Kezdőlap » Rav Jéhuda Há’Lévi Áslág » A Kabbala Bölcseletének mibenléte

A Kabbala Bölcseletének mibenléte

Még mielőtt letisztáznánk a Kabbala Bölcseletének természetét – amelyen már sokan végigmentek, meglátásom szerint az volna a legszükségesebb, hogy elsőként magát a Kabbala mibenlétét világítsuk meg, amennyire csak lehet – mivelhogy azt véleményem szerint még csak igen kevesen ismerik.

 És értelemszerűen, addig míg – legyen az bármely dolog – nem vagyunk a vizsgált dologgal tisztában, magáról az elemeiről sem beszélhetünk.

S habár ez szélesebb és mélyebb ismereti tudást követel, mint maga az óceán, mindenesetre én minden erőmmel és tudásommal, mit ezen a területen már megszerzetem, azon leszek, hogy ezúttal valamely eredeti és minden oldalra kiterjedő magyarázattal szolgáljak; olyanképp, hogy általa minden lélek a valós helyzetnek hű, és helyes következtetést vonhasson le – anélkül, hogy az olvasó bármit is tévesen értelmezhessen, ahogy az az ilyen esetekben lenni szokott.

Mi körül forog a Bölcselet?

Ez a kérdés természetszerűleg minden értelmes ember fejében felmerül. S hogy kielégítő válasszal szolgáljak, egy megbízható és mindenkor használható meghatározást adok közre, amely így szól: e Bölcselet sem nem kevesebb, sem nem pedig több, mint (forrás)gyökerek olyanképpeni rendeződése, amelyek ok-okozati rendet követvén, állandó és meghatározott szabályok mentén ereszkednek alább láncszerűen, egymásbafonódván egyazon magasztos cél eléréséért, nevezetesen: “feltárni Istenségét a teremtményeinek ebben a világban”. Itt egyaránt beszélhetünk egyetemességről és az egészen apró részről.

Egyetemességről – azaz, az emberiség egészéről, amelyben a végén mindenki rá lesz kényszerülve, hogy szükségszerűen és elkekerülhetetlen módon eljusson a fejlődés eme példanélküli állapotára, ahogy az írva van: “Mert tele lesz a föld az Örökkévaló megismerésével, ahogy a vizek borítják a tengert (Jesájá 11:9)”. “És nem tanítja többé ember a barátját, és ember a fivérét, mondván: ‘Ismerjétek meg az Örökkévalót!’ mert mindnyájan ismerni fognak Engem, aprajától nagyjáig (Jirmijá 31:33)”. És ahogy a Próféta mondja: “Nem vonul félre többé Tanítód és szemeid látni fogják Tanítódat (Jesájá 30:20).

Részről – azaz, még azt megelőzően, hogy az emberiség egésze elérné a teljesség állapotát, minden nemedékben előfordulnak olyan kivételes egyének, akiknél ezek a szabályszerűségek már egyéni szinten is nyomon követhetők. Mert hogy ők volnának azok, akik érdemesnek találtatnak arra – nemzedékről-nemzedékre -, hogy az Istenségének feltárulkozását egy adott szinten érzékelhessék. Ők a próféták és Isten emberei, ahogy azt áldott emlékű Bölcseink mondták: “Nincs olyan nemzedék, amelyben nem volna olyan ember, mint Ábrahám és Jákob”. Ilyenformán láthatod, hogy az Istenségének a feltárása minden nemzedékben megvalósulást nyert, ahogy azt az arra feljogosult és számunkra hitellel bíró Bölcseink hangoztatják.

A Párcufok, Szfirák, és Világok sokasága

Azonban a mondottak alapján felmerül a kérdés: ha már ennek a Bölcseletnek csak egyetlen különleges szerepe van, úgy miért foglalkozunk a Párcufok és szfirák sokaságával, és az összes felcserélhető kapcsolattal, amelyekkel a Kabbala könyvei bőségesen tele vannak.

