jobb agyfélteke aszimmetriája mint minden válasz forrása körül kialakult, stb  A lista szerteágazó és igen hosszú.

Számos holisztikus, mint például Capra, elemzéséhez a rendszerelméletet hívta segítségül; ám az ilyen jellegű elemzés terjedelme korlátozott, csak általánosságokat lehet taglalni. Mások, mint például Karl Pribram, David Bohm vagy Edgar Mitchell a hologram ideájával próbálkoztak, úgy szó szerinti, mint metaforikus értelemben. A hologram azonban egy objektum („object”), míg a tudat egyben szubjektum („subject”) is. Hogyan jön a képbe a szubjektum-objektum tudata? Ezt a “nehéz kérdést” nem lehet materialista szemszögből megközelíteni (Chalmers, 1995.).

A spiritualitás pedig több, mint panteizmus, és egy integratív elméleti alap még mindig hiányzott ahhoz, hogy hidat lehessen emelni a tudományon belüli holisztikus gondolkodás és a tudaton belüli pszichológiai gondolkodás közé. Egy ilyen alap csak akkor épült fel, amikor a kvantumfizikát megfelelően értelmezték, paradoxon-mentes módon (Goswami, 1989., 1991., 1993.; l. lentebb is).

A kvantumfizikusok azért hallatták a hangjukat, amikor a paradigmaváltással kapcsolatos korábbi viták folytak. Ott volt David Bohm munkája, aki a kvantum-non-lokalitás elméletét alkalmazta egy rendszer meghatározásához; őt már említettem a holografikus paradigmával kapcsolatban. Ám Neumann János (1955.) volt az első, aki a fizikába – és így a tudomány egészébe – beépítette a tudatot, azt állítva, hogy a tudat választja ki a megtapasztalást az összes olyan kvantumlehetőség közül, amelyeket egy objektum képvisel a kvantumfizikában. Az ő feltevése magyarázatot ad a megfigyelői hatásra („observer effect”) – a megfigyelők egyértelműen mindig átalakították a kvantumlehetőségeket konkrét megtapasztalásokká. A hetvenes években Fred Alan Wolf volt az (1970., 1984.), aki népszerűsítette Neumann elképzelését a következő jelmondattal: „Mi hozzuk létre a saját realitásunkat”. A titok című könyv, illetve az ugyanilyen cím alatt megjelent film a mai napig szolgálják azt a célt, hogy Neumann elképzelését Wolf népszerűsítse.

Neumann elképzelésének komolyságát csak akkor mérhetjük fel, ha elmélyülünk az úgynevezett kvantummérési paradoxonban, amely igen szúrós szálka azon materialista próbálkozásokkal kísérletezők szemében, akik megpróbálják megérteni, illetve értelmezni a kvantumfizikát. A redukcionizmuson alapuló materialista modellben az elemi részecskék atomokat, az atomok molekulákat, a molekulák sejteket, a sejtek pedig az agyat alkotják, az agy pedig létrehozza a tudatot. Ezt nevezik a kauzalitás felfelé irányuló („upward causation”) oksági modelljének. Azonban mivel a kvantumfizika szerint minden tárgy kvantumlehetőség, egy ilyen felfogásban a lehetséges elemi részecskék lehetséges atomokat alkotnak, egészen addig, hogy a végén létrejön a lehetséges agy, illetve a lehetséges tudat. Hogyan tud egy lehetséges tudat, amely egy objektum lehetőségeihez kapcsolódik, számunkra konkrét eseményt produkálni? A lehetőséggel összekapcsolt lehetőség csak még nagyobb lehetőséget eredményez. A tudatról szóló materialista-redukcionista gondolkodás tehát nem szolgálhat magyarázattal a megfigyelői hatásra. Ez a kvantummérés problémája, amely egy logikai paradoxon a materialista gondolkodás számára. Innen ered Neumann felvetése: mivel az anyagi kölcsönhatások nem változtatják a lehetőséget valósággá, tudatunk nem anyagi természetű, ha erre képes.

A materialisták azonban szembeszegülnek a neumann-i kvantummérési megközelítéssel, mivel az emlékeztet a dualizmusra. Ha a tudat független, nem anyagi természetű duális objektum, hogyan képes kölcsönhatásra lépni egy anyagi természetű objektummal? Egy ilyen kölcsönhatáshoz energiát hordozó jelek közvetítésére van szükség. Ám magának a fizikai univerzumnak az energiája mindig állandó, ami eleve kizárja az ilyen jellegű közvetítést.

Az áttörést hozó elképzelés az, hogy a tudat nem is az agy anyagi természetű terméke, és nem is duális objektum; hanem minden dolog alapja, amelyben anyagi természetű objektumok lehetőségként léteznek. A kvantummérés esetében a tudat (a megfigyelő formájában) kiválasztja az összes felajánlott lehetőség közül azt az aktualitást, amelyet megtapasztal, s így az szubjektum-objektum megkülönböztető tudattá válik a folyamatban (Goswami, 1989., 1991., 1993.).  Úgy is fogalmazhatjuk, hogy a tudatos választás a felelős az erdőben kidőlő fáért, illetve a „te”-ért, aki hallja a dőlés hangját. Ha nincs megfigyelő, nincs hang, sőt, még fa sincs.

