A béke

Egy empirikus, tudományos kutatás az Isten munkájának szükségességéről

“Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, egy kis gyerek is elterelgetheti őket.

Azon a napon az Úr újra kinyújtja kezét, hogy birtokba vegye népe maradékát, amely megmaradt Asszíriából és Egyiptomból, Patroszból, Kusból és Elámból, Sineárból, Hamátból és a tenger szigeteiről.” (Ésaiás, 11)

„Rabbi Simon Ben Halafta azt mondta, „Isten nem talált egy edényt, hogy megtartsa Izrael áldását, és azt mondja: „Az Úr erőt adott az embereinek; az Úr megáldotta az Ő embereit békével” (a Maszehet Okacin vége).

Miután bemutatták már előzetes cikkekben az általános formáját az Ő munkájának, akinek a lényege nem más, mint mások szeretete, gyakorlatilag „mások számára történő adományozásnak” határozható meg, ami azt jelenti, hogy a szeretet megjelenése mások felé az a jóság adományozása másoknak, ami legalkalmasabb a tartalmának, ami arra irányul, hogy bizonyossá tegye, hogy nem felejtjük el a célt.

Most hogy mi bizonyosan tudjuk az Ő munkájának irányítását, még mindig marad egy kérdés hogy ez a munka pusztán a hit által elfogadható-e számunkra, mindenféle tudományos empirikus alap nélkül, vagy nekünk van-e rá empirikus alapunk is. Ez az, amit szeretnék bemutatni ebben az esszében. De először átfogóan be kell mutatnom a témát magát, azaz azt hogy ki az, aki elfogadja a mi munkánkat.

De nem vagyok a formatív filozófia lelkes követője, mivel nem szeretem az elméletekre alapuló tanulmányokat, és jól ismert, hogy a legtöbb kortársam egyetért velem, mert túlságosan tisztában vagyunk az ilyen alapokkal, amik rozoga alapok; és amikor az alap ingadozik, akkor az egész épület ledől.

Ennélfogva csak az empirikus értelem kritikáján keresztül beszélek, az egyszerű felismeréssel kezdve, amivel senki nem vitatkozik, azon keresztül, hogy elemzem (elválasztom a különböző részeit a témáknak), egészen odáig ameddig eljutunk ahhoz, hogy a legmagasabb témát határozzuk meg. És mindezt szintetikusan teszem (a dolgok közötti egységen keresztül, mint az összhang és a „többi”), ahogyan az Ő munkája igazolva van és megerősítést nyer a gyakorlati vonatkozások egyszerű felismerésén keresztül.

Ellentmondások a gondoskodásban

Minden értelmes személy, aki megvizsgálja az előttünk elterülő valóságot, két teljes ellentétet talál benne. Amikor vizsgálja a Teremtést, az ő valóságát és irányítását, van egy bizonyíthatóan jelen lévő vezetése a nagy bölcsességnek és az erősségeknek, általánosan a valóság megjelenésében és a létezése bizonyosságában.

Vegyük az emberi lényt egy példának: az elődei szeretete és öröme alkotja a kezdeti értelmét, garantáltan megteszi a kötelességét. És amikor a lényegi csepp kivonódik az apa agyából, a Gondoskodás bölcsen biztos helyet ad neki, ami lehetővé teszi a számára, hogy életet kapjon. A Gondoskodás pontos mértékű napi táplálékot ad neki, és egy csodálatos alapot készít elő az édesanyja méhében, hogy idegen ne tudja megsebezni őt.

Minden szükséges dolgot megad számára, mint egy gyakorlott dadus, aki egy pillanatra sem felejti el, egészen addig, amíg elég erőt nem nyert hozzá, hogy megjelenjen a világunkban. Ebben az időben a gondoskodás éppen elég erőt ad neki hozzá hogy áttörje a körülvevő falakat, és mint egy gyakorlott felfegyverkezett harcos, nyílást tör és megjelenik a világban.

Ekkor sem hagyja magára a Gondoskodás. Mint egy szerető anya olyan szeretető és hűséges embereknek adja őket, akiket „Anyának és „Apának” neveznek, hogy segítsék át a gyengeség napjain egészen addig, míg fel nem nő és fent nem tudja tartani magát. Az emberhez hasonlóan minden állat, növény és tárgy bölcsen és kegyesen gondoskodást kap, hogy biztosítsa az önnön létezését és a saját fajának folytonosságát.

De azok, akik a valóságot a létezés ellátása és folytonossága szempontjából vizsgálják, tisztán látják, hogy nagy rendellenesség és zavarodottság van, mintha nem is lenne vezető vagy nem lenne irányítás. Mindenki megteszi azt, ami a saját szemében helyes, mások romjain építi fel magát, a gonosz növekedik és az igazakat könyörtelenül letapossák.

Tartsuk észben hogy ez az ellentét, ami minden érzékeny és művelt ember szemei előtt feltárul már a régi időkben is elgondolkodtatta az emberiséget. És sok látásmód volt, ami elmagyarázta ezt a két jelen lévő ellentétet a Gondoskodásban, ami ugyanebben a világban létezik.

Első látásmód: Természet

Ez egy ősi látásmód. Mivel nem találtak rá módot vagy alkalmat, hogy ezt a két nyilvánvaló ellentétet közelebb hozzák egymáshoz, arra jutottak, hogy a Teremtő, aki mindezt megteremtette, és hatalmasan végigtekint az Ő valóságán, hogy az nehogy el legyen törölve, elmével és értelemmel nem bír.

Így bár vigyáz a valóságára egy csodás bölcsességgé, mégis Ő maga elme nélküli és mindezt érzéketlenül teszi. Ha volna Őbenne valamilyen értelem és érzés, akkor bizonyos, hogy nem hagyná, hogy ilyen hibásan működjenek a dolgok a világában, anélkül hogy szánalommal vagy együttérzéssel volna a szenvedő felé. Ebből az okból kifolyólag őt „Természetnek” hívják, egy elme nélküli, szívtelen felügyelőnek. És emiatt senki nincs, akire dühösnek lehet lenni, vagy imádkozni lehet hozzá, vagy akinek igazolni lehetne önmagunkat.

