Mi egy család vagyunk

Az utóbbi időben beszéltünk arról, hogyan lehetünk képesek arra hogy ne felejtsük el azt, hogy a külső, zavaró gondolatok, melyek megjelennek bennünk valójában segítség a másik oldalról, és eszközök arra hogy erősebbé váljunk és tovább fejlődjünk az összes akadályok felett, hogy azok fölé emelkedjünk, és még erősebben összekapcsolódjunk. Mivel kell összekapcsolódjunk? Mi azt tanuljuk hogy azzal az érzéssel kell összekapcsolódnunk hogy egy család vagyunk, mint “egy ember egy szívvel”.

Nekünk ezt állandóan éreznünk kell gondolatainkban, azaz azzal a gondolattal kell megmaradnunk hogy egyetlen család vagyunk. A család általános érzete a Teremtő érzete közöttünk, azzal a feltétellel hogy mi állandóan az egység érzetére aspirálunk, az összes akadályok ellenére. Ez a munkánk.

És emlékeztetnünk kell egymást, és arra kell gondolnunk hogy mentálisan mindenkit befolyásolunk az egész világot beleértve. Ki kell hangsúlyoznunk azt a tényt, hogy mindez mentális munka. Ennek a munkának állandónak kell lennie jelenlegi helyzetünkben és akkor sikeresek leszünk. Mindenki olyannal beszélnünk kell aki ebben érdekelt. Ez vagy úgy nevezve, hogy “A Teremtő, a Tóra és Izrael egy”, amikor mi a Teremtő felfedésére aspirálunk a közöttünk levő kapcsolaton belül, amikor mi követjük a Kabbalisták tanácsait hogy elérjük az egységet, és a Teremtő felfedését azon belül.

Báál HaSzulam kihangsúlyozza azt hogy a legtisztább, legkedvesebb gondolatok és imák a közösségből erednek, és az egész közösséget segítik, mindenkit egyként. Azonban amennyiben a személy még mindig elválasztja magát a közösségtől (és az nem számít hogy mindezt jó vagy rossz céllal teszi) nem csak hogy nem segít azzal, hanem kárt okoz. Ezáltal nem szabad egyetértenünk a taszítással, elidegenedéssel, és azt úgy kell tekintsük mint a legnagyobb akadályt és azt csírájában el kell fojtanunk.

Reggeli lecke, 2o13 március 17.

170 – 179

170. Ne legyen a zsákodban nagy kő1

Hallottam

Ne legyen a zsákodban egy nagy kő és egy kis kő”1. „Kő”-nek nevezzük a hitet. (Mely arra van, hogy mérlegeljenek vele). Amely kicsinek minősül, és amely felette van a józan észnek. Ám ezzel együtt, majd azt kell mondjad akkor, hogy neked nagy köved van, azaz hogy {igen te} józan ésszel bírsz. Vagyis, amit már teszel, az nem hasonlít {ahhoz ahogy} a világ egésze {cselekszik}. Hanem te erős alappal rendelkezel, amely Gadlut-ot [nagyságot] és nem pedig Katnut-ot [kicsinységet] képvisel, vagyis ami annyit jelent, hogy alap és teljes kő nélküli vagy.

Ellenben „kicsi kő” kell hogy legyen, viszont „teljes” kell hogy legyen. Vagyis hogy képes legyen megtartani az egész Tórát és a Parancsolatokat a „kis kőre” támaszkodva. Mert csak akkor nevezhető „teljesnek”.

Viszont ha {a kő} „kicsi”, ámde csak kis cselekedetek megtételére kötelez téged, akkor {már} nem nevezik „teljes kőnek”.

Akkor hát mikor kicsi, és mikor nagy? Ha az ember kis alappal rendelkezik, akkor – ami magát illeti – kicsinek minősül. Viszont mikor „nagy kővel” rendelkezik, mivelhogy nagy alappal bír, akkor {már} nagynak tekintheti magát. Vagyis hogy, nagy ő. És „teljes kőnek” nevezik, mikor elnyeri az Egyéni Gondviselést.

171. Zohár, Emor {hetiszakasz}

Peszách 4. ünnepi hétköznapján, 1949. április 18-án hallottam

A Zohárban, az Emor hetiszakasznál {a következő van írva}: „Izrael Gyülekezete azt mondta: ‘Én az egyiptomi számüzetésben alszom’” (Zohár, Emor, 43. old., „És az első hónapban …” kezdetű bekezdésnél).

A Mochin eltávozását „alvás”-nak nevezik.

De a szívem éber”. S a szív „a Hochmá 322 útvonalát” jelöli. Vagyis Hochmá világított bennük, ámde anélkül, hogy Hászádim-ba lett volna öltözve – s ezt nevezik „egyiptomi számüzetésnek”. S ezért nevezik „alvás”-nak. Azonban ezzel együtt érdemesek voltak a Mochin dé Hochmá befogadására, ámde csakis az Achoráim [hátulsó rész] felől.

Kedvesemnek hangja zörget”. Vagyis a Z”Á hangja, amely a Hászádim.

S ez amit az Örökkévaló mondott: „Nyissatok nekem egy tűfoknyi bejáratot, azaz hogy a megváltás órján azt mondta nekik, hogy továbbítsanak újra Hochmá-t. S mikor ő Hászádim nélkül van, a bejáratát „tűfoknyinak” nevezik, mivelhogy Hászádim nélkül nem világít.

{Majd aztán} és megnyitom számodra a felső kapukat”. Vagyis a Hászádim-ból adományoz neki. S akkor ki fog szélesedni, hogy Hochmá-ja és Hászádim-ja {is} legyen.

Nyiss nekem … stb.” Mert a Nálam való gyülekezés bejárata benned van, azért hogy ne Nálam térjenek be a gyermekeim, hanem te benned”. Vagyis hogy a gyermekeknek – akiknek Mochin dé Hochmá-ra van szükségük – nem tud adományozni. Mivelhogy ő csak Hászádim-nak minősül. Hanem mikor Hochmá-t továbbít, akkor igen meglesz a lehetősége annak, hogy a gyermekek ugyancsak Hochmá-t kapjanak. Ezért is mondják azt, hogy csak ő tudja kinyitni a bejáratot.

Mígnem, „zárva vagyok, hogy ne találjanak Rám”, vagyis hogy nem fognak teljességben találni Engem. Mert mikor a Z”Á csak Hászádim-mal rendelkezik, {akkor csak} VáK {mértékű} állapottal bír, amelyet „puszta levegő”-nek neveznek. Mígnem mikor már Hochmá-val is rendelkezik, ilyenkor – noha nem csak Hászádim-ot kap – a Hászádim-ját „tiszta levegőnek” nevezik. Mert ilyenkor a Hászádim-ja kiválóbb a Hochmá-nál. Mindezzel együtt Hochmá nélkül nem fogják teljességben találni Őt.

S ez, ami írva van, „hogy párosodjon veled és hogy örökre teljességben legyen veled”. {Erre mondja a Zohár, hogy} „Gyere és lásd meg, azon órában, mikor az Örökkévaló megölte Egyiptom elsőszülötteit, mindazok, akiket megölt az éjszaka közepén, és leszállította a fent levő szinteket”, vagyis a Mászách dé Hirik korrekciója által, mely két állapotot idéz elő: a GáR eltávozását, illetve a Hászádim továbbítását, mikor is ezen egymásba foglaltatáson keresztül lehetőség van arra, hogy a Mochin fentről lefele áramolhasson.

Ugyanezen időben Izrael a szent jel szövetségébe lépett, körül lettek metélve”. Az „elsőszülöttek csapásának” dolga, és a„peszachi vér” dolga, illetve a „körülmetélés vérének” dolga egy és ugyanaz. Ez egy ismert titok, hogy Egyiptom istene bárány volt. Azaz hogy a peszáchi áldozat az ő isteneikre irányult. Egyiptom Klipá-ja az volt, hogy a Gmár Tikun-tól [a korrekció végéről] akartak továbbítani, a tudás fája bűnéhez hasonlóan, mikor is GáR Fényt akartak továbbítani fentről lentre. S a peszachi {áldozat} levágása által vágják le a GáR dé Hochmá-t, mert ezáltal volt az elsőszülöttek csapása. Mert az elsőszülött a GáR-t jelöli. Mert eltörölték a GáR-t. S ez a Mászách dé Hirik által történt, amely a Mánulá felemelését jelenti, amely a GáR eltörlését okozza.

A Dám [magyarul, vér] {szó} a Dmámá [csend] {szóból} ered, amely halálba viszi a GáR-t. S ezt jelenti a körülmetélés vére. A metszőkés a Dinim dé Nukvá-t [női-ítéleteket] jelöli, és a Dinim eltörlik a Dinim dé D’churá-t [hím-ítéleteket], S ez az, ami írva van, hogy: „két vér volt: a peszachi vér és a körülmetélés vére”. A peszáchi {áldozat} vérének elszórása volt a GáR eltörlése és a korrekciós vonalakban való bennefoglaltatása, amelyet az ajtófélfa és a két Mezuza3 jelöl.

És [tizen]negyedikén: [tanultuk, hogy ekkor eltörlik a kovászost és az élesztőt], Izrael pedig elhagyta a másik fennhatóságot stb., a Macá-ban [magyarul, a Pászkában], a szent kötelék{ben} pedig egyesültek”. A kovászos {étel} a Házé-tól letre áramló Mochin-t jelöli, mert ilyenkor fentről-lentre világítanak. A Mácá [a Pászka] pedig a Házé-tól fentre világító Mochin-t jelöli, ahonnantól nincs megkapaszkodása a Külsőknek. S ez amiatt van, mert a Peszách éjszakáján feltárulkozó Mánulá – amely által ment végbe a peszéchi {áldozat} levágása és az elsőszülöttek csapása – csak tőle lentre fejti ki hatását. Vagyis, a Házé-ban tárulkozott fel.