A kvantumfizikának a tudat felsőbbségén („primacy-of-consciousness”) alapuló értelmezésének ezen áttörésében meghatározó volt a „Wigner barátja” paradoxon megoldása — arról van szó, amikor két megfigyelő egy időben választ egymásnak ellentmondó lehetőségek közül, akkor kié a választás? A paradoxont három, egymástól függetlenül dolgozó fizikus oldotta meg –Ludwig Bass (1971.), Amit Goswami (1989.) és Casey Blood (1993.). Mindannyian a non-lokalitással álltak elő megoldásként – ez a tudat jel nélküli („signalless”) összekapcsolódását mondja ki. Nem teljes szabadságban választunk az egyéni lokális ego tudatunkból, hanem egy nem-lokális, kozmikus, rendhagyó tudatból. Hívjuk ezt kvantum-tudatnak („quantum consciousness”), és a választást lefelé irányuló ok-okozati összefüggésnek („downward causation”), Donald Campbell pszichológus terminológiáját követve.

Ez az elmélet több síkon is áttörést jelent. Először is most már egyértelmű, hogy egy objektív helyzettel kapcsolatos tudatos választás objektív, mivel a tudat – lévén, hogy nem lokális – objektív. Ez igazolja azt, hogy miért képes a kvantumfizika lehetőségeket előre megjósolni. Másodszor: egy adott eseményre is megmarad a kreativitás. A titok a titok mögött az, hogy kreatív módon kell választanunk, szinkronban a kvantum-tudattal, hogy a szándékainkat kinyilvánítsuk. Az egónkban az úgynevezett szabad akaratunk is komoly veszélybe kerül, mivel az feltételekhez kötött alternatívák közül választhat: milyen ízű fagyi, csokoládé vagy vanília? Ilyen jellegű választási lehetőségekről van szó. Harmadrészt a tudat non-lokalitása kísérleti úton igazolható elképzelés.

Hallottunk már Einstein, Podolsky és Rosen (1935.) munkájáról, illetve John Bell írásairól, amelyekben kifejti híres tételét (Bell, 1965), amely szerint a non-lokalitás benne van a kvantum-mérésben, illetve felteszi a kérdést, hogy hogyan lehet a non-lokalitás létezését igazolni. Bell nyomdokain járva Alain Aspect és munkatársai (1982.) valóban igazolták a kvantum non-lokalitást laboratóriumi körülmények között, 1982-ben. Ugyanebben az évben az orvos Larry Dossey elkezdte hangoztatni, hogy mennyire hatékony a kvantum non-lokalitás a gyógyításban, felvetését pedig Randolph Byrd igazolta is 1988-ban (Byrd, 1988), amikor bemutatta a non-lokális tudatot és a lefelé irányuló ok-okozati összefüggést az imán keresztül történő távgyógyításban. Korábban Russel Targ és Harold Puthoff parapszichológusok (1974.) és Robert Jahn (1982.) meggyőző objektív adatokat publikáltak a távolból történő megfigyelésről, Jahn és Dunn (1986.) pedig a kvantum-tudatot alkalmazták, bár kissé homályos módon, új adataik értelmezéséhez.

Willis Harman alkotta meg a “tudaton belüli tudomány” („science within consciousness”) kifejezést, amellyel kapcsolatban további részleteket szeretett volna kidolgozni, 1986-ban. Három éven belül közreadtam a kvantum-kreativitással kapcsolatos írásaimat (Goswami, 1988.) és a kvantumfizika idealista értelmezését, amelyben Istent a kvantum-tudat formájában fedezzük fel újra (Goswami, 1989.). A kvantum-kreativitás a lefelé irányuló ok-okozati összefüggés („downward causation”) egy másik fontos aspektusát tárja fel a non-lokalitás mellett, mégpedig a diszkontinuitást. A kreatív elképzelések az intuíció („insight”) nem folytonos eseményein keresztül érnek el bennünket. Ez a régi paradigma gondolkodással összeegyeztethetetlen, amelyben minden jelenség anyagi természetű, mivel az anyagi kölcsönhatások folytonosak. Ám a tudat felsőbbségének („primacy-of-consciousness”) paradigmájában a kreativitás diszkontinuitását kvantumugrásokként magyarázzák, amelyek hasonlóak azokhoz az ugrásokhoz, amelyeket egy elektron tesz az egyik atompálya és egy másik között anélkül, hogy áthaladna a köztük lévő téren.

És végül, de nem utolsósorban Deepak Chopra orvos (1989.) a fentiektől függetlenül felfedezte a kvantum-tudatot és a diszkontinuitás jelenlétét a lefelé irányuló ok-okozati összefüggésben („downward causation”), mégpedig azon forradalmi elképzelésével, hogy a kvantum gyógyítás a tudatban bekövetkező kvantumugrások eredménye. A kvantumgyógyítás magyarázatot ad a spontán gyógyulással kapcsolatos számos rendhagyó adatra (O’Regan, 1997).  A tudaton belüli tudomány útnak indult.