Második látásmód: Két uralkodó

Mások okosabbak voltak. Nehéznek találták elfogadni azt a feltételt, hogy a Természet felügyel, mivel látták, hogy a felügyelet a valóság felett, hogy biztosítsa a létezését, egy sokkal mélyebb bölcsességet jelent, mint bármilyen emberi csúcs. Nem tudtak egyetérteni vele, hogy aki mindezt felügyeli, az Ő maga elmével nem rendelkezik, akkor hogyan adhat olyasmiket, amivel ő maga nem rendelkezik? És tanítani tudja-e valaki a barátját, ha ő maga bolond?

Tehát hogyan mondhatod el Őróla, aki olyan okos és bölcs cseleteket tesz, hogy nem tudja mit csinál, és ezt csak véletlenül teszi meg? Ez tisztán nyilvánvaló, hogy a véletlen nem tudja megmagyarázni semmilyen rendes cselekedetet, ami bölcsességben gyökerezik, még kevésbé tudja biztosítani az örökkévaló létezését.

Ennek következtében egy második feltételezésre jutottak, hogy két felügyelő van itt: egyik megteremti és fenntartja a jót, és a másik megteremti és fenntartja a rosszat. És nagy erőfeszítéseket tettek azért, hogy ezt a látásmódot bizonyítékokkal támasszák alá útjuk során.

Harmadik Látásmód: Több isten

Ez a látásmód a két irányító látásmódjának kebléről származik. Ez azért van, mert minden egyes cselekedetet önmagában képzeltek el, azaz az erőt, gazdagságot, irányítást, szépséget, halált, rendellenességeket, és így tovább. Rámutatott mindegyik a saját irányítójára, és kiterjesztette a rendszert amit kívánt.

Ötödik látásmód: Már nem működteti a rendszert

Nemrégiben, amikor a tudás megnövekedett, és látták a szoros kapcsolatot a Teremtés részei között, felismerték, hogy a többféle Isten fogalma teljességgel lehetetlen. Ezért a Teremtésben érezhető ellenét kérdése újra megjelent.

Ez egy új következtetésre vezette őket: hogy a valóság Felügyelője valóban bölcs és törődő. Mégis a magasztossága miatt, ami az elképzeléseken túl létezik, a mi világunk csak egy porszemnek, semminek tekinthető a szemeiben. Nem éri meg Őneki, hogy törődjön a kicsinyes dolgainkkal, és ezért annyira rendszertelen az életünk és minden ember azt teszi ami az ő szemében helyes.

Ezekkel a látásmódokkal együtt, léteztek vallási látásmódok az Isteni Egységben. De ez nem az a hely, ahol vizsgálni fogom ezeket, én az eredetét szerettem volna vizsgálni amiből ezek az alávaló látásmódok és a rejtélyes feltevések megjelentek, és különböző korokban és helyeken irányadóan erősek voltak és kiterjedtek.

Láthatjuk, hogy minden fent említett látásmód azon alapul, hogy kétfajta Gondoskodás figyelhető meg a világunkban, és mindezek a látásmódok össze akarták olvasztani ezt a nagy törést.

Mégis, semmi új nincs a nap alatt. És nemcsak a nagy törés volt, amit nem olvasztottak össze; hanem ehelyett növekszik és kiterjed a szemeink előtt egy szörnyű szakadékká, anélkül hogy látnánk vagy remélhetnénk a módját, hogy kiérjünk belőle. És amikor az emberiség ilyen kísérleteire nézek, amit több ezer évig művelt hasztalan, arra gondolok, hogy egyáltalán nem kellene keresnünk a nagy törés összeolvadását a Felügyelő nézőpontjából, hanem inkább a kezünkbe kellene vennünk ezt a nagy kijavítást.

Az óvatosság gyakorlásának fontossága a Természet törvényeivel kapcsolatban

Mi mind pusztán láthatjuk, hogy az emberi fajnak társas életet kell folytatnia, azaz nem létezhet és tarthatja fent magát mások segítsége nélkül. Ennélfogva képzeljünk el egy olyan eseményt, hogy valaki visszavonul a társadalomtól, egy elszigetelt helyre és ott szörnyű életet él, és nagy fájdalmai vannak, mivel nem tudja biztosítani a szükségleteit. Ennek az embernek nem volna joga panaszkodnia a sorsának Gondoskodásáról. És ha egy ember megtenné, azaz panaszkodna és átkozná a keserű sorsát, csak a butaságát mutatná be.

Ez azért van, mert a Gondoskodás egy kényelmes és kellemes helyet készített elő neki a társadalomban, így nincs igaza abban, hogy visszavonul tőle egy elszigetelt helyre. Egy ilyen embert nem szabad sajnálni, mert a Teremtés természete ellen cselekszik. És mivel van olyan lehetősége, hogy úgy éljen, ahogyan a Gondoskodás ezt neki rendelte, nem szabad őt sajnálni. Ezzel a mondattal az egész emberiség vita nélkül egyet értene.

Ezt egy vallásos módon is be tudnám mutatni, olyan formát adva neki, mint: mivel a Gondoskodás a Teremtőtől ered, akinek kétségtelenül célja van a cselekedeteivel, mivel nincs cselekedet cél nélkül, bárkit aki ezt a törvényt megtöri a természet törvényei közül, amit Ő belénk nyomott, megrontja a célzott irányt.