Ebből következően, mindaz ami tőle fentre van, {feléjük} nem használja a benne levő Din-t. Nemígyen a Házé-tól lentre, ahol minden terjeszkedés a vetületétől lentre van, ezért is érezhető a benne levő Din. Ezért figyelt oda nagyon Izrael arra Peszách éjjelén, hogy Mácá-t [pászkát] és ne pedig kovászos {ételt} egyen.

S többletértékkel bír az {olyan} Macá, amely nem kovászos ételben van. Illetve többletértékkel bír az {olyan} kovászos étel, amely nem Macá-ban van. A Macá-ban többletérték van, amiért ők teljes Mochin-t képeznek a GáR dé Hochmá felől, amelyek emelett még a két nagy világítótestnek is minősülnek. Azonban ők Achoráim állapotban vannak, mikor is képtelenek világítani a Hászádim hiánya miatt.

És többletértékkel bír a kovászos étel. S habár csak VáK állapotban vannak, azonban ők már Hászádim-ba vannak öltözve. A Szentélyben pedig, ahol Mochin dé Hochmá volt, szintén Hazé-tól fentre levő állapotban voltak, amely a Macá vetülete. Ezért is lett mondva: „és kovászból és mézből semmit se füstöljetek”.

172. Akadályoztatások és késleltetések

Peszách {ünnepének} hetedik napján, 1949. április 20-án hallottam

Az öszes akadályoztatás és késleltetés, amelyek feltűnnek és feltárulkoznak a szemeink előtt, nem mást mintsem közeledést jelentenek – vagyis azt, hogy a Teremtő közelebb akar vinni benünket {Magához}. S mindezen akadályoztatások csak közelebb kerülést szülnek a számunkra. Mert ha ez nem {így} volna, semmi esélyünk nem volna arra, hogy közelebb kerüljünk Hozzá. Mert a természet felől nincs nagyobb eltávolodás, mintsem az, hogy mi kivájt anyagból {valók} vagyunk, a Teremtő pedig {ezzel szemben maga} a nagyok legnagyobbika. S az ember csak mikor közeledni kezd {Hozzá}, kezdi érezni a köztünk {és a Közte} levő távolságot. S minden akadályoztatás, minek felébe emelkedik {az ember}, közelebb hozza számára az utat.

(Mégpedig azért, mert hozzászokik ahhoz, hogy az akadályoztatás vonalán haladjon. Így aztán, ha minden alkalommal érzi, hogy mennyire el van távolodva, ez a dolog semmilyen változást nem hoz a számára a folyamat során. Mert {hiszen} már előre tudja, hogy az akadályoztatás vonalán halad. S miután ez az igazság, nincs is elég szavunk arra, hogy elmagyarázzuk, mekkora is {tényleg} a távolság köztünk és a Teremtő között. Ezért, minden alkalommal, mikor az eltávolodást nagyobb mértékben érzi annál, mintsem amire gondolt, semmilyen bosszúságot nem okoz neki.)

173. Miért mondunk Lé’cháim4-ot?

Az „Ácháréj [Mot]-K’dosim” hetiszakaszok szombatjának lakomáján, az ómer-számlálás 23. napján, 1949. május 7-én hallottam

Arról, hogy Lé’cháim-ot mondanak bor-iváskor – ahogy azt Bölcseink is mondták – ő a következőt mondta: „bor és élet, a bölcsek és tanítványaik szerint”. S látszólag nehéz {megérteni}, miért éppen a bülcsek stb. szerint? S az egyszeri embereknek miért nem?

Hanem, a Lé’cháim, amit mondani szoktak, a felső életre utal. Mert mikor bort iszunk, fel kell idézzük, hogy a bort „a Tóra borára” utal{ással isszuk}; hogy {ez} emlékeztessen bennünket arra, hogy a Tóra Fényét kell továbbítanunk, amely {Fényt} életnek nevezzünk. Mígnem az anyagi életről Bölcseink azt mondják, hogy „a gonoszakat {már} az életük során halottaknak nevezik”.

Ezért pont hogy a bölcsekink azok, akik igen azt mondhatják{, hogy}: „bor és élet”. Azaz hogy csakis ők alkalmasak arra, hogy spirituális életet továbbítsanak. Mígnem az egyszeri emberek, akik nem rendelkeznek ehhez {szükséges} edényekkel, {nos az ő esetükben nem} lehet azt mondani, hogy {nosza} továbbítsanak. (S talán az, hogy „a bölcsek szerint”, azt jelenti hogy ‘a bölcsek véleménye szerint’. Vagyis, életet, amit náluk neveznek életnek, azaz, a spirituális életet).

174. Az elrejtés dolga

Hallottam

Az elrejtésről, amely korrekciót képez. Mert ha ez nem létezne, az ember semmiféle teljességet nem tudna elérni, lévén hogy {az ember önmagában} érdemtelen arra, hogy eljusson a dolog jelentőségig. Mígnem ha elrejtés honol, akkor {ennek következtében} a dolog jelentőséget nyer nála. S mégha maga felől képtelen is az ember értékelni a jelentőségét – úgy ahogy az igazából van – az elrejtés mindenesetre jelentőséget kölcsönöz {az adott dolognak}. Mert amilyen mértékben {az ember} érzékeli az elrejtést, olyannyira épül ki nála a jelentőségnek az alapzata.

S ezek akárcsak a {létra}fokok, amelyek fokozatosan feljebb emelkednek, fokról fokra, mígnem {rajtuk keresztül az ember} eljut a számára kijelölt helyhez. Azaz, elér egy bizonyos mértékű jelentőséget, legalább annyit, hogy ki tudjon {általuk} tartani. No persze ami a {Teremtő} tényleges jelentőség{ét illeti}, az Ő végtelen Magasztosságának nincs párja, {ezért ha mást nem is}, legalább olyan mérték{ig kell hogy elérjen az ember}, hogy az elégséges legyen ahhoz, hogy tovább létezni tudjon.

Azonban önmagában az elrejtést még nem nevezzük elrejtésnek, mert az elrejtést {mindig} az igénylés {erőssége} alapján mérik. Mert minél nagyobb erejű az adott dolog iránti igénylés {erőssége}, annál távolabbról ható erővel ismerünk rá az elrejtésre. S ez alapján érthetjük meg azt is, { hogy bár} „tele a föld az Ő dicsőségével”. Ám mégha hiszünk is ebben, a föld mindenesetre elrejtéssel is tele van.

A jövőről pedig irva van: „Én pedig majd tűz-fal leszek a számára [Jeruzsálem számára], és dicsőséggé leszek benne”. Vagyis a „tűz” az elrejtést jelenti. Ám mindazonáltal, a dicsőség ott lesz benne, vagyis akkoron fel fog majd tárulkozni a dicsőség. Mert ekkora már olyannyira nagy lesz az igénylés – {azaz} dacára annak, hogy elrejtés ekkor is lesz majd. A különbség a mostani idő viszonyában azonban ott van, hogy {bár} elrejtés {ma is ugyanúgy} léteztik, azonban igénylés az {most} nincs. S emiatt ez számüzetésnek minősül. Mignem akkor – mégha lesz is majd elrejtés – {egyúttal} követelés is lesz. S a lényeg az ez – {vagyis} kizárólag az igénylés.

175. Mivelhogy távol esik tőled [az a hely]

Svát {hó egyik} lakomáján, a Bá’hár-Bé’Hukkotáj hetiszakasz {hetén}, Ijjár {hó} 22-én, 1949. május 21-én hallottam

Ha pedig hosszabb neked az út, mert nem tudod elvinni azt {5}”.

És magyarázatot adott rá, hogy miért is van annyira távolra az út: mert „nem tudod elvinni azt”. Mert nem képes elviselni a Tóra és a Parancsolatok jármát. Ezért aztán az út távolinak tűnik a számára. S az erre adott tanács, {ahogy} azt írásvers mondja, „és kösd a kezedbe a pénzt”. A pénz [vagyis a Keszef] a vágyakozást [a Kiszufin-t] jelöli, {magyarán} hogy vágyakozással legyen a szolgaság alatt. Azaz hogy az Örökkévaló utáni vágy és vágyakozás révén, képes legyen elviselni a Tóra és a Parancsolatok jármát. A pénz [Keszef] mindemellett a szégyenre is utal. Mert az ember azzal a céllal {lett teremtve}, hogy megnövelje az Ég tekintélyét, ahogy az írva van: „Áldott … aki az Ő dicsőségére teremtett bennünket”.

Mert a Tóra és a Parancsolatok általánosságban olyan dolgok, amelyeket azért hajt végre az ember, hogy {általuk} kegyet találjon az Ő szemében. Mert a szolga természete olyan, hogy kegyet akar találni Ura szemében, mert akkor őérette van Urának a szíve. S ugyanígy itt, mindazon tettek és pedánsságok amelyekben az ember jártassá válik, csak eszköz arra, hogy általa nyerjen kegyet az Ő szemében. És akkor meglesz Tőle a vágyott célt.

Az ember pedig megy és azért hajtja végre a Tórát és a Parancsolatokat, hogy a teremtmények szemében találjon kegyet. És {így viszont} a mennyei szükségletekből eszközt csinál. Azaza hogy rajtuk keresztül akar kegyet találni a teremtmények szemében. S mindaddig míg nem nyerte el a Torá-t Lismá [az Ő nevéért], a teremtmények végett dolgozik. S még ha nincs is más lehetősége az embernek, mintsem hogy a teremtményekért dolgozzon, mindenesetre, bárhogyan is legyen, szégyenkeznie kell ezen szolgaság miatt. És akkor, ezen pénz [Keszef] által nyeri el a szentség pénzét, vagyis a szentség utáni vágyakozást [Kiszufin-t].