1993-ban adtam közre a The Self-Aware Universe („Az öntudatos univerzum”) című munkámat (Goswami, 1993.). Ugyanebben az évben Henry Stapp fizikus megjelentette a „Mind, Matter, and Quantum Mechanics”(„Elme, anyag és kvantummechanika”) című művét, amelyben nagyjából ugyanazokra a következtetésekre jutott, mint az én munkám, csupán kissé megbújva Whitehead filozófiájának védőernyője alatt. Helmuth Schmidt (1993), Dean Radin (1997.) és Marilyn Schlitz parapszichológusok komolyan hozzájárultak a lefelé irányuló ok-okozati összefüggés („downward causation”) igazolásához és az ezzel kapcsolatos kísérletek kivitelezéséhez, ahogyan William Tyler stanford-i mérnök professzor is (2001.).

Munkám inspirálóan hatott Jacobo Grinberg neurofiziológusra és munkatársaira (Grinberg et al, 1994.), akik felfedezték az átadott potenciált — a fénysugarak által keltett fizikai elektromos potenciál átadását egymástól távol lévő emberi agyak között, amely anélkül megy végbe, hogy köztük elektromágneses kapcsolat lenne, vagy hogy olyan jelek lennének jelen, amelyek felhasználhatók adataik értelmezéséhez, ami jelzi, hogy a nem lokális átadás a kvantumtudatnak tudható be, amely valóban nem lokális. Grinberg adatait később számos kísérlet igazolta (Fenwick et al, 2001.; Wackermann et al, 2003.; Standish et al, 2004.).

Jelenleg nem kevesebbnek vagyunk tanúi, mint hogy a tudomány újból felfedezi Istent és a lefelé irányuló ok-okozati összefüggést („downward causation”). Ám a spirituális hagyományok a lefelé irányuló ok-okozati összefüggés („downward causation”) mellett finom, nem anyagi természetű dolgok létezésének ideáját is felvetik, mint amilyen például az elme vagy az életenergia test, vagy akár az archetípusok elmén túli („supramental”) teste, amelyből értékeink származnak.

A holisztikus gondolkodás, az új pszichológia és a kvantumfizika mellett más elméletek is gyors ütemben napvilágot láttak a The Aquarian Conspiracy („A Vízöntő Összeesküvés”; Ferguson, 1980.) című mű közreadását követően, amelyek szerint a materializmusnál valami több van kilátásban. 1981-ben látott napvilágot Sheldrake-nek A New Science of Life („Az élet új tudománya”) címen megjelent forradalmi könyve, amely új életet lehelt az élettest („vital body”) korábban már elvetett koncepciójába.  Korábban az élettest volt egy titokzatos életerő forrása. Sheldrake helyesen azt az elméletet állította fel, hogy az élettest a nem lokális és nem fizikai morfogenetikus mezők tára, amelyet biológiai formák létrehozására használunk. John Searle (1980., 1994.) új felfedezést tett az elmével kapcsolatban, amelyet Penrose (1994.) a szigorú matematika segítségével támasztott alá: mindkét tudós azt mutatta meg, hogy az anyag nem tudja feldolgozni a jelentést („meaning”), csupán az elme képes erre, illetve az tölti be ezt a funkciót.

A finom testek („subtle bodies”) létezésének alátámasztására további adatok gyűltek össze. A halál közeli állapotot kutató tudósok áttörésre jutottak (Sabom, 1982.; Ring, 1984) azzal, hogy bizonyították a halál utáni túlélést. Stan Grof (1992.) felfedezte a „holotrop légzés” („holotropic breathing”) új technikáját, amelynek segítségével előhívhatjuk a reinkarnációs emlékezetet, amelynek létezését addig csak a gyermekek emlékeinek kutatása igazolta (Stevenson, 1961., 1974., 1977.).

A materialisták tagadják a finom testek („subtle bodies”) létezését a „dualizmus” miatt – nincs közvetítő a „finom” („subtle”) és az „anyagi” („material”) közötti interakcióhoz. A kvantumgondolkodásban azonban ha a finom tárgyakra mint kvantumobjektumokra vagy kvantumlehetőségekre gondolunk a tudaton belül, a dualizmus elveszti létjogosultságát. A tudat a közvetítő. Amikor a tudat anyagi lehetőségek közül választ, akkor egyben egy vagy több finom test lehetőség közül is választ. Az egyidejű választás folyamatában az „anyag” („material”) a „finom” („subtle”) megjelenése (Goswami, 2000., 2001.; Blood (2001.).

Ez új erőt és új integrálandó horizontokat adott a tudaton belüli tudomány számára. Egyrészt ott van a túlélés, illetve a reinkarnáció fizikája. Mi az, ami túlél? Mi inkarnálódik? Természetesen a finom testek; valójában a valószínűségek feltételes („conditioned”) kvantum matematikája (Goswami, 2001.). Az új tudomány egy másik alkalmazási területe az egészség és a gyógyítás volt.

Korábban már említettem Chopra felvetését a kvantumgyógyításról. Az új tudomány segítségével úgy értelmeztem a kvantumgyógyítást, mint kreatív gyógyítási intuíciót („creative healing insight”) a kreatív folyamat részeként (Goswami, 2005.).

Az akupunktúra megjelent Amerikában, a chi szinte egyik napról a másikra népszerű kifejezéséé vált, és hamarosan a finom (élet-) energiák is tanulmányok tárgyát képezték, például Elmer Green számára (Green and Green, 1977.; Page, 1992.; Eden, 1999.). Hamarosan hidak kezdtek kiépülni a tudat kvantummodellezésének fejlődése és az életenergia orvoslás, illetve az elme-test orvoslás avant garde orvosi kutatóinak tapasztalati és elméleti munkái között (Goswami, 2004.).