Mivel a cél kétségtelenül a természet törvényeire alapul, ebből senki nem képez kivételt, ahogyan az okos munkás nem adna hozzá vagy venne el egy hajszálnyit sem a szükséges cselekedeteihez hogy elérje a célját, ő aki egyetlen szabályt is megszeg, megkárosítja a célzott irányt, amit a Teremtő kitűzött, és ennélfogva a természet megbünteti. Ezért nekünk, a Teremtő teremtményeinek sem szabad sajnálnunk őt mivel a természet törvényeit szentségteleníti meg és meggyalázza a Teremtő célját. Ez, úgy hiszem, a mondat lényege.

És hiszek abban, hogy nem jó ötlet bárkinek is ellentmondani ezzel a lényeggel, ami a mondatban rejlik, mert a mondat szavai egyek. Mi a különbség, ha mi azt mondjuk, hogy az irányítót „természetnek” hívjuk, ami elme nélküli és céltalan, vagy azt mondjuk hogy a felügyelő bölcs, csodás, tudva és érezve hogy célja van a cselekedeteinek?

Végül is, mind be kell hogy ismerjük és egyet kell értenünk vele, hogy muszáj a Gondoskodás parancsolatait betartanunk, azaz a természet törvényeit. És mind beismerjük, hogy aki megtöri a Gondoskodás parancsolatait, azaz a természet törvényeit, azt a természetnek meg kell büntetnie, és nem szabad hogy bárki is sajnálja őt. Ezért a mondat természete ugyanilyen, és az egyetlen különbség csak az okban van: ők fenntartják, hogy az ok szükséges, és én fenntartom, hogy céllal van így.

Azért hogy elkerüljem a két nyelv használatát mostantól – a természetet és a felügyelőt – aközött, amit én mutattam nincs különbség a törvények követését illetően, a legjobb, ha félúton találkozunk és elfogadjuk a Kabbalisták szavait, ami azt mondja hogy a HaTeva (a természet) ugyanolyan számértékkel bír (a héberben), mint az Elokim (Isten) – nyolcvan hattal. Ekkor, én képes vagyok Isten törvényeit „természet Micváinak (parancsolatainak) hívni, vagy ugyanígy visszafelé, mert ők egyek és ugyanazok, és nekünk ezt nem kell tovább tárgyalnunk.

Most nagyon fontos nekünk, hogy a természet Micváit (a héberben Micvot a többes száma a Micvának) megvizsgáljuk, hogy tudjuk mit kér tőlünk, különben könyörtelenül megbüntet minket. Elmondtuk, hogy a természet rákötelezi az emberiséget hogy társas életet éljen, és ez egyszerű. De a társas életre való tekintettel meg kell vizsgálnunk a Micvákat amire a természet kötelez minket.

Egy általános vizsgálat során úgy találjuk, hogy csak két Micvát kell követni a társadalomban. Ezt úgy hívják „megszerzés” és „adományozás”. Ez azt jelenti, hogy minden tagjának a természet szerint meg kell kapnia a szükségleteit a társadalomtól, és a társadalom hasznára kell lennie a jólétéért történő munkája során. És ha valaki megtöri ezt a két Micvát, könyörtelenül büntetést kap.

Nem kell különösen megvizsgálnunk a megszerzés Micváját, mivel a büntetést azonnal végrehajtják, ami bármiféle hanyagságot megakadályoz. De a másik Micváért, ami a társadalom irányába történő adományozásról szól, nem csak hogy nem azonnal kapjuk a büntetést, hanem indirekt módon kapjuk azt. Ennélfogva ez a Micva nincs megfelelően betartva.

Ezért az emberiség szörnyű zűrzavarban fortyogott, harccal és az éhínséggel, és a következményeivel ami eddig nem maradt abba. És az ezzel kapcsolatban a csodálatos, hogy a természet, mint egy kiváló bíra, megbüntet minket a fejlődésünk során. Ezért mi láthatjuk, hogy amilyen mértékig az emberiség fejlődik, a fájdalmak és szenvedések veszik körül a létezésünket, és ezek megtöbbszöröződnek.

Ezért tudományos, empirikus alapja van annak, hogy a Gondoskodás azt parancsolta nekünk, hogy teljes erővel tartsuk be a másoknak adományozás Micváját, olyan módon, hogy közülünk senki nem dolgozzon kevesebbet annál, amilyen mérték szükséges ahhoz, hogy a társadalom sikerét és boldogságát fenntartsuk. Amennyire mi lusták vagyunk ezt teljes mértékben megtenni, a természet nem áll meg a büntetésben és bosszút áll.

És a csapások mellett, amit ma elszenvedünk, számításba kell vennünk a kivont kardot a jövő felett. A helyes következtetés amire juthatunk – az annyi, hogy a természet végül is legyőz minket és végül rákényszerülünk megfogni egymás kezét és követni a Micváit, a szükségessel megegyező mértékben.

Tapasztalat általi bizonyíték a munkájára

De aki kritizálni akarja a szavaimat még mindig megkérdezheti, „bár eddig bebizonyítottam, hogy az egyénnek mások hasznára kell dolgozni, hol van a bizonyíték, hogy ennek a Teremtőért kell történnie?”

A történelem valóban az érdekünkben hordozott bajokat, és egy előre megalapozott tényt készített elő nekünk, ami alkalmas a teljes méltatásra és a kétségtelen végkövetkeztetésre: bárki megláthatja, hogy egy nagy társadalom azaz Oroszország állama, több száz milliós lakossággal, több földdel, mint teljes Európa, nyersanyagban mindenki felett állva, és akik már egyetértettek azzal, hogy közösségi életet élnek és gyakorlatilag eltörölték a magántulajdont, ahol mindenki a közösség jólétéért fáradozik, látszólag teljes mértékben elérte a másoknak adományozás erényét, amennyire az emberi elme képes azt felfogni.

Mégis menj és nézd meg, hogy mivé váltak: ahelyett, hogy emelkednének és túlhaladnának a kapitalista országok vívmányain, még alacsonyabbra süllyedtek. Most, nem csak hogy nem képesek a kapitalista országoknál kicsit jobban a munkások életének hasznára lenni, még a napi kenyerüket sem tudják biztosítani, és a ruhákat hogy eltakarják a húsukat. Valóban ez a tény nyugtalanít minket, mert az ország gazdagságát megítélve és a hatalmas népességét, értelmetlennek tűnik, hogy ide jutottak.