És kösd a kezedbe a pénzt”. Vagyis, mégha a vágyakozás nincs is az ember kezében, ha nem érez vágyat a dologhoz, nem tud tenni semmit. Ám mindenesetre, vágyat kell, hogy találjon a Kiszufin-ra, azaz, vágyat a vágyakozásra (s talán a „kösd [vé’cártá]” {szó} az „akartad [rácitá]” {szóból} lett véve). Mert igényt kell, hogy találjon erre. Vagyis fel kell hogy tárja az akaratot és a vágyat arra, hogy {igenis} vágyakozzék az Örökkévaló után, azaz hogy vágyakozzék megsokszorozni az Ég tekintélyét, örömmel elhalmozni a Teremtőjét, {és} kegyet találni az Ő szemében.

És van a Záháv-nak [az aranynak] és van a Keszef-nek [ezüstnek/pénznek] a szemszöge.

Keszef-ről beszélünk, mikor általánosságban vágyakozása van.

És Záháv-nak [„ze-háv” = „ezt add”] nevezik, mikor csakis egy dolgot akar. S {ilyenkor} mindazon sóvárgások és vágyakozások, amelyeket néhány dolog után érzett, eltűmmek ebben a vágyban. S erre mondja az ember: „Ze-hav” [ezt add]. Vagyis semmit mást nem akar, csak „felemelni a S’chiná-t [az istenséget] a porból”. És csakis ezt akarja.

Következésképp, annak ellenére, hogy az látja, hogy nincs kedve és vágya, már ahogy annak lennie kellene, mindenesetre, bárhogyan is legyen, ahhoz, hogy elérje a vágyat, át kell lássa és igyekeznie kell a tettek és a gondolatok terén. S erre mondják azt, hogy „és kösd a kezedbe a pénzt”. S ne gondolja azt az ember, hogy kis dolog az, ha ez az ember kezében van. Hanem [adjad a pénzt mindazért, amit kíván a lelked:] ökrökért, juhokért stb. Vagyis, ezáltal nyeri el a legmagasztosabb Fényeket.

176. A Havdala utáni égetett bor [brandy] ivásakor

Jom Kippur {ünnepének} kimenetelekor, 1950. szeptember 21-én hallottam

És ünnepnappá tette mikor kijött a szentségből [a Szentélyből]”.

Miután a szentség a Hochmá-t és a bal vonalat jelöli, mivelhogy ott van félelem a Dinin-től [ítéletektől], ezért ott nincs helye ünnepnapnak. Hanem „mikor {már} kijött a szentségből” – mely [szentséget mint mondottuk] Hochmá-nak és bal vonalnak nevezik – akkor tette ünnepnappá, ami {már} Hászádim Fénynek minősül.

177. Engesztelés

Hallottam

A bűnök engesztelése a Hochmá Fény feltárása által {megy végbe}. S erről szól a beismerés, amely a Hochmá továbbítását képezi. S amennyi beismerést teszt, úgy {annak arányában} tárulkozik fel előtte a Hochmá. Erről lett mondva: „Ama napon keresni fogják majd Jákov bűnét, csakhogy az nincsen”. Mert az összes bűn, mi megbocsátást nyer, mindaddig míg nem továbbítottak hozzá Hochmát, az nincs megbocsátva. Ezért is keresték a bűnöket, {vagyis} hogy Hochmá Fényt továbbítsanak feléje.

A bal ölelése”. Magyarán a bal vonal továbbítása által, mikor is a tíz bűnbánó nap minden egyes napján a Mochin dé Hochmá tíz szfirájának egyike árad {feléje} – amit bal vonalnak neveznek. És Jom Kipur-kor [az Engesztelő Napon] van a Zivug [párosodás].

A jobb ölelése” a Hochmá-nak a Háze [mellkas] alatti továbbítását jelöli, amely {hely} a feltárás helye, mivelhogy {ott} már megédesült a Hászádim-ban [könyörületben]. S elsősorban Hászádim-továbbításnak minősül. Maga a Nukvá építménye felől nézve ez Smini Aceret-ig [Szukkot ünnepének nyolcadik napjáig] tart, Smini Aceret-kor pedig a Zivug van.

178. Három társ az emberben

Ijjár {hó} 3-án, 1951. május 9-én, a Zohár kilencedik részének befejezése {alkalmával tartott} lakomán hallottam

Három társ van az emberben: a Teremtő, és az apa és az anya.

S ő azt mondta, hogy létezik egy negyedik társ {is}, amely a föld. Mert ha az ember nem vesz {magához} táplálékot a földből, nem tud fennmaradni. A „föld” a Málchut-ot jelöli.

Általánosságban véve azt találjuk, hogy négy vetület létezik, amelyeket HuB TuM-nak [Hochmá, Biná, Tifferet, Málchut] nevezünk.

S a táplálék – amit az ember a földtől kap – felülvizsgálatot képez. Mert a táplálék révén válik el a Klipa [héjréteg] az ételtől. S két vetület létezik a Málchut-ban: (1.) a K’dusá [szentség], (2.) és a gonosz Lilit.

Ezért, mikor az ember eszik és elő- és utó-áldást csinál, ez által lép ki az étel a Szitrá Áchrá fennhatósága alól. S mivel az étel vérré válik, a vér pedig a Nefes-t jelöli, ezért a Nefes-e világivá [szekulárissá] válik és nem lesz a Szitrá Áchrá-é.

Mígnem, ha az ember egy Micva-lakomából eszik, ahol az étel K’dusá-nak [szentségnek] számít, ha ezt {az ember megfelelő} szándékkal fogyasztotta el, úgy azt találjuk, hogy az étel vérré vált, és a vér Nefes-sé lett, és ilyenkor az ember a Nefes dé K’dusá állapotára jut el.

Ezért is jön a rossz ösztön az emberhez, és tesz úgy, hogy az ember azt mondja magának: megannyi okból kifolyólag nem érdemes Micva-lakomán ennie. S a legfőbb szándék, ami miatt nem akarja hogy Micva-lakomából egyenek, az az, hogy ez része a K’dusá-nak [szentségnek].

179. Három vonal

Peszách 2. ünnepi hétköznapján, 1951. április 23-án hallottam

Van olyan hogy „három vonal”. S van olyan hogy „Izrael a Király testébe kapaszkodik”. Van olyan hogy „egyiptomi számüzetés” – mikor Izrael népe kénytelen volt lemenni Egyiptomba. És van olyan hogy „egyiptomi kivonulás”. És van olyan hogy „aki meg akar szentelni [feleségül akar venni] egy nőt, az egy egyszeri tudatlant hoz magával”. S arról, amit Ávrahám kérdezett, {mondván}: „Miből fogom tudni, hogy majd megöröklöm?”, mire az Örökkévaló {a következőt} felelte neki: „tudva tudd, hogy a magzatod jövevény lesz a földön, mely nem az övé, és sanyargatni fogják őket négyszáz évig, és utána majd nagy vagyonnal fognak kijönni. Van olyan hogy „GáR” és van olyan hogy „VáK”, illetve van olyan hogy „VáK dé GáR”.

Íme, a Teremtés Gondolata az volt, hogy örömet szerezzen a teremtményeinek. A Mászách és a Cimcum pedig csak azért voltak, hogy ne legyen szégyen-kenyér. S innen jön az, {hogy hol is} a munka helye, és ebből ered a három vonal.

A első vonal az a jobb, amely fej nélküli VáK-nak minősül, amely a hitet jelenti.

És a második vonal, amely balnak számít, elérésnek minősül. S akkor a kettejük nézeteltérésben van egymással, mert a hit ellentmondásban van az eléréssel, s az elérés ellentmondásban van a hittel.

S akkor van még a középső vonal, amely VáK dé GáR-nak minősül. Avagy Hochmá-nak és Hászádim-nak. Avagy egymásba foglalt jobb- és bal vonalnak. Vagyis annyit kap elérésként, amennyi hittel rendelkezik. Vagyis amennyi hite van, annyi elérést tud kapni. S ahol nincs hite, {ott} nincs elérése, mely kiegészíthetné. Ellenben mindig áll és mérlegeli a vonalakat, nehogy még az egyik a másik felébe emelkedjen. És a GáR-t (amit őelőtte tár fel) nevezik „hit nélküli elérésnek”. S ezt nevezik „a másnépek {által végzett} szolgálatnak”. És „az Izrael {által végzett} szolgálat az a hit. És benne foglaltatik az elérés. S ezt nevezik a „Király testének”. Vagyis hitnek és elérésnek.

S íme, Ávráhám-ot nevezik a hit atyjának, másnéven Hászádim-nak. Akkor aztán tudni fogja, hogy mindaz, ki közeledni akar Hozzá, kénytelen mindenekelőtt a jobb állapotát elfogadni, vagyis a hit állapotát. Ámde a hit ellentmondásban áll az eléréssel. Ha pedig ez így van, hogyan lehetséges az, hogy az elérés állapotát továbítják, miközben pedig nem rendelkeznek ehhez {szükséges} edényekkel. S ez az, amit {az Örökkévaló} mondott neki, „a magzatod jövevény lesz a földön, mely nem az övé”. S ez jelenti azt, hogy „majdan elvegyülnek a más-népekkel, és eltanulják a tetteiket”, vagyis hogy a más-népek uralma alatt lesznek. {Tehát} ők is az ő uralmuk alatt lesznek, hogy GáR dé Hochmá-t továbbítsanak.

S erről szól az egyiptomi számüzetés, mikor is Izrael ugyancsak GáR dé Hochmá-t továbbított. S ez a számüzetésük, mikor is sötétség érte őket. S az egyiptomi kivonulás az elsőszülöttek csapása által történt, mert az elsőszülött a GáR dé Hochmá-t jelöli, mikor is az Örökkévaló csapást mért Egyiptom elsőszülötteire. S erről szól a peszachi vér és a körülmetélés vére. S ez az, ami a Zohár-ban írva van, {mondván}: „Azon órában, mikoron a Teremtő megölte Egyiptom elsőszülötteit stb., ugyanezen órában Izrael a szent jel szövetségébe lépett, körül lettek metélve és Izrael Gyülekezetéhez csatlakoztak (Emor hetiszakasz : 43).