A nyolcvanas években a Brian Goodwin, Mae Wan Ho és Peter Saunders által vezetett organizmikus biológiai iskola (azon biológusok, akik okszerű hatékonyságot tulajdonítanak az egész organizmusnak, nem csupán a géneknek) folyamatosan arra emlékeztette a tudományos társadalmat, hogy a neo-darwinizmus hiányos; a tárgyban számos népszerű könyv látott napvilágot (például Goodwin, 1994.; Ho és Saunders, 1984), amelyek az ő hatásukra születtek. Michael Behe biológus (1996.) úttörő jelentőségű munkája, amely azt igazolja, hogy az élő rendszerek egy intelligens tervező által végzett intelligens tervezés eredményei, szintén a kilencvenes években látott napvilágot. Arnie Wyller asztrofizikus (1999.) azzal az elmélettel állt elő, hogy a tudat kulcsfontosságú szerepet játszik az evolúcióban. És végül egy, a közelmúltban megjelent könyvben (Goswami, 2008.b) híd jött létre a darwinizmus és az evolúció intelligens tervezési elmélete között, a lefelé irányuló ok-okozati összefüggésről („downward causation”) és a finom testekről („subtle bodies”) szóló elméletek alkalmazása révén. A legfontosabb gondolatot itt az jelenti, hogy a makroevolúció híres fosszilis szakadékai (amelyeket „írásjeleknek” /”punctuation marks”/ is nevezünk, l. Eldrege and Gould, 1972) a biológiai kreativitásban bekövetkezett kvantumugrások eredményei.

Ez evolúció ilyen irányú megközelítése tudományos alapot jelentett korábbi, az evolúciós jövőnkkel kapcsolatos forradalmi elképzelések számára, amelyről olyan ragyogó elmék írtak, mint például Teilhard de Chardin (1961.), Sri Aurobindo (1996.) vagy Ken Wilber (1981.).

Ebben az írásban nem történeti áttekintéssel, csupán ízelítővel szolgálok azzal kapcsolatban, hogy hogyan került ismét a tudományos gondolkodás és a kísérletezés előterébe az Isten létezését megerősítő új paradigma, a lefelé irányuló ok-okozati összefüggés („downward causation”) és a finom testek („subtle bodies”).

És most következik a végső kérdés. Ha a tudomány tudat-alapú paradigmájával kapcsolatos adatok és az elmélet is rendelkezésre állnak (mindkettő megfelelő módon demonstrálva lett az elmúlt évtizedek során, ahogyan azt itt láthatjuk), akkor mi az oka annak, hogy a tudósok többsége (a legfontosabbak) nem fogadja el a következtetést?  Mi az oka annak, hogy a kvantum-üzenet nem jut el a vezető tudósokhoz?

Ezen ellentmondásra könnyen találhatunk felületes okokat. A tudomány pénzből élő vállalkozás, amelybe hatalmas összegeket fektetnek be, és a materialisták ezeket gondosan óvják. Nem akarják, hogy a konc egy része az új tudományhoz, illetve annak kutatásához kerüljön. Sok nyugati tudós általános ellenszenvet táplál a vallással szemben, mivel a népszerű kereszténység fundamentalista tendenciái között nőttek fel. És így tovább.

Ám ahogy mondtam, ez így felületes, és nincs okunk a csüggedésre. Az, ahogyan az elismert tudósok a tudaton belüli tudományt fogadják, igen hasonló ahhoz, ahogyan a történelmi vallások képviselői fogadják az ezoterikus spiritualitást. Az elfogadás lassan megy, és ennek igen mélyen rejlő oka van.

Az elfogadott vallások nem raknak a felelősségre árcédulát. Az ember beleszületik, és egyébként is meg van váltva (ha azt gondolnák, hogy csak a kereszténység jelmondata az, hogy „Jézus megváltott”, higgyék el, hogy ez a szemellenzős hit minden népszerű vallásban jelen van).  Ám ha elfogadjuk az ezoterikus spiritualitást, amelynek alapja az, hogy az ember és Isten nem duális, akkor felelőssé válunk döntéseinkért. Nem lehet felelősséget vállalni mindaddig, míg az ember készen nem áll rá.

Ugyanez a helyzet a tudaton belüli tudománnyal is. Azok a tudósok, akik elfogadják azt, nem háríthatják el magukról a felelősséget. Tudományos munkájukat már nem végezhetik értékektől mentes hozzáállással. Nem tehetik meg, hogy nem vállalnak elkötelezettséget az átformálódás iránt, miközben tudományos objektivitást színlelnek. Ahhoz, hogy valaki a tudat tudósa legyen, az kell, hogy a saját személyes életében, illetve a szakmai életében is kutassa a tudatot. Ez igen komoly esély, és igen komoly felelősség.