De ez a nemzet egy bűnt követett el, amit a Teremtő nem fog megbocsátani: mindazt a drága és magasztos munkát, azaz a másokért adományozást, amit elkezdtek megcselekedni, a Teremtőért kell megtenni, nem az emberiségért. És mivel ők nem az Ő nevéért csinálták a munkálkodásukat, a természet szempontjából nincs joguk a létezésre.

Próbáld meg elképzelni, hogy minden ember a társadalomban azon fáradozik, hogy betartsa a Teremtő Micváit a vers mértékéig: „És szeretned kell az Uradat Istenedet teljes szívedből, és teljes lelkeddel, teljes erőddel.”, és olyan mértékig amennyire valaki azon fáradozik, hogy az a barátja igényeit és szükségleteit teljesítse, annak teljes mértékében amennyire a saját kívánságait akarja kielégíteni, ahogyan írva van, „szeresd a másikat, mint önmagadat”.

Ha a Teremtő maga volna a célja minden munkásnak, miközben a társadalom jólétéért dolgozik, azaz hogy a munkás azt várná, hogy ez a társadalomért végzett munka Dvekuttal (összeolvadással) jutalmazza őt Ővele, minden jóságnak, igazságnak, kellemességnek és finomságnak forrásával, nem lenne kétséges hogy pár éven belül gazdagság jelenne meg az országok között az összerakott világban. Ez azért van mert akkor képesek lennének felhasználni a nyersanyagokat a gazdag termőföldjükön, tényleg példát jelentenének minden ország számára, és áldottnak tekinthetőek lennének a Teremtő által.

De ha az összes munka a másokért történő adományozásért csak azon alapul hogy a társadalomnak hasznára legyünk, ez egy rozoga alapot jelent, mert ki kötelezné rá az egyént hogy erőfeszítést tegyen a társadalomért? Egy száraz, élettelen alapelvben, senki sohasem remélhet motivációt, még a fejlett egyének sem, a fejletlenebbek pedig még kevésbé. Ezért megjelenik egy kérdés, „Honnan fogja a munkás vagy a paraszt a munkájához kielégítő motivációját megkapni?”

A napi kenyeréért nem fogja sem megnövelni sem lecsökkenteni az erőfeszítéseit, és nincs cél vagy jutalom előtte. Jól ismert a természetet kutatók számára, hogy valaki nem tudja a legkisebb mozdulatot megtenni motiváció nélkül, anélkül hogy valamilyen módon ne lenne a saját hasznára.

Amikor például valaki egyik kezét elmozdítja a székről az asztalra, ez azért van, mert azt gondolja, hogy a kezét az asztalra tenni több élvezetet jelent neki. Hogyha nem így gondolta volna, akkor a kezét a széken hagyta volna az élete hátralévő részére anélkül hogy egyáltalán megmozdította volna. Ez a nagyobb erőfeszítésekkel ugyanígy van.

És ha azt mondod, hogy van megoldás – hogy felügyelet alá helyezzék őket hogy mondjuk munkabér-megtagadással büntethetnek bárkit aki lusta a munkájában, azt fogom kérdezni „Mondd el nekem hogy a felügyelők honnan veszik a motivációjukat a munkára?” Mivel egy helyen állni és figyelni az emberekre és motiválni őket hogy munkát végezzenek az szintén egy nagy erőfeszítés, talán még nagyobb mint a munka maga. Ennélfogva ez olyan mintha valaki be akarna kapcsolni egy gépet anélkül hogy üzemagyagot adna neki.

Ezért őket elítéli a természet, mivel a természet törvénye megbünteti őket, mert nem alkalmazkodnak ahhoz, hogy a parancsolatait betartsák – az ilyen adakozás másoknak a Teremtő munkájának formájában van, hogy elérjék azon keresztül a Teremtés célját, ami Dvekut Ővele. Ezt elmagyaráztam a „Matan Torah” cikkben (hatodik rész), hogy ez a Dvekut olyan mértékig jön el a munkáshoz, amennyire képes lemérni az Ő kellemes és örömteli adományát, ami megnövekszik egészen a vágyott mértékig, hogy felemelkedjen és megismerje az ő hitelességét, addig fejlődik, hogy jutalmazva lesz a túlzással is ami következő szavakban van: „Nem látott a szem Istent rajtad kívül.”

És képzeld el, hogy a paraszt és a munkás képes lenne érzékelni ezt a célt előttük, miközben dolgozik a társadalom jólétéért, neki bizonyosan nem kellene semmilyen felügyelő, mivel elegendő motívációt kapna egy nagy erőfeszítésért, ami ahhoz is elég, hogy a társadalmat a végső boldogságba felemelje.

Ilyen módon megérteni mindezt valóban nagy gondosságot, és bizonyított magatartást igényel. De mindenki láthatja, hogy enélkül nincsen joga létezni a makacs, meg nem alkuvó természet nézőpontjából, és ez az amit be akartam itt bizonyítani.

Ezért nyilvánvalóan bebizonyítottam, az empirikus értelem szempontjából – a gyakorlati történelem kibontakozik a szemeink előtt – hogy nincs másik gyógyszer az emberiség számára, csak a Gondoskodás parancsolatainak elfogadása: adományozás másoknak azért hogy örömöt okozzunk a Teremtőnek, a két gondolat mértékében.

Az első az, hogy „szeresd a másikat mint önmagadat”, ami a munka mutatója maga. Ez azt jelenti, hogy a munka mértékének abban, hogy másoknak odaadjuk a társadalom boldogságát, nem szabad kevesebbnek lennie, mint annak a mértéke ami az emberbe van ágyazva, hogy a saját szükségletével foglalkozzon. Sőt mi több, ennek a társának szükségleteit a sajátja elé kell tenni, ahogyan írva van a „Matan Torah” című cikkben.