Mert a bal vonalat nevezik „előbőr”-nek, mivelhogy elrekeszti a fényeket. Ezért amikor {az Örökkévaló} megölte az esőszülöttet, vagyis eltörölte a GáR-t, akkor lent Izrael körül lett metélve, vagyis levágták az előbőrt, amit Din dé D’churá-nak [hím-ítéletnek] neveznek, amely elrekeszti a fényeket. S így a metszőkéssel elvégzett körülmetélés által, mely {metszőkés} a vasat jelöli, amit Dinin dé Nukvá-nak [női ítéleteknek] neveznek, ilyenkor eltörlik a Dinin dé D’churá-t. S akkor a VáK dé Hochmá árad feléjük.

Magyarán, először a teljesség állapotát kénytelenek továbbítani, vagyis a GáR dé Hochmá-t. Mert lehetetlen fél szintet továbbítani. S ez kifejezetten az Egyiptomiak által kellett hogy legyen. S ezt nevezik „számüzetésnek”. Mikor is a zsidók ugyancsak az ő uralmuk alatt kellett hogy legyenek. És utána az egyiptomi kivonulás által, vagyis a Mászách dé Hirik javítása által, ekkor lépnek ki az ő uralmuk alól, vagyis maguk az egyiptomiak kiáltják, {hogy} keljetek fel és menjetek ki.

S ez {jelenti azt, hogy} „Én és nem küldött {által}”. Én, vagyis a Málchut, amely a Manulá-t jelöli, amely eltörli a GáR-t. S ezáltal foglaltatik a bal a jobba, és a jobb a balba.

S ez {jelenti azt, hogy} „aki meg akar szentelni [feleségül akar venni] egy nőt”. Vagyis a Hochmá-t, amit balnak neveznek. „Az egy egyszeri tudatlant hoz magával”, mert ő a jobb minőségét képviseli, amely a hit. S ő elérést akar. Ilyenkor pont hogy az egyszeri tudatlan által tudja továbbítani a Hochmá-t, mert megbánással bír, azonban az elérésre, és nem pedig a hitre.

Felkeltem én, hogy megnyissam a szerelmesemnek, és a kezeim mirhát csepegtettek, és az ujjaimról mirha folyik a zár kilincsére”. Mirha, vagyis „és nem kell többé elrejtőzködniök tanítóidnak, hanem szemeid tanítóidra néznek!”. „Kezeim” vagyis az elérés állapota. S az ujjak a látást jelölik, ahogy az írva van, „Egytől egyik mindenki mutatja az ujjával, és mondja, íme Istenünk ez”.

… a zár kilincsére.”, vagyis a Manulá-ra [lakat, zár] utalván.

1 Ne legyen a zsákodban kétféle kő*: egy nagy és egy kicsi. (Mózes V. 25:12) [*mérlegeléshez súlyként]

2 A Szív {héberül, לב = Lév} szó számértéke a héber nyelvben 32 – [לב (Lamed-Bet) = 30+2].

3 (héb.) Az a pergamendarab {állatbőrből}, mely Mózes V. 6., 4-9 és 11., 13-31. verseit tartalmazza és papir-, üveg- vagy bádogdobozba dugva, rendesen a zsidó lakások valamennyi ajtófélfájára van rászögezve és jelképileg kifejezi Mózes V. k. 6., 9. és 11., 20. versének értelmét: «Ird fel azokat házad ajtófélfáira és kapuidra». A dobozra héber betükkel a «Sáddáj» (Mindenható) szó van irva. – Forrás: Pallas Nagylexikon

4 Szószerinti fordításban: „Életre”. Pohárköszöntők alkalmával mondott áldás.

5 … gabonádnak, mustodnak, olajodnak tizedét, a te barmaidnak és juhaidnak első fajzását

180 – 189

180. A Zohárban, {az} Emor {hetiszakasznál}

Peszách 2. ünnepi hétköznapján, 1951. április 23-án hallottam

A Zohárban, {az} Emor {hetiszakasznál van írva}: „Rabbi Chíja megnyitotta: ‘én alszom, de a szívem éber stb’. {Vagyis} Izrael Gyülekezete {a következőt mondta}: ‘Én az egyiptomi számüzetésben alszom, hol gyermekeim kemény szolgaságban voltak. De szívem éber, hogy megvédjem őket attól, hogy elvésszenek a számüzetésben’. ‘Kedvesemnek hangja zörget’. Ez az Örökkévaló, ahogy azt mondja, ‘megemlékezem a szövetségemről’ ” (Emor hetiszakasz : 43)

Meg kell, hogy értsük az alvásnak ezt a dolgát. Vagyis azt, hogy mikor Izrael Egyiptomban volt, az ő hatalmuk alatt volt. Hogy ők is továbbították a GáR dé Hochmát. S miután a Hochmá Hászádim nélkül nem világít, ezért nevezik ezt „alvás-”-nak. S erre mondják, hogy „a nehéz egyiptomi szolgaság”, magyarán a „nehéz munka”, amit úgy is neveznek, hogy Dinin dé D’churá [hím-ítéletek].

És minden féle mezei munkában”, amely a Dinin dé Nukvá-t[női-ítéleteket] jelöli.

De a szívem éber”. Vagyis mégha a bal vonal felől alszik is – mert ilyenkor a Málchut-ot ”két nagy világítótestnek” nevezzük. S ilyenkor a Málchut-ot „negyedik láb”-nak, és Tifferet-nek minősül, amely felette van a Házé-nak – „De a szívem éber”, mert már megtalálható benne a Manulá-nak [a lakatnak] a pontja, amely a középső vonal döntését eszközli ki, hogy újra Panim felőli pont legyen, mert így ezáltal nem fog elvészni a számüzetésben.

S erre utal az {a vers}, hogy „nyissatok nekem egy tűfoknyi bejáratot”, miszerint a Z”Á azt mondja a Málchut-nak, hogy továbbítson csak Hochmá-t, mégha nem is tud a Hochmá világítani Hászádim nélkül. S emiatt nevezik csak „tűfoknyinak”, {majd aztán} „és megnyitom számodra a felső kapukat”. Vagyis utána Hászádim-ot ad neki. S ezáltal áradoztat felé bőséggel.

Mígnem ha nem továbbít Hochmá-t, mondván, hogy nincs Hochmá-továbbítás, hanem csak Heszed-{továbbítás}. Erre mondják, hogy „nyitsd meg nekem nővérem”. Mert a Hochmá nézőpontjából a Málchut-ot „nővér”-nek nevezik.

181. A tekintélyről

Niszán {hó} 25-én, 1951. május 1-én hallottam

A tekintély egy olyan dolog, amely lebénítja a testet. S ilyen mértékben kárt okoz a léleknek. Ezért minden olyan cádik [igaz ember], aki híressé lett és tekintélynek örvend, {mindezt} büntetésből {kapta}. De a nagy cádikok, akiknél az áldott Teremtő azt akarja, hogy ne veszítsenek amiatt, hogy cádikokként híresülnek el, a Teremtő őrizkedik felettük, {megakadályozván} hogy nehogy tekintélyben részesüljenek. {Mégpedig} azért, hogy semmilyen kár ne érje a lelket. Ezért amilyen mértékben tekintélynek örvendenek egy felől, másfelől ilyennyire vitázók állnak fölébe, kik mindenféle megvetésekkel megszégyenítik ezeket a cádikokat. Amilyen súllyal tekintély adnak a cadiknak, pontosan ugyanilyen mértékkel a másik oldal megveti őt.

182. Mózes és Salamon

Ijjár {hó} 3-án, 1951. május 10-én hallottam

Mózes és Salamon Panim-nak [arcnak, elülső résznek] és Achoráim-nak [hátulsó résznek] minősülnek. Mózesnél van írva, {hogy} „hátamat látni fogod, [de orcámat nem láthatod]”. Mígnem Salamon Panim-nak minősül. És csak Salamon használta Mózes Achoráim-ját. Erre utal az, hogy a Salamon [Slomo = שלמה] {név} betűi {megegyeznek} a Mózesnek [LéMóse = למשה] {szavak betűivel}.

183. A Messiás vetülete{i}

Hallottam

Létezik: (1) Másiách ben Joszef [azaz, Joszef-től sarjadó Messiás], illetve (2) Másiách ben Dávid [azaz, Dávid-tól sarjadó Messiás]. S a kettejüknek egyesülnie kell. S akkor lesz meg bennük a valódi teljesség.

184. A hit és elme közötti különbségről

Svát {hó} 15-én, 1949. február 14-én, Tvérián hallottam,

A hit és elme közötti különbségről. A hitnek előnye van, mivel {a hit} jobban hatással van a testre mint az elme, mivelhogy ő közelebb van a testhez. Ugyanis a hit az a Málchut vetülete, a test pedig a Málchut-tal áll kapcsolatban. Ezért is van {a hit} rá hatással.

Mígnem az elme – amely az Első Kilenc {szfirá}nak van tulajdonítva – már nem képes annyira hatással lenni a testre. Mégis, ezzel együtt az elmének – amely ugye spirituálisnak minősül – előnnyel bír a hithez képest, mely {hit} a testnek van tulajdonítva. A spiritualitásban létezik egy olyan szabály, {miszerint} „nincs hiány {azaz, eltűnés} a spiritualitásban”, illetve hogy „minden egyes fillér hozzáadódik a nagy számlához”.