S valóban, vegyed csak egy egészen apró állat testét, – amely semmi más szereppel nem bír, mintsem hogy fenntartsa saját magát, azzal a céllal, hogy egy bizonyos időt leéljen ebben a világban, amely arra elég, hogy utódokat nemzzen és biztosítsa a fajának fennmaradását -, és meglátod, ahogy azt a fiziológusok és anatómusok feltárták, egy milliónál is több idegrostból és inakból álló bonyolult rendszert találhatasz benne, nem beszélve mindazokról a dolgokról, amelyek egyelőre még ismeretlenek az emberiség számára. A fentiekből pedig következtetni tudsz, vajon milyennyire szerteágazó kapcsolati rendszer szükségeltetik ahhoz, hogy megteremtse és feltárja ama magasztos célt.

Kétféle rendeződés: fentről-lefele és lentről-felfele

A Kabbala Bölcselete, általánosságban véve, két egymással párhuzamos, két vízcsepp módjára azonos rendeződésre osztódik, mikor is az egyedüli különbség mindössze annyi köztük, hogy mígnem az első rendeződés fentről-lefele irányba húzódik egészen az itteni világig, addig a másik az evilágtól indulván lentről-felfele halad, miközben pontosan ugyanazokon az útvonalakon és összetevőkön megy keresztül, mint amelyek még a fentről-lefele haladás során közvetlenül a megjelenésükkel és feltárulkozásukkal egyőben vésődtek ki.

Az első rendeződést úgy említjük, hogy: “a Világok, Párcufok és szfirák láncszerű alábbereszkedése” azok létező összes történésével, legyenek azok állandók vagy mulandók. A második rendeződést pedig mint “elérések, vagy a Prófécia és a Szent Lélek fokozatai” említjük; melyekből ha valaki elér egy adott szintre, ugyanazokon az átjárópontokon és utakon köteles végigmenni, és elérni a megannyi apró részletet és fokozatot lépésről-lépésre, pontosan ugyanazon szabályszerűségek mentén, amelyek még a fentről-lefele haladás során vésődtek beléje.

Mégpedig azért, mivelhogy az Istenségének a feltárása – szemben az anyagi dolgok feltárásával – nem valamely azonnali módon, egyazon pillanatban megy végbe, hanem az idők folyamán, fokozatosan, az észlelő tisztaságának függvényében, mígnem az összes fentről-lefele elrendeződött megannyi fokozat feltárulkozik előtte. S minthogy ezek olyanképp vanak elrendezve, hogy azokat csak egymást követően, feljebbről és feljebbről lehet elérni, akárcsak a létrafokok esetében, ezért fokozatoknak nevezzük.

Elvont Fogalmak

Sokan úgy hiszik, hogy a Kabbala Bölcseletében előforduló valamennyi szó és név egyfajta elvont fogalmak. Mondván, minthogy a Kabbala isteniséggel és szellemiséggel foglalkozik, melyek felette vanak térnek és időnek, hová még a képzelet sem érhet el, ezért aztán úgy döntöttek, hogy nyilvánvalóan mindezek a dolgok elvont fogalmaknak tekintendők, avagy még az elvont fogalmaknál is magasztosabbnak és emelkedettebbnek, lévén, hogy már egészen a kezdetektől mentes mindenféle képzeletbeli tényezőtől.

Azonban ez nem így van. Sőt mi több, éppen ellenkezőleg. Ugyanis a Kabbala csakis olyan fogalmakat és elnevezéseket használ, amelyek valós és konkrét dolgokat jelölnek. Ez egy örökérvényű szabály minden kabbalista számára:“Mindannak, amit nem érünk el (azaz, észlelünk), nem adunk neki nevet vagy foglaljuk szóba”. Itt tudnod kell, hogy az “elérés” (héberül: Hászágá) szó az értelem legutolsó szintjére utal, amely a “mert majd ‘eléri’ kezed” (héberül: KiTászig Jádchá) mondásból lett véve. Magyarán, mindaddig, míg egy dolog nem válik a szem előtt olyannyira világossá, mint amilyen kézbe véve volt, a kabbalisták nem nevezik elértnek, hanem, csak megértettnek, felfogottnak, stb.