És a másik gondolat az, hogy „És szeresd az Uradat Istenedet teljes szíveddel, és teljes lelkeddel, és teljes erőddel.” Ez a cél, amit mindenki szeme előtt kellene hogy legyen, amikor a társa igényein munkálkodik. Ez azt jelenti, hogy a munkát és az erőfeszítéseket csak a Teremtőnek kell szeretnie, amit Ő mondott és megteszi az Ő akaratát.

És ha szeretnél figyelni, élhetsz a föld gyümölcsein, hogy szegénység és kínok és kizsákmányolás nem lesz már a földön, és minden egyes ember boldogsága még magasabbra emelkedik, mérhetetlenül magasra. De ameddig visszautasítjátok, hogy elfogadjátok a szerződést a Teremtő munkájáért a legteljesebb mértékig, a természet és a törvényei készen állnak hogy bosszút álljanak.

És már megmutattuk, hogy nem enged el, ameddig le nem győz minket és el nem fogadjuk az ő irányítását akármit is parancsol.
Most gyakorlati, tudományos kutatást adtam át nektek az empirikus értelem kritikájával a teljes szükségét tekintve, hogy minden ember teljes szívéből elfogadja az Isten munkáját, teljes lelkével és teljes erejével.

A Misna mondatának tisztázása: „Minden előlegben van és az Erődítmény szétterjed Minden Életen”

Most hogy minden fent leírt dolgot megtanultunk, megérthetjük azt a nem tiszta mondatot, ami a Maszehet Avot-ban van (harmadik fejezet, 16-os rész). A következően olvasható: „Ő (Rabbi Akiva) azt mondaná, hogy minden előlegben van és az erődítmény szétterjed minden életen. A bolt nyitva és a boltos halogatott fizetséggel adja el az áruit; a könyv nyitva és a kéz ír. És mindenki aki kölcsönre akar vásárolni, az jöjjön és vásárolhat kölcsönre, és a behajtók rendszeresen visszatérhetnek, napról napra, és behajthatnak az embertől tudva vagy tudomás nélkül. És van mire támaszkodniuk, és a megítélés igaz és minden készen áll a lakomára.”

Megvan az oka, hogy ez a mondat miért maradt homályos hasonlat, még egy utalás nélkül is a jelentésére. Ez azt mondja el nekünk, hogy van egy nagy mélység, amibe belemerülhetünk; csakugyan a tudás, amit eddig elértünk ezt valóban tisztává teszi.

A forma átalakításának kereke

Először is, hadd mutassam be a bölcseink véleményét a világ jövendő generációi számára: bár mi olyan testeket látunk amik generációról generációra változnak, ez csupán a testekkel van így. De a lelkek, amik a testnek magának lényegét jelentik, nem tűnnek el, hogy helyettesítve legyenek, hanem testről testre szállnak, generációról generációra. Ugyanazok a lelkek, amik az özönvízkor voltak, eljöttek Babilon idején is, és az egyiptomi száműzetés és az egyiptomi kivonulás idején… stb. egészen eddig a generációig, és a korrekció végéig.

Így a mi világunkban nincsenek új lelkek, olyan módon ahogyan a testek megújulnak, csak egy bizonyos mértékű lélek van, aki a forma átalakításának kerekén inkarnálódik, mivel mindig új testbe és új generációba öltöznek.

Ennélfogva a lelkekre való tekintettel, minden generáció a Teremtés kezdetétől egészen a korrekció végéig egy generáció, ami az életét több ezer éven keresztül kiterjesztette, egészen addig ameddig fejlődött, és korrigálttá nem válik, ahogyan lennie kellene. És a tény, hogy mindeközben mindegyikük számtalanszor cserélte ki a testét, ez teljesen nem tartozik ide, mivel a testnek magának a lényege, amit „léleknek hívnak” nem szenvedte el mindezeket a változásokat.

És sok bizonyíték van ami erre mutat, és egy nagy bölcselet is, amit úgy hívnak hogy a „lelkek inkarnációjának titka”. És miközben ez nem a magyarázat helye, a dolgok fontossága miatt, megéri rámutatni a tanulatlanok számára, hogy a reinkarnáció megjelenik a megfogható valóság minden tárgyával, és minden tárgy a saját útján végtelen életet él.

Bár a mi érzékeink azt mondják nekünk, hogy minden múlandó, ezt csupán csak így látjuk. Valójában csak inkarnációk vannak itt – egyik rész sem mozdulatlan és egy pillanatra sem áll meg, hanem inkarnálódik a forma átalakulásának kerekén, semmit sem veszítve a lényegéből útközben, ahogyan a fizikusok megmutatták.

És most letisztázhatjuk a mondatot: „Minden előlegben van.” Ez ahhoz hasonló, mint amikor valaki pénzt ad kölcsön a barátjának, hogy őt a haszna partnerévé tegye. Azért hogy biztos legyen benne hogy nem veszíti el a pénzét, biztosítékként adja neki, és így minden bizonytalanságtól mentes. Ugyanez érvényes a világ teremtésére és a létezésére, amit a Teremtő elkészített az embereknek, hogy foglalkozzanak vele, és valójában elérjék a Dvekut magasztos célját Ővele, ahogyan az a „Matan Torah” című cikkben elmagyaráztam (hatodik rész). Így azon kellene gondolkodnunk, hogy ki veszi rá az emberiséget hogy az Ő munkájával foglalkozzon, ameddig el nem jutnak ehhez a magasztos célhoz?

Rabbi Akiva azt mondja erről nekünk hogy „minden előlegben van”. Ez azt jelenti, hogy minden, amit Isten a Teremtésbe helyezett és az embereknek adott, nem szabadon adta nekik, hanem biztosítékkal biztosította be magát. És képzelhetjük, hogy milyen biztosítékot adott?