Mígnem a hit, amely anyagiságnak minősül, s amit szétválásnak is neveznek, mivelhogy olyan hogy „csatlakozás [vagy társulás]” nem létezik az anyagiságban. Mert ami {egyszer} elmúlott, az nincs többé. Ami a múltban megvolt, nem csatlakozik [társul] a jelenhez vagy a jövőhöz. Ezért, habár a hit a cselekvés ideje alatt száz százalékosan kihatással van rá – összehasonlítván azzal, ahogy az elme fejti ki rá a hatását – azonban ez csak ideig-óráig van rá hatással. Mígnem az elménél, mégha az csak egy százalékkal is van rá hatással, ez az egy százalék mindenesetre örökké megmarad. Ezért aztán száz alkalom után ugyanazon {száz százaléknyi} mérték áll össze, mint amivel a hit egyetlen alakalommal volt rá hatással. Mindazonáltal, a hit esetében száz alkalmat követően is ugyanazon állapotban marad vissza. Ezzel semben az elménél ez örökre megmarad nála.

Mint például, mikor az ember valamilyen intellektuális dolgot tanul, még ha {később azt} el is felejti, annak nyomai megmaradnak az elméjében. Vagyis, amennyivel több tudást szerez, annyival jobban fejlődik az elméje. Mígnem az anyagi {dolgok} esetében, amelyek térben és időben kiterjedéssel bírnak, {mert például} a kelet{re levő} hely soha nem kerül nyugatra, avagy az elmúlt óra nem jön a jelen óra helyére. Mígnem a spiritualitásban minden jelen lehet egyazon időben.

185. Egyszeri ember, a szombat rettegése rajta

Hallottam

Bölcseink azt mondták: „Egyszeri ember, a szombat rettegése rajta”. Íme, a bölcs tanuló a szombatot jelöli. A szombat pedig íme a „Gmár Tikun”-t [a korrekció bevégeztét] jelöli. Vagyis, ahogyan a „Gmár Tikun” idején az edények már ki lesznek javítva és alkalmasak lesznek a Felső Fény befogadására és felöltöztetésére. Ugyanígy, a szombat is a „vég”-et jelöli. Vagyis ilyenkor a Felső Fény képes meg tud jelenni és bele tud öltözni az Alsókba – azonban csak mint fentről jött felébresztés.

186. Tedd a szombatodat hétköznappá és nem leszel rászorulva a teremtményekre

Hallottam

Szombaton tilos a munka-végzés, vagyis a lentről jövő felébredés. S egy bölcs tanuló – vagyis egy olyan diák, aki elnyerte, hogy az áldott Teremtőnek diákja lehessen, akit {vagyis a Teremtőt} Bölcsnek nevezzük –szintén fentről jövő felébredést képvisel, vagyis annak köszönhetően, hogy feltárják {előtte} a Tóra titkait.

Ezért, mikor eljön a fentről jövő felébresztés, ez ugyancsak szombatnak minősül. Mert ilyenkor, az egyszeri embernek, vagyis a testnek, félelme van. S ilyenkor eleve nincs helye a munkának.

187. Fáradozás érdemében dönteni

Hallottam

Az Alsó Héj {betű} [ה‘] dolgáról, vagyis {arról} hogy Mászách [védőernyő] és fedő lett a szemekre helyezve, mikor is a szemek az ún. Gondviselést jelölik, {és ami miatt az ember} rejtett Gondviselést lát.

A megpróbáltatásról. Vagyis {arról}, mikor az ember semmilyen oldalról nem tud dönteni, nem így és nem úgy. Vagyis nem képes letisztázni, hogy akkor mi is az Örökkévaló akarata, s mi a Tanítójának a szándéka. S mégha képes is teljes odaadással végeznie a munká{i}t, azonban {arról,} hogy ez a teljes odaadással {végzett} munkája vajon helyénvaló-e, {már} képtelen dönteni. Avagy {az is lehet, hogy} épp ellenkezőleg, ezen keménye{n végzett} munkája a Tanítója és az Örökkévaló véleményével szemben áll.

S hogy a dolgot illetően dönteni {tudjon}, egy többlet fáradozást magában rejtő dologgal jut döntésre. Vagyis hogy {ilyenkor} a Tanítójának megfelelően kell cselekednie. Mert csakis az erőfeszítés {megtétele} feladata az embernek, és nem pedig valami más dolog. Ezért aztán semmi helye annak, hogy kételkedjék a tetteiben, a gondolataiban és mondandóiban. Ellenben minduntalan egyre több és több erőfeszítést kell hogy tegyen.

188. A munka egésze kizárólag azon a helyen van, ahol két út van

A Besálách-i szombat kimenetelekor, Svát {hó} 14-én, 1948. Január 25-én hallottam

A munka egésze kizárólag azon a helyen van, ahol két út van, ahogy azt találtuk: „S élj bennük, s ne pedig meg halj bennük”. S az „{Inkább} öljenek meg, de ne szegd meg” {törvény} csak három parancsolat vonatkozásában érvényes. Holott ezzel együtt, azt találtuk, hogy az első Haszidok a lelküket adták egy tevőleges {parancsolat betartásá}ért. Csakhogy az igazság az, hogy az egész munka erről szól. S mikor az ember meg kell hogy őrizze a Tórát, akkor van az, hogy minden teher nehéz. S mikor a Tóra védelmezi az embert, akkor ez már nehéz, {mégpedig} „az ember lelke tanítson bennünket”-nek a révén. S erre mondják azt, hogy a Tóra őrizkedik az ember felett.

189. A tett hatással van a gondolatra

Tisréj {hó} 27-én hallottam

Meg kell, hogy értsük az okát az éleselméjűségnek, s a lelkesedésnek és a fortélyoknak, {magyarán azt, hogy miként lehet az} hogy mikor az ember anyagi szerzeményekre gondol, {akkor} az összes {emberi} szerv rendezetten működik teljes sebességgel. Mígnem a lelket érintő dolgok vonatkozásában az ember minden olyan apró szerzeménynél, amire a léleknek van szüksége, a test, együtt {annak} valamennyi érzékével, nehézkesen működik.

S a helyzet az, hogy az ember elméje és gondolata nem más mint az ember tetteinek leképeződése, amelyek mint tükörkép jelennek meg. Ezért ha az ember tetteinek többsége anyagi szükségletekből ered, akkor az az elme tükrében jelenik meg, vagyis minden szükségletük az elmében észlelődik. Így minden dolog kapcsán, mit csak akar, használni tudja az elméjét, minekután az agy az összes életerejét az anyagi dolgokból kapja. Ezért az elme ugyanazt a helyet szolgálja ahonnan {magát} az életerőt kapja. {Ezzel együtt} a lélek szükségleteiről még nincs olyan sok Resimo [emlékeztető-bejegyzés] az agyban ahhoz, hogy elég életerőt tudjon {belőlük} kapni és hogy benyomást szerezzen {belőlük}. Ezért aztán a lélek szükségletei végett az agy nem hajlandó szolgálni őt.

Ezért meg kell hogy emberelje magát az ember és rengeteg műveletet és tettet kell hogy végrehajtson, mire bevésődik az agyba, s akkor persze már megnövekedik a tudás, s az elme gyors éleselméjűséggel szolgálni fogja őt, még jobban mint az anyagi szükségleteket. Mert az elme lélekhez közeli öltözék.

190 – 199

190. Minden tett nyomot hagy

Peszách {ünnepének} első napján (1949. április 15-én) az ünnepi étkezés alatt hallottam

Feltette a kérdést: vajon földünk felszabadítása az elnyomók kezei aló hatással van ránk? Elnyertük, hogy szabaddá lehessünk a népek jármától, s olyanokká lettünk mint minden más nép, hol senki nincs a másik szolgaságában. S ha ez a szabadság hatással volt reánk, akkor ugye rendelkezünk bizonyos fajta érzéssel {arra vonatkozólag, hogy milyen is} a Teremtő szolgálata.

S {erre} mondta, hogy ne gondoljuk azt, hogy nem volt ránk hatással. Vagyis {nehogy azt gondoljuk} hogy a szolgaságban semmi változás nem volt kivehető ezen szabadság nyomán. {Mert} ez lehetetlen, hisz az Örökkévaló nem cselekszik feleslegesen. Merthogy mindaz, amit tesz, benyomást hagy {maga után} bennünk, legyen az jóra, legyen az rosszra. Vagyis minden tettből, amit Ő tesz – s legyen ez akár pozitív vagy negatív, más szóval, akár a Fény, akár a sötétség – többlet erő húzódik felénk. Avagy, felemelkedéshez jut a tett révén. S ez így van, mivelhogy a spiritualitásban nincs olyan, hogy mindig van engedély és erő, mi erő hatására kénytelen az ember folytatni. Ezért nem is tudja azt mondani az ember, hogy a szabadság, amit elértünk, semmi változást nem ejtett rajtunk. Mígnem ha nem érzünk jó irányú változást, akkor kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy rossz irányú változás van itt, még ha ezt nem is érezzük.

Ünnep-kimenetelkor a Havdala1 után hozott erre egy magyarázatot, a szombati- és az ünnepnapi étkezés példájával {szemléltetve, mondván}, az anyagi élvezetek által, az ág és gyökér {elv} alapján az ember felébreszti a spirituális élvezeteket, amely maga egyfajta eljövendő világ. S így nyilván, az által, hogy megízleli ennek az egyfajta eljövendő világnak az ízét, többlet előkészületre van szükség a hét hat napja során. S megfelelően annak ahogy előkészíti magát, tud majd érezni.

Ám minden helyes előkészület nélkül {próbálni} tovább vinni a spirituális szombatnak az ízét, {nos, ez} pont az ellenkezőjé{t eredményezi}. Mert az anyagi élvezetek által rosszabbá válik. Mert az anyagi lakomák után csak alvás vonzza őt, és semmi több. Mert evés után alvásra jön meg az embernek a kedve. Következésképp, az evése még mélyebbre emelte őt le.