Valószerűség a Kabbala Bölcseletében

Még ebben a szemünk előtt zajló anyagi világban is találunk olyan valóságos dolgokat, amelyeknek bár a valós mibenlétéről (esszenciájáról) semmiféle észlelésünk vagy képzeletünk nem lehet; úgy mint, elektromosság vagy mágnesesség, amelyeket csak fluidum-nak neveznek, mindazonáltal, ki mondaná azt, hogy ezek a nevek nem valóságosak, mikor magát a müködésüket, (azaz, ahogy az a számunkra észlelhető) abszolut kielégítő mértékben ismerjük, és a legkevésbé sem érdekel bennünket, hogy magát a nevezett dolog lényegi valóját (eszenciáját), azaz, magát az elektromosságot mint olyan, képtelenek vagyunk észlelni. Így ez a név olyannyira valóságos és közeli a számunkra, mintha csak azt teljes egészében észlelni tudnánk az érzékszerveinkkel, mígnem már minden kisgyerek ugyanolyan jól ismeri az elektromosság fogalmát, mint akár a kenyér, cukor és a többi neveket.

Sőt mi több, ha egy kicsit próbára akarnád tenni a vizsgáló-eszközeidet, úgy általánosságban véve azt mondanám neked, hogy amennyire teljes képtelenség észlelni és elérni a Teremtőt, úgyanúgy, egy az egyben olyannyira nem tudjuk elérni a teremtmények lényegi vetületét, de még csak a kezünkbe vehető, kitapintható anyagi tárgyakét sem. Olyanképp, hogy ebben a szemünk előtt zajló történések világában minden ismeretünk, amivel csak rendelkezünk barátainkról és rokonainkról, nem más, mint “a műveleteikre való ráismerésünk”, amely műveletek az érzékszerveinkkel való találkozás eredményeként keltenek bennünk elragadtatást és születnek meg. S noha, magát a tárgy lényegi valóját képtelnek vagyunk észlelni, ám mégis, ezek a műveletek teljesen kielégítőek a számunkra.

Sőt, hogy még távolabbra menjünk, még a saját magunk lényegi valóját sem tudjuk észlelni és elérni. Mert mindaz, amit magunkról tudunk, nem más, mint a lényegi valónkból eredő műveletek sorozata.

S ebből már könnyen megértheted, hogy minden fogalom és elnevezés, mi csak előfordul a Kabbala könyveiben, egytől-egyig valósak és konkrétak – mégha magát a szóbanforgó dolgot képtelenek is vagyunk elérni. Merthogy az ezzel foglalkozók teljes kielégülésre lelnek a végső teljesség teljes megismerésében, azaz, hogy ugyanúgy mindössze csak a Felső Fény és az azt elérők érintkezéséből született és elragadtást kiváltott műveletek megismerése által. Azonban ez teljesen elegendő és elégséges, mivel a szabály így szól: „Mindaz, mit csak feltételezni tudunk és az Ő Gonviseléséből eredeztetünk, hogy aztán az teremtés természetében váljék valóra, lám, valahogy, teljes megelégedettséget rejt magában.” Mint ahogy senki nem követel magának hatodik ujjat a kézfejére, mivel az öt ujj teljességgel elegendő a számára.