A következő mondással felel: „és egy erődítmény terjed szét az összes életen”. Ez azt jelenti, hogy a Teremtő okosan kigondolt egy csodálatos erődítményt és a teljes emberiségre szétterjesztette, hogy senki se meneküljön. És az élőt el kell kapni, és ebben az erődítményben kell tartani, hogy bizonyosan elfogadja az Ő munkáját, ameddig el nem érik a magasztos céljukat. Ez a biztosíték, amivel a Teremtő bebiztosította magát, hogy garantálja hogy semmi kár nem származik a Teremtés cselekedetéből.

Ezután részletesen magyarázza és azt mondja, „A bolt nyitva.” Ez azt jelenti, hogy a világ úgy tűnik nekünk mint egy nyílt bolt, tulajdonos nélkül, és bárki aki átmegy ezen, bőségesen kaphat, amennyit csak kíván, minden költségtől mentesen. Viszont Rabbi Akiva figyelmeztet minket hogy a boltos késleltetett fizetési móddal adja el a dolgokat. Más szavakkal, bár te nem látsz semmilyen boltost itt, tudhatod, hogy van boltos, és az az oka, hogy nem kér fizetséget, mert késleltetett fizetéssel árulja neked az árut.

És mondhatnád, „Honnan tudja az én adósságomat?” És erre ő így válaszol, „A könyv nyitva és a kéz ír.” Ez azt jelenti, hogy van itt egy általános könyv, amiben minden cselekedet fel van írva anélkül hogy egyet is elveszítenénk. És a cél körülveszi a fejlődés törvényét, amit a Teremtő az emberiségbe ágyazott, és mindig előrefelé buzdít minket.

Ez azt jelenti, hogy a romlott magatartások az emberiség állapotaiban pont azok, amik a jókat generálják. És minden jó állapot, semmi mást nem jelent csupán a munka gyümölcsét, a rossz állapotban, ami megelőzte azt. Valóban, ezek az értékei a jónak és rossznak nem utalnak az állapot értékére magára, hanem csak az általános célra: minden állapot, ami az emberiséget közelebb viszi a célhoz, jónak tekinthető, és ami ezt akadályozza, rossznak tekinthető.

Csak ezzel a mintával lett a „fejlődés törvénye” megépítve – a romlottság és a gonoszság az olyan állapotban jelenik meg, amit az jó állapotot okozó és generáló állapotnak tekinthetünk, hogy minden állapot elég sokáig tartson, hogy megnövekedjen a gonosz olyan mértékig a nyilvánosságban, hogy már ne legyenek képesek azt elviselni. Ebben az időben a nyilvánosságnak egyesülnie kell ellene, lerombolni azt és újraszervezni egy jobb állapotot a generáció korrekciójának érdekében.

És az új állapot is addig tart, ameddig a gonosz szikrái meg nem érnek benne, és el nem érnek egy olyan szintet, hogy már nem lehet azokat tolerálni, és ebben az időben le kell azt rombolni és ennek előnyére egy kényelmesebb állapot épül fel. És így az állapotok megtisztítják egyikről a másikra, fokozatról fokozatra, ameddig egy olyan korrigált állapotra nem jutnak, ahol nincs szikrája a gonosznak.

És úgy találhatjátok, hogy minden mag, amiből jó állapotok nőnek csupán romlott cselekedetet jelent maga, tehát minden gonosz ami megjelenik és a gonoszok kezéből származik, a generációban kapcsolódik és felhalmozódik egy nagy összességgé, egészen addig, amíg olyan nagy súlya nem lesz, hogy a nyilvánosság nem bírja elviselni azt. Ekkor felkelnek és lerombolják azt és egy vágyottabb állapotot teremtenek meg. Így láthatjátok, hogy minden gonosz feltétellé válik a vezető erő számára, ami által a jó állapot kifejlődik.

Ezek Rabbi Akiva szavai: „A könyv nyitva és a kéz ír.” Bármilyen állapota a generációnak olyan mint egy könyv, és minden gonosztevő olyan mint az író kéz, mivel minden gonosz bele van vésve és le van írva a könyvbe egészen addig, míg olyan mértékig nem halmozódnak fel, hogy a nyilvánosság nem képes elviselni. Ebben az időben lerombolják azt a gonosz állapotot és egy vágyottabb állapottá rendeződnek be. Így minden egyes cselekedet ki van számítva és le van írva abba a könyvbe, azaz az állapotba.

És ő azt mondja, „Mindenki aki kölcsönre akar vásárolni az jöjjön és vásároljon kölcsönre.” Ez azt jelenti, hogy hisz abban, hogy a világ nem olyan mint egy nyitott bolt tulajdonos nélkül, viszont jelen van egy tulajdonos, egy boltos, aki a boltban áll és minden egyes vásárlótól a pontos árat kéri az áruért, amit elvitt a boltból, azaz erőfeszítése legyen az Ő munkájában, ha ez a bolt őt táplálja, egy olyan módon ami bizonyosan elhozza őt a teremtés céljára, ahogyan Ő ezzel megelégedik.

Az ilyen ember olyannak tekinthető, mint aki szeretne kölcsönre vásárolni. Így még mielőtt kinyújtaná a kezét, hogy elvegyen ebből a világból, ami a bolt, ezt kölcsönre vásárolja meg, hogy később fizesse ki. Más szavakkal, magára veszi, hogy dolgozik azért hogy elérje az Ő célját az idő során, ameddig a boltból él, olyan módon hogy azzal fizeti meg a díjat hogy eléri a vágyott célt.. Ennélfogva úgy tekinthető, mint aki kölcsönre vásárol, azaz kijelenti hogy visszaadja az adósságot.