Az új paradigma gondolkodás lassú előrehaladása jó dolog. A lassú elfogadás azt jelenti, hogy a tudósok nem naivak; látják, hogy mi a tét. Victor Frankl filozófus azt mondta: “A Keleti Part Szabadságszobrát ki kell egészítenünk a Nyugati Part Felelősségszobrával.” Nem kell kapkodni mindaddig, míg a felelősség eme szobrát fel nem állítottuk – természetesen metaforikus értelemben.  Eközben a fontos dolog az, hogy elfogadást nyerjünk az összes élet- és társadalomtudomány multikulturális megközelítése számára, a pszichológia és az orvostudomány nyomdokait követve. Itt lehet segítségünkre az, amit kvantumaktivizmusnak („quantum activism”) hívunk.

Jó ideje hangoztatom azon véleményemet, miszerint a materializmus seb a tudat evolúciójának testén. Nem lenne bölcs dolog ezt a sebet a lehető leghamarabb begyógyítani?

Be kell gyógyítanunk a sebet, mielőtt az rosszindulatúvá kezd válni. A fentiekben az új paradigma tudományos elfogadásáról beszéltem, ami a saját tempójában halad. Ám a nagyközönség által történő elfogadásnak nem kell várnia. Köszönhetően annak, hogy a keleti spiritualitás már elérte a Nyugatot, illetve, hogy Nyugaton az ezoterika új erőre kapott a tudat jelenlegi holo-mozgalma („holomovement”) során, sokkal több laikus készen áll a felelősségvállalásra, mint tudós. Valójában teljes mértékben arra számítok, hogy a közemberek által történő elfogadás fogja előre vinni a tudományos körökben történő elfogadást.

Mit is jelent a felelősségvállalás? Azt jelenti, hogy az ember elkötelezetté válik az iránt, hogy átformálja önmagát a tudat evolúciójának szükségessége alapján, a kvantumfizika átformáló aspektusainak segítségül hívásával, mint amilyen a diszkontinuitás vagy a non-lokalitás. Ha az ember ezt megteszi, kvantum-aktivistává válik. Egy hétköznapi aktivista anélkül próbálja megváltoztatni a világot, hogy ő maga aktívan bármilyen változtatást tenne; a spirituális aktivista úgy próbál átformálódást elérni, hogy hisz benne, hogy a világ majd gondoskodik a saját sorsáról. A kvantumaktivista az átalakításra úgy vállalkozik, hogy mindig az egész átalakulását tartja szem előtt.

A kvantumaktivizmusnak a tudományba történő azonnali bevitele azt jelenti tehát, hogy ha nem tudjuk meggyőzni a materialistákat arról, hogy adják fel régi paradigmájukat, álljunk támogatóan hozzá az alternatív tudományok fejlődéséhez – történjen az bárhol. Nem versenyzünk, egymással, hanem együttműködünk. Nem megosztunk, hanem integrálunk. Végül majd azt a tudományt fogadják el új paradigmaként, amely a legtöbbet integrálja.

Mindeközben az új paradigmának bizonyítania kell hasznosságát a technológia fejlődésén keresztül.  Az egyik alkalmazási terület az alternatív orvoslás, amelynek hathatósága már ma is egyre nagyobb elismerésre tesz szert. Egy másik fontos alkalmazási terület a „finom energia” („subtle energy”) technológia: e körbe tartozik a természetfeletti képességek alkalmazása („dowsing”) vagy az aurafotózás („Kirlian photography”) alkalmazása az orvosi diagnosztikában. További alkalmazási területek megjelenését is tapasztaljuk, mint amilyen a spirituális közgazdaságtan (Goswami, 2005.) és politika (McLaughlin, 1994.). Ez csak a kezdet. Az elkövetkező évtizedek során az új paradigma számtalan hasznos alkalmazási területe fog felbukkanni – ami a paradigma elfogadását is ösztönözni fogja majd.

Forrás: www.inco.hu

Létezik-e szabad akarat?

Abban a hitben élünk, hogy képesek vagyunk különböző alternatívák között tudatosan választani, más szóval szabad akarattal rendelkezünk. A döntéseinket azonban különböző hierarchikus szinteken ható kényszerek határozzák meg. Természetesen a fizikai törvényszerűségek megtartják érvényüket az agy működése során is. A kérdés az, hogy ezek a törvények csupán behatárolják a viselkedésünket, vagy – előre megjósolható módon – meg is határozzák azt.

A tudatunk az a sajátságunk, amely megkülönböztet bennünket a Föld összes többi szervezetétől. Bizonyos kísérletes eredmények azonban arra utalnak, hogy a tudat fölösleges, mivel csupán követi, nem pedig eldönti a cselekvést. Nem tisztázott még, hogy az emberi viselkedést az öröklött tényezők vagy a környezeti hatások befolyásolják nagyobb mértékben.

Az előbbi esetben egyfajta genetikai marionettbábuk vagyunk. A környezeti meghatározottság sem biztat túl sok jóval, hiszen ha például a neveltetésünk miatt vagyunk olyanok amilyenek, az sem a saját döntésünk eredménye. A törzsi ösztön pedig a csoport védelmére aktiválja az egyéneket. Az emberi agy és viselkedés tehát különféle genetikai programok irányítása alatt áll. Hagynak-e vajon lehetőséget e szoftverek a szabad akarat számára, vagy döntési autonómiánk pusztán egy illúzió? Átfogjuk az emberi lét teljes horizontját a kvantumrészecskéktől a géneken át az emberi elméig.