Ámde ahhoz, hogy az anyagi élvezetek által spiritualitáshoz jusson az ember, már többlet igyekezetre van szükség. Mert eképp volt a Király akarata. Mégha ellentmondásban is vannak egymással , nevezetesen, a spiritualitás az adományozás vonala alattra van, az anyagiság pedig a megkapás alatt – lévén hogy ez volt a Király akarata, emiatt a spiritualitás az anyagi élvezetek után vonzódik, amelyek az Ő parancsolatai – azaz, a szombati- és az ünnepnapi élvezet – alá vannak helyezve.

Továbbá azt is látnunk kell, hogy eme szabadságban, mit elnyertünk, rengeteg előkészültre és szándékra van szükség, ahhoz, hogy hogy tovább hordozhassuk a spirituális szabadságot, amit úgy nevezünk hogy „szabadság a halál angyalától”. Magyarán ekkor nyerjük el, hogy „tele a föld az Ő dicsőségével”, amit Mochin dé Ábá ve Imá-nak nevezünk. Ami annyit jelent, hogy nem látunk semmi olyan helyet és időt, melyekbe ne tudna beleöltözni az áldott Teremtő, hogy ne tudjuk azt mondani, hogy ezen és ezen a helyen, ebbe és ebben az időbe nem tud a Teremtő beleöltözni. Hanem {igen,} „tele a föld az Ő dicsőségével”. S ezt megelőzően, megkülönbözteti és elkülöníti „a fényt a sötétségtől, és Izraelt a népektől”2. Úgy, hogy a Fény helyén az Örökkévaló lakozik, ámde a sötétség helyén ez nem ígyen van.

Illetőleg, Izraelnél megvan a hely arra, hogy Izrael isteni Fénye bennük lakozzék. Mígnem a világ nemzeteinél, nem öltözik beléjük az áldott Teremtő. „ … és a hetedik napot a cselekvés hat napjától”. Mígnem mikor elnyerik a Mochin dé Ábá ve Imá-t, akkor nyerik azt el, hogy „tele a föld az Ő dicsőségével”. Vagyis hogy nincs különbség az idők között, hanem minden helyen és minden időben ott lakozik az Ő áldott Fénye.

S erről szól Peszách {ünnepe}, mert ekkor nyerte el Izrael a szabadság állapotát, vagyis a Mochin dé Ábá ve Imá-t, amely a „tele a föld az Ő dicsőségével” állapot; mikor már eleve nincs hely a rossz ösztön számára, mivelhogy az nem viszi az embert meszebbre a ténykedései által a Teremtő szolgálatától. Hanem épp ellenkezőleg, {pont hogy azt} látják, hogy miként is vitte az közelebb az embert a Teremtő szolgálatához. De ez az állapot csak a{z ún.} fentről jövő ébresztés felől létezett. Erre fel mondták, hogy a szent S’chiná [istenség] azt mondta: „egy cseppnyi rózsa-vörös vért láttam”, vagy is látta, hogy van {még olyan} hely, amit ki kell javítani, mert nem tud Ő ezen ezen a helyen világítani. Ezért kellett számlálniuk az ómer-számlálás hét hetét; {vagyis} hogy kijavítsák eme helyeket, hogy lássa {az ember}, hogy „tele a föld az Ő dicsőségével”.

S ez egy olyan királyhoz hasonlít, akinek van egy minden jóval teli tornya, ámde nincsenek vendégei. Ezért teremtette az embereket, hogy azok jöjjenek és fogadják el az Ő mindmegannyi javát. Viszont mi nem látjuk ezt a minden jóval teli tornyot, hanem pont ellenkezőleg, {azt látjuk,} hogy a világ tele kínokkal. S ez a jelentése annak, hogy: „bőséges a királyi bor”. Vagyis hogy a Málchut [a Királyság] felől nincs igény a borra. Azaz, a borral példázott élvezetekre. Mert hiányérzet csak az edények felől létezik, minekután nem rendelkezünk a Bőség befogadására alkalmas befogadó-edényekkel. Mert pont hogy az adományozós-edényekbe tudnak kapni. S minél nagyobb az edény, annál nagyobb a Bőség. Következésképp, az összes változás kizárólag csak az edényekben és nem pedig a Fényekben {megy végbe}. S ez az üzenete az írásversnek: „[Ittak pedig arany poharakból és] a különbnél-különebb poharakból, és királyi borból [bőven volt,] királyi módra”. Vagyis ahogy az a Teremtés Gondolatában volt, azaz hogy jót tegyen a teremtményeivel, amennyire csak Ő képes.

191. A leereszkedés ideje

1938. június 14-én hallottam

Nehéz elképzelni a leereszkedés idejének állapotát, amelyben az ember elveszíti valamennyi munkáját és fáradozását, mik az idők során befektetésre kerültek – a munka kezdetétől a leereszkedés idejéig. S aki még soha nem ízlelte meg a Teremtő szolgálatának ízét, annak úgy tűnik, mintha mindez tőle kivülre volna. Vagyis, hogy ez csak a magas szinttel bírók számára lett megalkotva. Mígnem az egyszerű embereknek pedig semmi közük a Teremtő szolgálatához. Ők csak az anyagi kapni-akarás állapota után vágynak – ami ott a világ áramlatában – , ami az egész világot ezzel a vággyal önti el. Azonban meg kell érteni, hogy miért is jutottak ebbe a helyzetbe? Mert végeredményben akár egyetért vele az ember, akár nem, az ég- és föld megteremtését semmi változás nem éri, mert Ő mindig Jó és Jótevőként viselkedik. Ha pedig ez így van, mi nőhetne ki egy ilyen helyzetből?

Hanem azt kell mondani, hogy ez az Ő nagyságát jön hirdetni; {mondván,} nem szabad hogy az ember úgy viselkedjék mint aki már figyelmen kívül hagyja {az Ő nagyságát}. Vagyis hogy az embernek úgy kell viselkednie, hogy féli a{z Ő} magasztosság{á}t; {magyarán,} tudnia kell, hogy micsoda érték- és távolságbeli különbség van közte és az Örökkévaló között. Amit a külső elme felől {vizsgálva} nehéz megérteni; avagy legyen meg lehetősége a Teremtő és teremtés közötti köteléknek és kapcsolatnak.

S akkor a leereszkedés idején azt érzi az ember, hogy semmi lehetőség{e} arra, hogy kapcsolata és kompetenciája lehessen a Teremtővel való Dvékut-hoz [összetapadáshoz]. Mert a szolgaságot az egész világ számára furcsa dolognak érzi. S ez is az igazság. Azonban {ahogy az írva van} ”amerre az Ő nagysága, amott leled az ő szerénységét”. Azaz hogy természetfeletti dolog az, hogy az Örökkévaló megadta a teremtménynek ezt az ajándékot, hogy lehetővé tette a számukra, hogy kapcsolatban és Dvékut-ban [összetapadásban] legyen Vele.

Ezért, amikor az ember újra kötelékbe kerül {Vele}, vissza kell, hogy emlékezzen a leereszkedéskori állapotára, hogy tudja és értse és értékelje a Dvékut idejét. Hogy tudja meg, hogy most természetes úton mentik őt ki.

192. A sorsok

1949-ben, Tel-Avivban hallottam

A sorsokról {vagy másnéven, a sorsvetésről}: ami annyit jelent, hogy mindkettejük egyenlő, s hogy lehetetlen józan ésszel levizsgálni, hogy vajon melyikük is fontosabb. Ezért van szükség sors{vetés}re. A Zohárban, az „Emor”{hetiszakasznál}, kérdezik: hogyan lehetséges az, hogy az Örökkévalónak {küldött} bakkecske egyenértékű az Azazel-nek {küldött} bakkecskével?

S a helyzet az, hogy az Örökkévalónak {küldött} bakkecske a jobbot képviseli. Az Azazel-nek {küldött} bakkecske pedig a balt képviseli, ahol is a GáR dé Hochmá található, s erről lett mondva: „{Ha} kiérdemelték – jó, {ha} nem érdemelték ki – rossz”. Azaz, hogy feltárulkozott a Din [az ítélet] tulajdonságának Málchut-ja, ami Manulá-nak [magyarul, lakatnak] minősül, ami zárolja a Fényeket. A Manula [a Lakat] minden Párcuf-ban a Háze helyénél található. Ezért a Hochmá a Manulá-ig képes világítani. Azonban a Haze helyénél ott végetér, mert minden megszorítás csak tőle lentre fejti ki a hatását és nem pedig tőle fentre.

Az Örökkévalónak {küldött} bakkecske az Azazel-nek {küldött} bakkecske baljával foglaltatik egymásba, vagyis a Hochma felőllel. De nem úgy mint az Azazel balja, ahol az fentről lentre {világít}. S ezért ér véget a Fény, lévén a Mannula hatással van. Hanem lentről fentre, mert ilyenkor a Manula el van rejtve, és a Miftéchá [magyarul, a Kulcs] fel van tárulkozva.

Így ami a Hochmá-t illeti, az Azazel-nek {küldött} bakkecske GáR felőli Hochmá-val rendelkezik. Mígnem az Örökkévalónak {küldött} bakkecske VáK minőségében van. Azonban a VáK képes világítani. Ezzel szemben a GáR kénytelen abbamaradni. S ezért kell az Azazel-nek {küldött} bakkecske, hogy az ördög ne vádaskodjék. S ami a vádaskodását illeti, minden vágya csak hogy Hochmá-t továbbíthasson – amely {Hochmá} a negyedik B’hiná-hoz tartozik – mivel más szintről nem volna teljes. Ugyanis az eredete teljes egészében a negyedik B’hiná-ban van. Ezért ha nem a maga szintjébe kap, nem teljes ő. Ezért is csábítja az embert arra, hogy továbbítson bele a negyedik B’hiná-ba. S ha nem akar, különféle fondorlatokat csinál az emberrel, csak hogy kénytelen legyen továbbítani. Ezért, mikor kiadnak neki egy részt a Hochmá-ból, akkor nem vádaskodik Izrael ellen, mert fél, nehogy még megvonják tőle a Bőséget, amivel már rendelkezik.