Materiális Jellemzők és Fizikai Kifejezések

a Kabbala Könyveiben

Valóban, minden józanul gondolkodó ember számára érthető, hogy ott, ahol szellemi dolgokkal, s tán mondani sem kell, ahol istenséggel foglalkozunk, semmilyen szó vagy betű nem áll a rendelkezésünkre, hogy kifejezhessük őket, mert hiszen az egész szókincsünk nem több, mint a képzeletünk és az érzékszerveink szülte betű-kombinációk összesége; és hogyan is lehetnének azok a segítségünkre egy olyan helyen, ahol sem nem a képzelet, sem pedig az érzékszerveink nem lehetnek jelen. Mert mégha a legkifinomultabb szót is vesszük – amelyet ilyen helyeken csak használni lehet, úgy mint: „Felső Fény [Or Eljon]”, vagy legyen az akár „Egyszerű Fény [Or Pasut]” -, lám az ugyancsak egy képzelt, (metaforaként) napfénnyel, avagy gyertya-fénnyel, vagy épp olyan belső megelégedettség sugározta fényként érzékeltetett dolog, amely fényt az ember akkor érezi, mikor egy új találmányra lel, vagy valamely kétséget sikerül eloszlatnia. És hogyan is használhatnánk őket spirituális dolgok és isteni utak leírására, hogyha csak csalárdságot és hamisságot nyújtanak a vizsgálódónak. S ez különösképp ott van így, ahol ezekben a szavakban valamiféle ésszerűséget kell, hogy feltárjunk, hogy aztán azok a Bölcselet kutatásánál lenni szokott tárgyalásnál a segítségünkre legyenek, ugyanis itt a bölcs egy igen szigorú és egészen pontosan körülhatárolt definíciókat kell, hogy használjon a vizsgálódó előtt. Mert ha a bölcs akár csak egyetlen egy szót is sikertelenül magyarázna, menten összezavarná vele a vizsgálódók elméjét, s azok a legkevésbé sem tudnák az utána és előtte mondottakat értelmezni, és megérteni az adott szóhoz kötött dolgokat – ahogy ez minden olyan vizsgálódó számára ismert, aki valaha is bölcseleti könyveket tanult.

S valóban, így az ember el kell, hogy csodálkozzék rajta, mondván, hogyan használhatnak a Kabbala bölcsei hamis szavakat és magyarázhatják általuk a Bölcslet összefüggéseit? S ugyancsak ismert, hogy hamis nevekből semmiféle definíció nem állhat össze, lévén, a hazugságnak nincsen lába és nem tud örökké fennállni. Azonban, itt ehhez először ismerned kell az ún. „gyökér és ág” törvényszerűséget, amely az egyes világok viszonyrendszerét jelöli ki.

A „Gyökér és Ág” Törvény a Világok Viszonyában

A Kabbala bölcsei azt találták, hogy a négy négy világ (láncolata) – névszerint:Ácilut, Briá, Jécirá és Ásziá – az első és egyben legfelsőbb világtól, nevezetesen, az Ácilut-tól kezdődően, egészen az anyagi, megfogható, itteni világig, azaz, az Ásziá-ig, a formájuk annak minden részletében és történésében egymással teljesen azonosak. Azaz, hogy az első világban található teljes lét és annak minden történése, ugyanúgy, mindenféle változás nélkül, az alatta levő második világban is megtalálható, s ugyanígy minden utána következő világban, egészen az itteni, kézzelfogható világig. És semmiféle különbség nincsen köztük, csak mindössze fokozatbéli különbözőség, amely, legyen az bármely világ, mindig csak az ott található lét elemeinek anyagán keresztül észlelhető. Az első, és egyben legfelsőbb világban tetten érhető lét elemeinek anyaga tisztább az összes alatta levő világénál. A második világban található lét elemeinek az anyaga pedig már vaskosabb az első világénál, azonban tisztább minden nála alacsonyabb szinten levő világénál. S ez így, (ezen elv szerint) megy egészen eddig az előttünk levő világig. Magyarán, bár a benne levő lét elemeinek anyaga vaskosabb és sötétebb az összes őt megelőző világénál, azonban a lét elemeinek formája, s ugyanígy az összes történéseik, minden egyes világban mind mennyiségileg, mind pedig minőségileg változatlanul, azonosan érkeznek el.