1. A fizikai törvények meghatározottsága

Egy fizikai rendszer jelen belső állapota és a külső tényezők egyértelműen meghatározzák e rendszer jövőbeli állapotát. Ez a fajta determinizmus (meghatározottság) súlyos kihívást jelent a szabad akarat ideáját illetően, hiszen ha az agy működésére is érvényes, akkor pusztán robotok vagyunk. Márpedig a fizika törvényei univerzálisak. A káoszelmélet szerint egy, a kiindulási feltételekben bekövetkező apró eltérés alapvetően megváltoztathatja az események menetét – de a káosz eseményei is szigorú ok-okozati rendszerben következnek egymás után, csak a jóslás válik nehezebbé.

A kvantumrészecskék világában azonban nem érvényes ez a fajta abszolút determinizmus. Egy részecske nem rendelkezik egyidejűleg meghatározott pozícióval és sebességgel, csupán bizonyos valószínűséggel rendelhető hozzájuk a két fenti paraméter. Ez az úgynevezett Heisenberg-féle bizonytalansági elv a mikrovilág alapvetően eltérő sajátosságaira mutat rá. A nagyobb testek viselkedésében azonban a bizonytalanság kiegyenlítődik, ezért az elhanyagolható (kivéve az ősrobbanást követő időszakot, ahol a részecskefizika törvényei uralkodtak). A kaotikus folyamatokhoz hasonlóan a kvantumbizonytalanság sem lehet azonban a szabad akarat alapja, hiszen itt a véletlen dönt, nem pedig az elménk.

2. A tudat korlátai

Agy és tudat. Az állatok is rendelkeznek a tudat bizonyos elemeivel, de az emberi tudat alapvetően új képességekkel vértezi fel az elménket. Szimbólumokon alapuló beszéddel kommunikálunk, fejlett társadalmakat építünk, valamint felfogjuk, hogy létezünk, és azt is, hogy egyszer vége szakad e létnek. A legtöbben azonban nem vagyunk hajlandóak ez utóbbi tény elfogadására, ehelyett misztikus hiedelmekkel próbáljuk meg kimenteni tudatunkat az agyunk fizikai fogságából. Nemcsak az egyes vallások teszik ezt, hanem egyes modern tudományfilozófiai irányzatok is megkísérlik az agy és a tudat szétválasztását.

Karl Popper filozófus és John Eccles neurofiziológus – szemben a vallásos elképzelésekkel – elismerik, hogy a tudat az agy produktuma, de szerintük az egy önálló szubsztanciát alkot, s képes befolyásolni létrehozójának, az agynak a működését. Tehát a tudatunk nem csupán passzív árnyként követi az idegi folyamatokat, hanem be is tud avatkozni ezek működésébe.

David Chalmers filozófus szerint a tudat kutatásának két fő fókusza kell, hogy legyen. Elsőként ki kell deríteni, hogy melyek azok az agyterületeket, amelyek a tudatosulásért felelősek, ezt nevezi könnyű problémának a filozófus. A nehéz problémát annak megértése jelenti, hogy miként vezet az idegsejtek működése a szubjektív élmények kialakulásához az agyban. E rejtély megfejtéséhez Chalmers szerint új típusú – úgynevezett pszichofizikai – törvényeket kell megalkotnunk. E törvények feladata a fizikai rendszerek tudattal való kapcsolódnak leírása lesz.

A materializmus elveti a fenti, úgynevezett dualista elképzeléseket, álláspontja szerint ugyanis az agyműködés és a tudat nem választható el egymástól, hanem ugyanannak a folyamatnak a két oldalát jelentik. Hogyan lehetünk akkor szabadok a materializmus szerint? Úgy, hogy követjük a vágyainkat és az elképzeléseinket, amelyek egyébként a fizikai törvények által meghatározottak. A szabadságunk tehát a társadalmi rendszer és a mikrokörnyezet függvénye. Ezek minél megengedőbbek, annál szabadabbak vagyunk. Ezt végkövetkeztetést azonban nem szívesen fogadnánk el a szabadságunk kritériumaként, hiszen nem érezzük valódi szuverenitásnak.

Tudat és döntés. Benjamin Libet idegélettannal foglalkozó kutató kimutatta, hogy időbeli csúszás van a valóság és annak tudatos észlelése között. Kiderült, hogy a tapintási ingerületeket fél másodperccel később észleli a tudatuk, mint ahogy ez az információ az agyunk elsődleges érzőközpontjába bekerül. A látás esetében még nagyobb a csúszás. Hogyan tudunk így pingpongozni, vagy autót vezetni? Úgy, hogy nem a tudatunk irányítja ezeket a cselekvéseket, hanem valami más, az agyunk sötét bugyraiban. Ezt a tényt Libet egy másik kísérlete igazolta. A kísérleti alanyoknak azt a feladatot adta, hogy nevezzék meg azt a pillanatot, amikor elhatározzák a kezük felemelését, amit egy körben mozgó fénypont helyzetével tudott azonosítani. A kutató EEG-vel vizsgálta az agy mozgatókérgének aktivitását, EMG-vel pedig – az izomfeszülés alapján – a kézfelemelés kezdetének pontos idejét regisztrálta. Kiderült, hogy a mozgatókéreg hamarabb elkezdett készülni a feladatra, mint ahogy a kísérleti alany elhatározta volna a mozdulatot. A parancsot „valaki” már korábban kiadta valahol.