De amikor ő GáR dé Hochmá-t továbbít, ezzel egyidőben Izrael VáK dé Hochmá-t továbbít. Ezt a Hochmá-t nevezik „a bűnök megbocsátása” Fényének, mert ezen Fény által nyerik el a szeretettől {vezérelt} megtérés {állapotát}, mikor is a szándékos bűnök érdemekké változnak. Ezt jelenti az, hogy az Azazel-nek {küldött} bakkecske magán viseli Izrael fiainak bűneit, vagyis hogy most Izrael valamennyi bűne érdemekké változik.

S erre utal a példázat, amit a Zohár egy király bolondjáról beszél el, {miszerint,} mikor bort adnak neki és elmesélik neki mindazokat a cselekedetek, amiket véghez vitt, még a rossz cselekedetek is, amiket csinált. Ő minden tettre azt mondja, hogy azok bizony jó cselekedetek és hogy nincs őhozzá fogható a világban. Vagyis ahogy azt fent említettük, a bolondot nevezik ördögnek, akinek mikor bort adnak, azaz Hochmá-t, mikor magába szívja azt – ami a bűnök eltörlésének Fénye – ez által {a bűnei} érdemekké válnak.

Következésképp, az összes rossz cselekedetre azt mondja, hogy azok jók, mivelhogy a szándékos bűnök érdemekké változnak. S miután az ördög azt akarja, hogy adják ki neki a maga jussát, nem vádaskodik Izrael ellen. S ezt jelenti az, hogy Egyiptomban jelen volt a vádaskodás, azt kérdezvén, hogy: Miben különböznek ezek ezektől, avagy hogy, Izrael is úgy fog meghalni majd mint Egyiptom, avagy hogy, Izrael visszatér majd Egyiptomba?

S a helyzet az, hogy a Hochmá továbbításának a forrása Egyiptomban van, azonban ott a Hochmá GáR szinten van. S mikoron Izrael Egyiptomban volt, ők az ő uralmuk alatt voltak.

193. Egy fal szolgál mindkettejük számára

Az Achoráim [a hátulsó rész] elsősorban a Hochmá Fény utáni hiányérzetre vonatkozik, mely {Hochmá Fény} az életerő esszenciáját képviseli, amelyet {más néven} Or Jásár-nak [Közvetlen Fénynek] neveznek. S ezen Fényre irányulóan lett {foganatosítva} a Cimcum [a Megszorítás], avégett, hogy nehogy még – Isten őrizz –forma-változás érje őt. S így mikor a ZoN [Zeir-Ánpin és Nukvá] nincsenek a maguk kijavított állapotában, nem rendelkeznek GáR-ral, {mégpedig azért,} hogy a Szitrá Áchrá ne tudjon {belőlük} szívni.

Ám bárhogyan is, miután hiányában vannak a GáR-nak, megvan annak a gyanuja, hogy a Külsők megkapaszkodnak {bennük}, mivelhogy ők örömet lelnek minden olyan helyben, ahol a Kdusá-ban [a Szentségben] valamiféle hiányosság van, merthogy ők igen jönnek és felteszik a „hol?” kérdést, {dacára annak}, hogy lehetetlen választ adni erre a kérdésre azt megelőzően, hogy a Hochmá jelen volna. S ezért létezik a ZoN számára egy {olyan} korrekció, hogy felemelkednek és benne foglaltatnak a Biná-ban, mivelhogy {a Biná jellemzője, hogy} „örömét leli a könyörületességben” és eltaszítja a Hochmá-t. Mert magának a Biná-nak nincsen szüksége Hochmá-ra, tekintve, hogy ténylegesen ő maga is Hochmá.

S erre mondják, hogy mindenben a Tanítójuk véleménye után mennek, mikor is az alapjuk egészét a forrásuk {adja}, vagyis a Tanítójuk véleménye. S ott nincs létjogosultsága a „merre {is található} az Ő méltóságának helye?” kérdés.

S ők a Binában vannak mindaddig, míg kijavításra nem kerülnek az erők és erőfeszítések MaN-felemelése által, mígnem {ennek köszönhetően} megtisztulnak az önös {érdekű} kapástól, s ezzel alkalmassá válnak arra, (1.) hogy Hochmá-t kapjanak – mert csakis ekkor szabad feltárniuk a maguk tényleges voltát, nevezetesen, hogy hiányérzettel rendelkeznek amiatt, mert hogy nincsen Hochmá-juk, és (2.) hogy elfogadják a magyarázatot – vagyis hogy továbbítsák a Hochmá Fényt, hogy az Hochmá-megvilágításként világítson bennük. És akkor már a saját maguk fennhatósága alá tartoznak és nem a Bina fennhatósága alá, mivelhogy {már} rendelkeznek Hochmá Fénnyel, s a Fény kiirtja és kiűzi a Külsőket. S lehet, hogy ez a jelentése {annak, hogy}: „S tudd, hogy mit felelj a kételkedőnek”.

S ezt nevezik „egy falnak”, vagyis a Biná Áchoráim-jában, mivelhogy ez {az egy} elegendő a kettejük számára, mert ez egy{fajta} zsalu{ként szolgál} a Szitrá Áchrá ellen. Vagyis azzal, hogy az ember a Tanítója véleménye után megy, azaz hogy egy {véleményen van} a Tanítójával, vagyis hogy azon fal, amivel a Tanítója rendelkezik, nevezetesen, hogy „örömét leli a könyörületességben”, {egyúttal} elégséges az ő számára is. Mígnem utána elválnak, azaz hogy Hochmá-megvilágítást továbbít és már képes a saját maga fennhatósága alatt megállni, ami abban {mutatkozik meg}, hogy már képes választ adni a Szitrá Áchrá kérdéseire.

194. Hét teljes {nap (az újhold megjelenésétől)}

Másolat áldott emlékű Apám-, Mesterem-, Tanítóm kéziratából

A Hold-szentelés hét teljes {nap}járól, vagyis arról, hogy hét teljes {nap}ot szokás várni {a megszenteléssel}, még a szombati ünnepnap-kimenetelekor is; s nem pedig ahogy az szokás, {nevezetesen} hogy ha a Szombat nap kimenetele a hét teljes {nap} közepére esik, akkor {mégis} megszentelik a Holdat, vagy ha időközben végére ér a hét nap, akkor nem várnak Szombat-kimenetelig. {Ám} ez nem így van, mert pont hogy ki kell várni a hét teljes {nap}ot, még Szombat-kimenetelkor is.

S a helyzet az, hogy a Hold a Málchut-ot jelöli, amit „hetedik”-nek nevezünk, amely a „bennem {van} Ő”-t jelöli. Vagyis, mikor a Szombat megtelítődik a cselekvés hat napjával, amit „Ő”-nek nevezünk, {akkor} mondja azt a Szombat, hogy „bennem {van} Ő”. Mert az „Ő” az a Nap-ot jelöli, a „bennem” pedig a Holdat, amely a Naptól kapja a benne levő összes fényt, és magától {eredően} nincs semmilye. Azonban van benne két vetület [B’hiná], amelyeket „Szombat”-nak és „hónap”-nak nevezünk. Mert magában a Málchut ugyancsak négy vetülettel bír, amelyeket úgy ismerünk hogy HuB TuM [vagyis, Hochmá, Biná, Tifferet és Málchut]. Mikor az első három B’hiná (Hochmá, Biná, Tifferet) az a Szombat, amelyek {a Szombat} három lakomáját jelölik, amelyek a szent Tórában3 három alkalommal vannak megnevezve és jelölve a „ma{i nappal}” {szó}val. A benne levő negyedik B’hiná pedig csakugyan,,a Szombat-nap kimenetelét vagy a hónapot jelöli, amely viszont nem foglaltatik benne a fent említett „ma{i nappal}-ban, mert hisz éjszaka ő és nem nappal.

S nem kell megkérdőjeleznünk, mondván, no de a szent Szombat első lakomája tán nem éjszaka van? {Minek fényében}, hogyan is nevezhetik a Tórában „ma{i nappal}”-nak? Azonban a Szombat éjszaka az a „de lesz egy nap, amely ismert lesz az Örökkévaló előtt, se nappal, se éjszaka, és világosság lesz az estének idején” {versben} van jelölve. Mígnem a szent Szombat kimenetelének éjszakáján hiszen még sötétségben van, s nincs világosság. Ezért hagyták meg nekünk Bölcsein a Szóbeli Tórában, hogy a szent Szombat kimenetelekor is rendezzük el az asztalt {a lakomához}, hogy így javítsuk ki a sötétséget, illetve ezt az éjszakát is, amely egyenlőre korrekció nélkül marad. S ezt nevezzük „Méláve Málká”-nak [magyarul, „a Királynő-kísérőjének”], ahogy az ismert, amely ellátja és kiegészíti ama Lúz-csontot, amely a fenti negyedik B’hiná-t jelöli, amely semmit sem kap a Szombat három lakomájától – ahogy azt magyaráztuk. Azonban ez a negyedik B’hiná fokozatosan teljessé válik a „hónap, a nap” szerint, amely a hónap megszentelését jelöli, mikor is Izrael megszenteli az időket, vagyis a fent említett {Izrael} megmaradtai számára, akik nem jutnak kenyérhez a szombati lakomából, ahogy azt mondottuk.