S ezt egy egy pecsétnyomó és pecsétnyom közti próbához hasonlították, ahol is minden forma, mi a pecsétnyomón szerepel, teljes egészében, annak legapróbb részletéig, minden átvezetődik a tőle született pecsétnyomra. S ugyanígy a világok estében, ahol is minden alsó világ a neki felette levő világból pecsételődik ki. Következésképp, minen forma, mi csak tetten érhető a felső világban, mind mennyiségi, mind minőségi szempontból, teljes egészében átmásolódik és megjeleneki az alsóbb világban is. Olyanképp, hogy egy olyan elemét sem találjuk az alsó világban található létnek vagy a lét történéseinek, amelynek mintája ne volna azonos formában ugyanúgy a tőle fentebbre levő világban is megtalálható – mintha csak két vízcsepp volna, amelyeket gyökérnek és ágnak nevezünk. Magyarán, az az az elem, amely az alsó világban található, ún. ágnak minősül a felső világban található és ott álló mintájához mérten, mely ez utóbbi az alsó elem gyökerét képviseli, tekintve, hogy tőle pecsételődik ki és jön létre ez az alsó világban található elem.

Erre utaltak áldott emlékű Bölcseink, mondván: “Egy olyan fűszálat sem találsz lent, amelynek ne volna csillagzata [Mázál] és örködője fentről, amely rásuhint és azt mondja neki: ‘Növekedj!’ (Hasmatot HaZohár: Beresit 1)”. Azaz, hogy a csillagzatnak nevezett gyökér kötelezi őt arra, hogy növekedjék és magáévá tegye – mind mennyiségi, mind minőségi szempontból – annak valamennyi tulajdonságát, mint ahogy az a fent említett pecsétnyomó és pecsétnyom közti próba esetében történt. S ez volna a lét és az ott lejátszódó történések valamennyi elemében működő ún. gyökér és ág törvényszerűség, minden egyes vilában.

A Kabbalisták nyelve az ágak nyelve

Magyarán, figyelemmel arra, hogy ezek az ágak visszautalnak a gyökereikre, amely gyökerek mint az ő saját mintáik, szükségszerűen jelen vannak a felsőbb világban. Mert egy olyan léttel sem találkozhatsz az alsó világban, amely ne a tőle fentebbre levő világtól húzódna és lépne ki. S hasonlóan a fent említett pecsétnyomó és pecsétnyom közti próbához, maga a felső világban található gyökér kötelezi azt, hogy az alsó világban megjelenő ágában éppúgy feltárulkozzék az ő formája és tulajdonsága – ahogy azt áldott emlékű Bölcseink mondták. Azaz, hogy ama felső világban levő csillagzat, amely az alsó világban található fűszálhoz van társítva, suhint rá erre a fűszálra és kényszeríti, hogy növekedjék az ő formája szerint. Ebből kifolyólag találjuk azt, hogy minden egyes ág, mi csak létezik ebben a világban, jól definiálja a felső világban álló mintáját.

Így találtak a kabbalisták a maguk számára egy kellőképpen összerendezett és magyarázattal ellátott szógyüjteményt, amely elégségesnek bizonyult a számukra ahhoz, hogy az egymást közti kommunikációban mint csodálatosan különleges beszélt nyelvet használhassák, amellyel a felső világokban található szellemi gyökerekről alkotott mondandójukat meg tudják egymással osztani és át tudják azt adni egymásnak. Azaz, pusztán csak az által, hogy felemlítik egymásnak a fizikai érzékszerveikkel jól megfogható evilági, érzékelhető lenti ágakat, az azt hallók tisztán értik, hogy az adott fizikai ág mely felső gyökérre mutat rá, lévén, minekután belőle pecsételődött ki, az hozzá van rendelve. Olyanképp, hogy e kézzelfogható teremtés valamennyi lénye és azok valamennyi történése, mint egyfajta egyértelmű és jól körülhatárolható szavakká és nevekké minősültek át a számukra. Olyanokká, amelyek visszautalnak a magasan levő, felső, spirituaális gyökerekre. Amelyek annak ellenére, hogy bár a spirituális közegben semmilyen szó vagy hang nem segíthet az önkifejezésben, minekután az felette áll minden képzeletnek, mindazonáltal az érzékszerveink számára itt e megfogható világunkban jól elrendeződött ágak révén szólásjogot szereztek maguknak – ahogy azt már említettük.