Önigazolás. Az ember mindennapokban is jól felismerhető önigazoló mechanizmusa a tisztánlátásunk egyik legfőbb gátja. Tudatos ez vajon, vagy beépített automatizmusok hozzák létre?

Korábban a súlyos epilepsziában szenvedő emberek egyetlen gyógymódja a két agyféltekét összekötő kérgestest műtéti átmetszése volt, aminek eredményeként megszűnt a féltekék közötti kommunikáció. Michael Gazzaniga ilyen műtéten átesett páciensekkel végzett kísérleteket. A kutató egy egyszerű kísérleti elrendezéssel a „hasadt agyú” emberek bal féltekéjének egy csirkét mutatott, a jobb féltekének pedig egy havas tájat, és a feladat az volt, hogy társítsa a képeket néhány – mindkét féltekéjével érzékelt – tárgy rajzával.

Először is egyértelművé vált, hogy a jobb agyféltekénk zombi, a hasadt agyú páciens ugyanis úgy érezte, hogy nem látja a havas tájat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az agya nem is érzékelte! A csirkét helyesen egy csirkelábbal, a havas tájat pedig szintén helyesen, egy hólapáttal társította. Mivel a táj képe nem tudatosult, a kísérletvezető megkérdezte a pácienst, hogy mégis miért mutatott rá a hólapátra. A válasz az volt, hogy azért mert a csirkék ürülékét ezzel lehet eltávolítani. A lényeg az, hogy az indítékainkat és a cselekvéseinket feltétlenül racionalizálni akarjuk, még akkor is, ha azok nem racionálisak. Libet és Gazzaniga kísérleteinek összegzése egy önigazoló robotikus agy képét vetíti elénk: a tudatos elhatározásunkat megelőzve cselekszünk, de ezt nem ismerjük el. Miért érezzük mégis azt, hogy tudatosan, szabadon döntünk a cselekvéseinkről? Fogalmunk sincs a választ illetően.

3. A genetikai identitás problémája

A DNS feladata egy szervezet testének és viselkedésének kontrollja. De mi van akkor, ha a testet és magát a genomot ellepték a különféle paraziták? Márpedig ez a helyzet, a magasabbrendű szervezetek DNS-ének nagy részét – elsősorban vírus eredetű – genetikai paraziták alkotják, a testben pedig óriási számú és féleségű mikroorganizmus rejtőzködik. Akkor kinek az érdekeit képviseli a test és az elme? Ez egy nyitott kérdés, amire nem tudjuk még a választ.

4. Gének és szabadság

Heves viták folynak arról, hogy a viselkedésünket elsősorban a gének vagy a környezeti – elsősorban szociológiai – tényezők határozzák meg. A fő probléma e tudományterület kutatási módszereivel abból származik, hogy a gének és a környezet hatását két egymástól elkülönült tényezőként kezelik, és hozzájárulásának mértékét az egyes viselkedésformák kialakulásához százalékokban fejezik ki.

Ez a felfogás azonban két ok miatt helytelen. Az egyik az, hogy a környezeti tényezők a géneken keresztül hatnak, azok kifejeződését befolyásolják. Másrészt pedig maga a genetikai hatás abban nyilvánul meg, hogy az agy genetikailag kódolt módon számít a környezetből érkező inputokra és/vagy visszacsatolásokra, és eszerint alakítja ki a szerkezetét. Az emberi érzékszervek működését biztosító agyi struktúrák például csak akkor alakulnak ki normálisan, ha az érzékeny periódusban megfelelő ingerek érik a gyereket. Ugyanez érvényes a beszéd elsajátításának képességére is. Nyilvánvalóan a viselkedés agyi kontrolljának kialakulása is hasonló módon történik.

A modern molekuláris genetika egyik legégetőbb kérdése annak az alapmechanizmusnak a tisztázása, amely a genetikai és környezet hatások szintézisét végzi. Ez az epigenetikai szabályozás, ami nem más, mint a gének kifejeződésének szabályozása a DNS és a DNS-t burkoló fehérjék kémiai módosítása által. Régóta tartja magát az a mondás, hogy a lelki betegségek gyógyításánál a beszéd terápia ugyanarra a biológiai rendszerre hat, mint a gyógyszerek. A modern tudomány igazolni látszik e bölcsességet, és meg is nevezi az alapul szolgáló mechanizmust, ami az epigenetikai mintázatok kialakulása.

Az a tény, hogy a viselkedés a környezeti tényezők függvényében alakul ki, azt jelenti vajon, hogy a génjeink csupán egy mindenre használható agy-hardvert alakítanak ki, amibe bármilyen szoftver telepíthető? Nem ez a helyzet. A géneknek vannak trükkjei az evolúciós „céljuk” érvényesítésére. Nevezzük ezt mézesmadzag-elvnek. A genom az agyba jutalomközpontot épített, melynek aktivitása kellemes érzeteket alakít ki bennünk. Az élvezetes tevékenységeket szívesen végezzük, a kellemetleneket és unalmasakat pedig kerüljük. Nem meglepő módon, az „édes ízű” tevékenységek a siker felé, a „keserűek” pedig a kudarc elkerülésére orientálnak. Ez a komplex viselkedésformák genetikai kódja, nem más.