Rabbi Akiva kétfajta embert ír le: az első a „nyílt bolt” típus, ami erre a világra úgy tekint, mint egy nyílt boltra boltos nélkül. Ő azt mondja róluk, „A könyv nyitva és a kéz ír.” Azaz , bár ők nem látják mi van a számlájukra írva, minden cselekedetük ettől függetlenül le vannak írva a könyvben, ahogyan fent elmagyaráztam. Ezt a fejlődés törvénye teszi meg, amit a Teremtésbe ágyaztak az emberiség akaratának ellenére, ahol a gonoszok cselekedetei maguk szítják a jócselekedetet, ahogyan azt fent megmutattam.

A második fajta embert úgy hívják, „azok akik kölcsönre akarnak vásárolni”. Ők számításba veszik a boltost, és amikor elvesznek valamit a boltból, csak hitelbe veszik azt. Azt ígéri a boltosnak, hogy kifizetik a kért árat, azaz elérik vele a célt. És azt mondja róluk, hogy „Mindenki aki kölcsönre akar vásárolni, jöjjön és vásároljon kölcsönre.

És ha azt mondod „Mi a különbség az első típus között, akinek a célja a fejlődés törvénye alapján jön el hozzájuk, és a másik típus között, akik önrabszolgaságon keresztül jutnak az Ő munkájára? Nem egyenlők a cél elérésében?”

Ezzel kapcsolatban folytatja, „és a behajtók visszatérnek rendszeresen, egyik napról a másikra és behajtanak az embertől, tudva vagy tudomás nélkül.” Így valójában mindkettő kifizeti a napi részét az adósságból.

És amilyen erők az Ő munkájával foglalkozás miatt jelennek meg, azok a hűséges behajtóknak tathatóak, akik minden nap begyűjtik az adósságot részletekben, egészen addig, amíg teljesen ki nem lett fizetve, a hatalmas erők amik a fejlődés törvényébe vannak ágyazva, szintén hűséges behajtók akik a napi részletüket megfizetik az adósságból, egészen addig, amíg teljesen vissza nincs fizetve. Ez a jelentése annak, hogy „és a behajtók rendszeresen visszatérnek, egyik napról a másikra, és behajtanak a személytől.”

Viszont hatalmas különbség van és távolság köztük, ami amiatt van, hogy „tudva vagy tudomás nélkül.” Az első típus, akitől a fejődés behajtói vasalják be azt adósságot, tudomás nélkül fizetik vissza az adósságukat, de viharos hullámok jönnek föléjük, a fejlődés erős szelén keresztül, és hátulról nyomják őket rájuk erőltetve, hogy előre lépjenek.

Ezért az ő adósságuk az akaratuk ellenére van behajtva és nagy fájdalmaik vannak a gonosz erők megjelenése miatt, akik hátulról tolják őket. De a második típus kifizeti az adósságát, ami a tudatos elérése a célnak, a saját számlájukra, azzal hogy megismétlik a cselekedeteket, amik felgyorsítják a gonosz felismerésének érzékét. És a munkájuk során kétszeresen nyernek.
Az első nyeremény, hogy ezek az erők, amik az Ő munkájából megjelennek, úgy jelennek meg számára, mint egy húzó, mágneses erő. Ők a szabad akaratukból üldözik ezeket, a szeretet szellemiségével. Szükségtelen mondani, hogy szabadok mindenféle szenvedéstől, és csapásoktól, ami az első típusnál jelen van.

A második nyeremény, hogy felgyorsítják a vágyott cél elérését, mivel ők az igazak és a próféták, akik elérik minden generáció célját, ahogyan azt „A Kabbala Bölcseletének Lényege” című esszémben elmagyaráztam a „Mi köré épül a Bölcselet” című részében.

Minden előlegben van és az erődítmény szétterjed minden életen. A bolt nyitva és a boltos halogatott fizetséggel adja el az áruit; a könyv nyitva és a kéz ír. És mindenki aki kölcsönre akar vásárolni, az jöjjön és vásárolhat kölcsönre, és a behajtók rendszeresen visszatérhetnek, napról napra, és behajthatnak az embertől tudva vagy tudomás nélkül. És van mire támaszkodniuk, és az megítélés igaz és minden készen áll a lakomára.

Így láthatod, hogy van egy nagy távolság azok között, akik tudva fizetnek és azok között akik tudatlanul fizetnek, ahogyan a fény, az öröm és az élvezet magasabb rendű, mint a sötétség, fájdalom és a gyötrődés. És tovább mondja: „És van mire támaszkodniuk, és a megítélés igaz.” Más szavakkal, megígéri, hogy mindazok, akik tudva fizetnek és készakarva, hogy „van mire támaszkodniuk”, hogy van egy nagy erő az Ő munkájában, hogy elvigye őket a magasztos célhoz, és megéri nekik hogy felvegyék magukra az Ő terhét.

És mindazokról, akik tudomás nélkül fizetnek, azt mondja, „és a megítélés igaz”. Úgy tűnik, hogy el kell gondolkodnunk azon, hogy a Gondoskodás miért engedélyezi ezeket a romlottságokat és gyötrődéseket, hogy megjelenjenek a világban, amiben könyörtelenül fortyog az emberiség.

Ő azt mondta erről, hogy a „megítélés igaz” mivel „minden készen áll a lakomára” az igazi célra. És a magasztos öröm, aminek meg kell jelennie az Ő céljával együtt a Teremtésben, amikor minden baj, erőfeszítés és gyötrelem ami az idő során megjelenik előttünk, úgy fog tűnni majd, mint egy vendéglátó, aki tényleg azzal foglalkozik, hogy a nagyszerű lakomát elkészítse a meghívott vendégek részére. És ő az elérendő kitűzött célt egy lakomához hasonlítja, akinek a vendégei nagy örömmel vesznek azon részt. Ezért mondja ő, „és a megítélés igaz, és minden készen áll a lakomára.”

Ahogyan azt a Bereshet Rabbában találjátok, a hatodik fejezetnél, az ember teremtésének vonatkozásában: az angyalok megkérdezték a Teremtőt: „Ki az az ember, akivel olyan gondos vagy? És az emberfia az, akit meglátogatsz? Miért kell neked ez a baj?”