Ez volna a kabbalista bölcsek közti beszélt nyelv természete, amellyel feltárják és nemzedékről-nemzedékre átadják egymásnak a spirituális észleléseiket, mind mikor az szájról-szájra, mind pedig mikor az írásban történik. S teljesen megértik egymást, egészen olyan pontosan, ahogy azt a bölcselet tanulmányozásakori tárgyalás szükségelteti. Azaz, hogy olyannyira éles és egzakt határok mentén, hogy lehetetlen tévútra menniük. Merthogy minden egyes ágnak megvan a maga természetes, és kizárólag rá jellemző, teljességgel egyedi definíciója. S ennek a tökéletes körülhatárolásnak a révén egyúttal saját magánál fogva visszamutat a felsőbb világban leledző gyökerére.

S tudnod kell, hogy a Kabbala-Tannak ez az ’ágak-nyelve’ minden más rendes nyelvünknél nagyobb könnyedséggel tudja a Bölcselet kifejezéseit magyarázni. Ahogy az a nominalizmus teoriájából ismert, a nyelvek nagyban lezüllöttek a tömegek ajkán. Azaz, hogy a nagyfokú használatuknál fogva a szavak folyamatosan elvesztették a pontos jelentéstartalmukat, s ezzel nagy nehézségeket okoztak a precíz következtetések mind szóbeni, mind pedig írott formájú tovább adásában, egymás közt. Nem így a Kabbala által használt ágak-nyelve, amely a természet soha meg nem változó törvényei által determinált, szemünk előtt feltáruló teremtményeknek és történéseiknek a neveiből lett véve. S az azt hallókkal és olvasókkal soha nem történhet az meg, hogy az eléjük tárt szavakat félreértelmezzék, ugyanis a természet korlátai teljességgel megingathatlanok és áttörhetetlenek.

Átadás egy Bölcs kabbalistától valamely

értő befogadónak”

Eképp fogalmazott Rámbán (Rabbi Móse ben Náchmán [1194-1270]) a Tórához írott magyarázatában: “S én, íme, való ígéretben hozom (…) mindazoknak, akik e könyvbe tekintenek (…), hogy mindazon rejtett utalások közül, melyeket én e könyben írok, hitelt érdemlően közlöm, hogy a szavaimat semmiféle elme és értelem nem fogja majd fel és érti meg, kivéve csak egy bölcs kabbalista szájából, át valamely értő befogadónak a fülébe.

Hozzá hasonlóan Rabbi Háim Vitál ugyancsak így ír az Éc Háim (c. könyvhöz írott) Előszóban. S emígyen áldott emlékű Bölcseink írásában (Talmud, Hágiga 11a): “Nem kezd az ember a Kabbala fejtegetésébe egyedül, hacsak nem bölcs ő és érti azt a saját eszénél fogva”.

Lám, a mondottaik, melyekben azt hangoztatják, hogy az ember bölcs kabalistától kell, hogy mindezt kapja, teljesen érthetők. Azonban mi végett e kikötés, miszerint maga a tanuló is bölcs kell, hogy legyen, olyan, aki a saját eszénél fogva érti a dolgokat, s ha ennek nem felel meg, legyen akár a világ legnagyobb igaza is, tilos őt tanítani. Vagy ugyancsak, ha az illető éppenséggel bölcs és a meglévő eszénél fogva érti a dolgokat, ez esetben megintcsak szükségtelen, hogy másoktól tanuljon.

A már fent megvilágítottak alapján, teljes egyszerűséggel megértheted Bölcseink szavait, mert hisz ott magyarázatot nyert, miszerint vegyük akár az összes létező szavunkat és kifejezésmódot, mit csak az ajkunk kiejthet, a spirituális, isteni dolgok közül, – melyek felette vannak a képzelt térnek és időnek – nincs akár egyetlen egy olyan szó sem, amelyet el lehetne a segítségükkel magyarázni. Helyette, itt egy különleges nyelv ezekért a dolgokért, mit mi az “ágak nyelvének” nevezünk, tekintve, hogy azok visszautalnak a felső gyökereikkel meglévő viszonyukra.