Mindegy azonban, hogy mi és milyen módon határozza meg a viselkedésünket, ha az nem a szabad akaratunk. Mivel a génjeink – a viselkedést tekintve – rugalmasan huzalozott agyat hoztak létre, elvileg ki is játszhatjuk a rideg programokat. Meg is tesszük ezt, amikor óvszerrel gyakoroljuk a szexualitást, dagadtra hizlaljuk a testünket, illetve drogok rabjai, vagy éppen munkamániások leszünk. Ellenállunk-e azonban az olyan késztetéseknek, amely fontos kérdésekben higgadt döntést igényelne. Nagyon úgy tűnik, hogy – Gazzaniga eredményeinek megfelelően – inkább ideológiákat gyártunk a prekoncepciónk és az érdekeink szerint való cselekvésre, mintsem, hogy a tiszta ész, az igazság, vagy az erkölcs alapján hozzunk döntéseket.

5. A törzsi ösztön fogságában

Az emberi elme ma egy különleges agyi mechanizmus bénító hatása alatt is áll, ez a törzsi ösztön. Ez az ösztön rendkívüli sikerekkel jutalmazta az emberősöket. A törzsi tudat összefogásra buzdított, így hatékonyan védekeztünk idegen törzsek ellen, vagy éppen hódítottuk meg őket. Életteret és – az elrabolt vagy megerőszakolt nők révén – szaporodási sikereket könyvelhettünk el. Az összetartás révén hatékonyabban vadásztunk és gyűjtögettük a magvakat, amiket megosztottunk az aznap kevesebb sikerrel jártakkal. Közvetett módon talán éppen a törzsi ösztön csiszolta elménket rendkívül élessé, melyre ma oly büszkék vagyunk. Az emberi populáció közben egy óriásit robbant, nagyszámú idegent hozva létre országhatárokon innen és túl. Az elménk viszont kőkorszaki maradt a benne ragadt törzsi ösztönnel együtt, ami személyes identitásunk egyik legfőbb meghatározója lett.

Génjeink – bár változnak az idővel – nem képesek követni a civilizációs fejlődés ütemét. A fejlett világ ma már nem a háború logikájára épül, mégis – egyéntől függő mértékben – bennünk él a más csoportok iránt érzett ellenszenv. Ma már nem csupán törzsek lehetnek idegenek, hanem más csapatok szurkolói, más iskolák tanulói, más vallásúak, politikai nézetűek, értelmiségiek, proletárok, valamint anyagi javakkal tőlünk többel vagy éppen kevesebbel rendelkezők. Az ember igazi tragédiája az, hogy nem ismeri fel a benne lakó pusztító ösztönt, hanem inkább elveket gyárt, hogy annak vak szolgája maradhasson. Mindegy, hogy mi a valós helyzet, csak lobogjon a zászló, s dobbanjon együtt a szív.

6. Ellen tudunk-e állni a különféle kényszereknek?

Egy robot élete rendkívül unalmas lehet. Nincsenek önálló gondolatai, sem érzései, ő egyszerűen egy programot hajt végre. Vajon hasonló elven működik az emberi elme is? Ellen tudunk állni a fentiekben ismertetett kényszereknek? A fizikai kényszereknek semmiképpen. A tudat tanulmányozásából született eredmények arra utalnak, hogy agyunkban a döntés hamarabb megszületik, mint hogy a tudatunk egyáltalán felfogja azt. Ha valóban ez a helyzet, attól még mi magunk döntünk, csak nem tudatosan. Nehéz azonban elfogadni, hogy zombigépezetek vagyunk. A töprengő döntések esetén határozottan az a benyomásunk, hogy mégiscsak a tudatunk mérlegel. Képes vajon a tudatunk hatással lenni az idegsejtjeink működésére? A mainstream tudomány szerint nem, mert bizonyos ideghálózatok aktivitása lényegében maga a tudat. De ha az idegek működését a fizikai törvények uralják, akkor a szabad akarunk pusztán egy illúzió.

Hol lehet vajon a hiba a kísérletek értelmezésében? A genetikai programjaink által kialakított késztetéseknek viszont ellenállhatnánk, de ezt szinte soha nem tesszük, ehelyett inkább az érdekeinknek megfelelő cselekvésekre találunk morális érveket. Ha pedig hatalommal rendelkezünk, akkor – a törzsi ösztön felélesztésével – néptömegekkel hitethetjük el sikeresen, hogy a mi érdekünk egyben az ő érdekük is, még ha ez a valósággal ellentétes is.

Nincs hát akkor remény? De van. A magunkban lakozó destruktív ösztön felismerése egészen más megvilágításba helyezheti a szemléletünket. Rájövünk, hogy a kedvenc csapatunknak szurkolhatunk úgy is, hogy közben nem gyűlöljük, sőt nem is vágjuk kupán az ellenfelet. Ha nem a törzsi ösztön szemüvegén keresztül nézzük az elesettebb nemzettársainkat, akkor segítő megoldásokon gondolkodunk majd, nem agresszióval.

(A szerző egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara Orvosi Biológiai Intézetének intézetvezető igazgatója.)

Forrás: index.hu