És a Teremtő azt mondta nekik: „És miért volt Cona és Alafim megteremtve?” Van egy hasonlat egy királyról, akinek volt egy tornya javakkal megtöltve, de nem volt vendége. Milyen öröme volt ennek a királynak a teljes tornyában? Azt mondták Neki: „Világ Ura, parancsolónk, milyen nagyszerű a neved szerte az földön. Tegyed azt, amiben örömedet leled.”

Magyarázat: Az angyalok, akik látták mindazt a fájdalmat és gyötrelmet, ami vár az emberiségre, elgondolkoztak, „Miért kell neked ez a baj?” És a Teremtő úgy válaszolt neki, hogy valóban van egy tornya, tele javakkal, de csak az emberiség van meghívva oda. És persze az angyalok lemérték az örömöket ebben a toronyban ami vendégeire vár, a bajokkal és a gyötrelmekkel összehasonlítva, ami az emberiségre vár.

És amikor látták, hogy megéri az emberiségnek, hogy szenvedjen a jóért, ami várt rájuk, egyetértettek az ember megteremtésével, ahogyan Rabbi Akiva mondta, „és a megítélés igaz, és minden készen áll a lakomára.” A Teremtés kezdetétől, minden embernek foglalt helye van ott, és a Teremtő gondolata szükségessé teszi számura, hogy eljöjjenek a lakomára, tudva vagy tudomás nélkül.

És most megláthatjuk a próféta szavainak igazságát (Ésaiás 11) a béke próféciájában: „Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével.” És ő így érvelt: „Mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert.” (Ésaiás 11:9)

Így a próféta a békét feltételez az egész világ számára, úgy hogy a teljes világ az Isten ismeretével töltődik ki, ahogyan fent mondtuk, hogy a kemény egoista ellenállás az emberek között, amin a nemzetközi kapcsolatok elkorcsosulnak, mindez nem hagyja a világot semmilyen emberi tanács vagy taktika által, akármi is lenne az.

A szemeink láthatják hogy a szegény beteg rettegett, elviselhetetlen fájdalmakba fordul át, és az emberiség egyszer már odavetette magát a szélsőséges jobboldalnak, Németország kapcsán, vagy a szélsőséges baloldalnak Oroszországgal. De nem csak nem könnyítette meg a helyzetet maguknak, rontották a betegséget és a gyötrelmeket, és a hangok az égig emelkedtek, ahogyan mi mind tudjuk.

Így nincs más választásunk ezen kívül, csak hogy elfogadjuk a terhét a Teremtő tudásának, azaz, hogy a cselekedeteiket a Teremtő akaratára irányítja, és az Ő céljára, ahogyan ezt eltervezte nekik a Teremtés előtt. És amikor megteszik azt, tisztán látszik, hogy az Ő munkájával, minden irigység és gyűlölet el lesz törölve az emberiségből, ahogyan azt fent bemutattam. Ez azért van, mert akkor az emberiség minden tagja egyesül egy testté és egy szívvé, telve az Isten ismeretével. Így a világbéke és az Isten ismerete egy és ugyanaz a dolog.

Rögtön ezt követően a próféta azt mondja, „Azon a napon az Úr újra kinyújtja kezét, hogy birtokba vegye népe maradékát… és összegyűjti Izrael menekültjeit, a föld négy széléről összeszedi, akik Júdából szétszóródtak” (Ésaiás 11:12). Így mi megtanuljuk, hogy a világbéke a Diaszpóra gyülekezete előtt történik.

Most megérthetitek a bölcseink szavait a Maszehet Okacin végén:” A Teremtő nem talált egy edényt, ami megtartja Izrael áldását, csak a békét” ahogyan az mondja: „Az Úr ad erőt népének, az Úr megáldja népét békességgel.” (Zsoltárok 29:11) Úgy tűnik el kell gondolkoznunk a hasonlaton, “egy edényt, ami megtartja Izrael áldását.” És szintén hogyan lehet levonni mindezt ezekből a szavakból?

De ezek a szavak tisztává válnak számukra, mint Ésaiás próféciája, hogy a világbéke megelőzi a Diaszpóra gyülekezetét. Ezért mondja a vers, “Az úr adjon erőt ezeknek az embereknek” hogy a jövőben, amikor a Teremtő az Ő embereinek erőt ad, azaz örökkévaló feltámadást, akkor “az Úrnak áldania kell az Ő embereit békével.” Ez azt jelenti, hogy Ő először meg fogja áltani az Ő embereit, Izraelt, békével az egész világon, és akkor Ő „Azon a napon az Úr újra kinyújtja kezét, hogy birtokba vegye népe maradékát”.

A bölcseink azt mondták a szavak értelmével kapcsolatban: Ennélfogva a béke áldása az egész földön megelőzi az erőt, azaz a megváltást, mivel „Isten nem talált egy edényt, ami megtartja Izrael áldását, csak a békét”. Így ameddig az önszeretet és az egoizmus létezik a nemzetek között, Izrael szintén nem lesz képes a Teremtőt szolgálni a tisztaságban, mint adományozó, ahogyan írva van a szavak magyarázatában, „És te leszel nekem a papjaim királysága,” az „Arvut” című esszében. És mi tapasztalatból láthatjuk, hogy a földre érkezés és a Templom megépítése nem állandó, hogy megkapjuk az áldásokat, amit Isten atyáinknak ígért.

És ezért azt mondták, „Isten nem talált egy edényt, ami megtartja az áldást”, ami azt jelenti, hogy Izraelnek eddig nem volt edénye, hogy megtartsa atyái áldását. Ennélfogva az eskü, hogy mi elnyerhetjük a földet a teljes örökkévalóságra, még nem teljesült, mivel a világbéke az egyetlen edény, ami lehetővé teszi megkapni atyáink áldását, ahogyan Ésaiás próféta mondja.