Habár ez a nyelv, noha, rendkívüli módon eleget tesz a szerepének, azaz, hogy (egyfelől teret) ad (,hogy jobban meg lehessen érteni ), illetve (másfelől) magához vesz, (azaz, megnehezíti, nagyobb erőfeszítést követel a tanulótól,) jobban, mint bármely más szokványos nyelv, mint ahogy azt fentebb említettük, ez valójában csak arra az esetre vonatkozik, ha a hallgató már magában is bölcs, azaz, ismeri és érti, miként vannak kapcsolatban az ágak a gyökereikkel. Ugyanis az alsó szintről tekintve a felsőre, ezek a kapcsolatok semmiképp nem érthetők meg. Azaz, hogy az alsó ágakra tekintve, lehetetlen, hogy bármiféle hasonlóságot vagy párhuzamot vonjunk a felső gyökerek milyenségére vonatkozólag.

Ellenben épp ellenkezőleg, a felsőből lehet az alsóra vonatkozólag következtetéseket levonni, magyarán, először el kell érni a felső gyökereket, úgy, ahogy azok a spiritualitásban léteznek, felette minden képzeletnek, azonban tiszta (egyértelműen észlelt és elért) tudás mellett. S azt követően, hogy a saját elméjén át már teljesen elérte a felsőbb gyökereket, szabad, hogy a kézzelfogható, evilági ágak vizsgálódásába bocsátkozzon, és hogy megtudja, miként kapcsolódik (külön-külön) minden egyes ág az ő saját maga felső világbéli gyökeréhez, annak valamennyi rendeződése vonatkozásában, mennyiségileg és minőségileg. És azután, hogy mindezt már jól tudja és érti, úgy adott a számára egy közös nyelv, közte és tanítója között, nevezetesen, “az ágak nyelve”, aminek segítségével a bölcs kabbalista most már átadhatja neki a bölcselet valamennyi olyan kutatását, mit a felsőbb, spirituális világokban szoktak vezetni – mind azokat, amit ő maga is úgy kapott a tanítóitól, mind pedig azokat, amelyekre saját maga jutott. Mert most már egy közös nyelv áll a kettejük rendelkezésére, és mindegyik érti a másikat.

Ám ha a tanuló nem bölcs és nem érti a nyelvet saját magától is, nevezetesen, hogy miként utalnak vissza az ágak a saját maguk gyökereire, magától érthetődő, hogy ez esetben a tanító egyetlen egy szót sem tud ebből a spirituális bölcseletből megvilágítani a számára. Nem beszélve arról, hogy így nem tud tárgyalásba bocsátkozni vele [szó szerinti fordításban: adok-kapokba belemenni – azaz, egyfelelől a világos fogalmazáspáltal teret adni neki arra, hogy jobban megérthesse a dolgokat, másfelől pedig elvenni tőle, azaz, megnehezíteni a tanuló dolgát, hogy aztán így erőfeszítést kelljen tennie, ha az írottakat meg akarja érteni] a bölcselet kutatási eredményeiről, tekintve, hogy egyátalán nem áll a rendelkezésükre olyan közös nyelv, amit használhatnának. S így ők olyanok, mintha csak némák volnának, s innen a szükségszerűség, hogy csak olyannak adják át a Kabbala bölcseletét, aki maga is bölcs és a saját eszére támaszkodva is megérti a dolgokat.

Továbbá meg kell, hogy kérdezzük: ha viszont ez így van, úgy mitől válik majd a tanuló annyira bölccsé, hogy a felső gyökerek vizsgálatából kiindulva megismerhesse az ágak és gyökerek viszonyát. A válasz erre az, hogy az emberi segítség itt hiábavaló, isteni segítségre van itt szükségünk! Mert hisz, aki kegyet talál az Örökkévaló szemében, maga az Örökkévaló tölti őt meg bölcsességgel, értelemmel és tudással, hogy elérhesse a felső szinteket. S ez esetben semmiféle hús és vér segítségére nem számíthat!

Mert valóban, csak azok után, hogy kegyet talált az Örökkévaló szemében és kiérdemelte, hogy elérhesse a felső szinteket, válik késszé arra, hogy befogadja a Kabbala mérhetetlen bölcseletét valamely bölcs kabbalistától, lévén, hogy most már egy nyelvet beszél vele – s nem pedig valamely más esetben.

Az emberi szellemtől idegen elnevezések

A fentiekben megvilágítottakra támaszkodva, majd meg fogod érteni, hogy vajon miért is találunk néha a kabbalista könyvekben az emberi szellemtől olyannyira idegen elnevezéseket és kifejezéseket, melyek az olyan alapvető kabbalista könyvekben fordulnak elő a leggyakrabban, mint a Zohár, a Zohárhoz írott Javítások (Tikunim), valamint Ári könyvei. Igen-igen meghökkentő, hogy vajon miért kellett e Bölcseknek ilyesfajta alantas elnevezéseket használniuk ilyen magasztos és szent fogalmak kifejezésére. Azonban, ha már magadévá tetted a fentiekben említett ismereteket, teljes valójában meg fogod érteni a dolgot. Mert már magyarázatot nyert, miszerint a világ semmiféle nyelvét nem lehet e Bölcselet elrejtésére használni, kivéve, egyedül csak ezt az erre egyedi nyelvet, “az ágak nyelvét”, amely visszautal azok felső gyökereire. S ezért magától érthetődő, hogy semmilyen ág vagy töredéke az ágnak nem hagyható el a kisebbrendűségénél fogva, és hogy nem lehet, hogy ne használnánk az éppen kívánt fogalom kifejezésére a bölcseleten belüli kapcsolatokban, mikor is semmilyen más olyan ág nem található a világunkban, amelyet helyette vehetnénk.

Mert ahogy nincs két olyan hajszál, amely egyazon tüszőről táplálkozna, ugyanúgy nincs két olyan águnk, amely egyazon gyökérhez tartozna. Ezért ha valamely esetet kihagynánk és azt nem használnák fel, úgy nemcsak, hogy elveszítenénk a felső világban neki ellenében álló spirituális fogalmat – tekintve, hogy semmilyen más olyan szavunk nincs helyette, amely visszautalna erre az adott gyökérre -, emellett még magának a bölcselet egészének is ártanánk vele, mindenféle vonatkozásban, mert hisz ezzel elveszítenénk a bölcselet teljes láncolatának egy azon láncszemét, amely ehhez a fogalomhoz kapcsolódik.

S végül ebből következik az, hogy csorbát ejt a bölcselet egészén, mivelhogy nincs még egy olyan bölcselet a világon, amelyben a dolgok annyira egyesítve lennének és egymásba lennének fonódva, ok-okozati rend mentén, akárcsak a Kabbala Bölcseletében, amelyben a dolgok az elejétől a végéig egymásba van kapcsolva, teljesen úgy, mint valami hosszú láncolatban. Ezért, ha akár csak egy apró információt is figyelmen kívül hagyunk közben, úgy a bölcslelt egésze elsötétül előttünk – tekintve, hogy minden egyes pontja erősen egymásba van kötve, szó szerint eggyé egyesülnek.

S mostantól már nincs mit azon csodálkozni, hogy miért használnak olykor idegenszerű elnevezéseket. Mert nincs szabad választási lehetőségük felcserélni és átváltoztatni a rosszat jóra vagy a jót rosszra, ellenben, kénytelenek mindig pontosan azt az ágat vagy esetet használni, amely az adott téma által megkívánt mértékben teljes pontossággal visszamutat a felső gyökerére. Illetőleg, kénytelenek olyannyira részletezni az adott dolgokat, hogy pontos definíciót tárjanak a tanuló társaik szeme elé.