S ezért még a főpapot is – akinél pedig nincs nagyobb a szentségben –, emiatt figyelmeztetik és tiltják meg előtte, hogy rokon halottjától tisztátalanná váljék, ahogy erre az Írás figyelmezteti, „kivéve csak a hozzá legközelebbi családtagjától … válhat tisztátalanná”. S így megértheted, hogy az összes felső szentség a Szombattól jön, s mert ez a Lúz-csont, vagyis a negyedik B’hiná, amit a „családtagjának” nevezünk, nem kap a szombati lakomából, s éppen ezért nem is mentheti ki magát az alól a főpap, hogy tisztátalanná váljék miatta.

S habár a hónap-szentelésben rejlő korrekció a Szombattól és annak megvilágításaiból ered. S ezt jelenti az, hogy „nehezen tudott dönteni Mózes, míg aztán az Örökkévaló egyfajta tűz érmét mutatott neki, és azt mondta neki: „ilyet {kell, hogy} láss, és {akkor} szenteld meg!” Ami annyit jelent, hogy Mózes igen nehéz helyzetben volt, mivelhogy nem tudta megszentelni {a Holdat}, mert Mózesnek az összes erejét a Szombat jelenti, mivelhogy Szombaton lett adva a Tóra. S ezért sem talált korrekciót ezen megmaradt számára a szent Tóra valamenni Fényében, mivelhogy ez a megmaradt nem ebből az egészből táplálkozik – ahogy azt fent említettük. S ezért is tudott Mózes nehezen dönteni.

És mit tett az Örökkévaló? Vette és megformált benne egy formában levő formát, egyfajta tűz érmét, úgy, hogy a belé merített forma az egyik oldalról {nézve} nem hasonlított a másik oldalon {tetsző} formához, ahogy azt Bölcseink mondták, Ábrahám Ősatyánk {pénz}érméjén, az egyik oldalon egy idős férfi és egy idős nő volt – amely a második B’hiná-t, a Rachamim [a könyörület-] tulajdonságát jelöli –, a másik oldalán pedig egy {fiatal} fiú és egy szűz{leány} volt – amely a negyedik B’hiná-t, a szigorú Din [ítélet] tulajdonságát jelöli, ahogy az írva van, „és ember nem ismerte {még} őt”. S ezen két forma összetársult. Olyanképp, hogy mikor az Örökkévaló a Szombat megvilágításainak a korrekcióját akarja továbbítani az igazak munkája által, íme ilyenkor az Örökkévaló felmutatja az igazaknak eme formát, amely a Málchut első három B’hiná-jából ered, vagyis amit nálunk második B’hiná-nak nevezünk, amelyet az igazak fel tudnak szentelni a Szombat fényeivel, és ez jelenti a …. .

195. Kiérdemelték – Majd megsiettetem

1938-ban hallottam

{Ha} kiérdemelték – Majd megsiettetem”, vagyis ez a Tóra útja. „{Ha viszont} nem érdemelték ki – {úgy majd akkor} a kínok által …”, amely a fejlődés útja; vagyis {összegezvén,} előbb vagy utóbb minden eljut a maga tervszerinti tökéletességéhez. S a Tóra útja, mikor egy egyszerű embernek csodaszert adnak, aminek segítségébel erre kész Edényeket tud készíteni magának. S az Edények [Kélim-ek] a Fény beáramlása és eltávozása nyomán jönnek létre. Klí-nek [Edénynek] különösképp a kapni-akarást nevezzük. Vagyis, hogy hiányában van valamely dolognak. És „nincs Fény Edény nélkül”, magyarán, a Fényt valamilyen Edényben kell felfogni, hogy legyen annak miben megkapaszkodnia. S egy egyszerű embernek nem lehet, hogy magasztos dolgok iránt legyen hiányérzete, mert nem lehet {az embernek} hiányérzete mindaddig, míg azt megelőzően {nem érezte annak} a kitöltését, ahogy az írva van, „a Fény beáramlása stb. …”. Például, ha egy embernek ezer lírája van, akkor ő egy gazdag ember, és megelégedettség tölti el. Mígnem ha utána ennél többet keres, ötezer lírányit, és {ebből} veszít utána, úgy, hogy csak kétezre marad, akkor már hiányt érez – már háromezer líra számára vannak edényei, mivel korábban már igen rendelkezett velük. Csak hogy pont kiiktatódott.

S ehhez van a Tóra útja. Mikor egy ember hozzá van szoktatva a Tóra útjához, hogy sajnálkozzék az elérések szűkössége miatt, s minden alkalommal magának mondhat bizonyos megvilágításokat, s ezek továbbosztódnak, akkor ezek okozzák azt, hogy több fájdalma és több edénye legyen.

S ez a jelentése annak, hogy minden Klí hiányában a Fénynek, vagyis nem telítődik ki azzal a Fénnyel, amely hiányzik belőle, s így azt találjuk, hogy mindenütt, ahol hiányt érez, hely teremtődik a hit számára. Mígnem ha megtelítődne – nem volna {ott} Klí, nem volna hely a hit számára.

196. Megkapaszkodás a Külsők számára

1938-ban hallottam

Tudni kell, hogy a Klipá-knak [a héjrétegeknek] csakis a hiányérzet helyén van {lehetőségük} a megkapaszkodásra. Ámde ahol teljesség {honol}, {onnan} elmenekülnek és nincs lehetőségük megérinteni {azt}. S ezzel megérthetjük a {egyúttal} Törés dolgát is, ahogy arról néhány helyen írva van, miszerint az, {vagyis a Törés}, az Or Hochmá Or Hászádim-tól való elválasztását jelenti. Vagyis, miután Párszá [választóvonal] lett létesítve az Ácilut és a BIÁ {világok} között, az Or Hochmá nem tud már többé leereszkedni. Ellenben, csakis az Or dé Hászádim – amelyben korábban benne volt az Or dé Hochmá – válik el most az Or Hochmá-tól és ereszkedik le. Így továbbra is vannak bennük olyan erők, amelyekkel még korábbról rendelkeztek. S ez jelenti azt, hogy a K’dusá-t [a szentséget] a Klipá-hoz szállítja le.

197. Könyv, író, történet

1938-ban hallottam

Könyv, író, történet.

Könyv – mi Teremtés előttinek számít.

Író – a könyv birtokosa. Író – az írónak és a könyvnek az egyesítése, amely {utóbbi}ak magukra kell hogy vegyék a történet formáját. Vagyis, a Tóra a Tóra Átadójával együtt.

198. Szabadság

1938-ban hallottam

Harut [magyarul {a táblákra} vésve]”, ám ne olvasd „Harut”-nak, hanem „Hérut”-nak [szabadságnak]. Értelmezés – íme írva van: „Írd őket szíved táblájára”. Mert íme, az írás tintával {történik}, amely a feketeség. S {az, hogy} minden alkalommal, mikor az ember ír, vagyis mikor bizonyos döntéseket hoz arról, hogy hogyan is viselkedjék, és utána visszatér a rossz szokásaihoz, ez azért van, mert kitörlődött az írás. S az embernek minden alkalommal le kell írnia, azonban {mind}ez vésve kell, hogy legyen, azért hogy a szívére legyen vésve, hogy ne lehessen kitörölni.

S akkor, rögvest elnyeri a szabadságot, mivelhogy ez {maga} a Klí a szabadság állapotához, {megfelelően annak} amennyire a szívébe lett írva. A vésés mértékének megfelelően, {jön} a megváltás. Mert a Klí lényege az {maga} az üreg, {a vájat}, s erre mondja, hogy „a szívem, egy megölt4 a keblemben”. S ekkor nyeri el a halál angyalától való szabadság állapotát, mert az alantasság az maga a SzáM [a halál angyala]. S az ember teljes mértékben meg kell, hogy ismerje őt. S felébe kell, hogy kerekedjen, míg {végül} az Örökkévaló megsegíti.

199. Izrael minden emberének

Félünnep 3. Napján hallottam

Izrael minden emberének a szívében van egy belső pont, mi egyszerű hitnek minősül. S ez {a pont} Ősatyáink örökségéből való, kik ott áltak Szináj hegyénél. Csak hogy ezt {a pontot} számos Klipa [héjréteg] borítja, amelyek a Lo Lismá [magyarul, nem az Ő Nevéért] {állapot}nak a sokféle öltözékei. S {ezért} minden Klipá-t le kell hántani. S {akkor} az alapjáról az lesz elmondható, hogy kizárólag a hit minőségében vagyon, minden oldalról jövő támaszok és segítségek nélkül.

1 Az ünnepnap és a hétköznap rituális elválasztása.

2 A Havdala-kor mondott záróáldás: Áldott vagy Te Örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki elválasztja a szentet a hétköznapitól, és a fényt a sötétségtől, és Izraelt a népektől, és a hetedik napot a cselekvés hat napjától.

3És mondta Mózes: Ma egyétek azt meg, mert ma az Örökkévaló szombatja van; ma nem találjátok azt a mezőn (Smot 16:25).

4A „Hálál” kétértelmű szó: (1) üreg, (2) megölt, elesett {többnyire katona}

200 – 209

200. A Mászách megtisztulása

Tvérián hallottam, Kiszlev [hó] 1-én, szombaton

A Mászách megtisztulásáról, amely a Párcuf-ban megy végbe, amely által {többek között} eltávozik a Fény. S {ennek} az az oka, hogy a Fény a Cimcumot követően csak a Mászách Klí-jében kapaszkodik meg, mely a taszító erő{t képviseli}. S ez a Klí lényegi volta. Mikor ez a Klí eltávozik, eltávozik a Fény is. Magyarán, a Klí az a józan ész feletti hit. S ilyenkor megjelenik a Fény, és amikor a Fény megjelenik, akkor az a természetéből kifolyólag megtisztítja a Klí-t, vagyis kiiktatja a hit Klí-jét. S mivel ez így van, vagyis miután a tudás állapotába jut, rögvest eltávozik belőle a Fény. Ezért néznie kell, hogyan is növelje meg akkor a hit Klí-jét, vagyis a Mászách-ot a tudás felett, s akkor nem fog abbamaradni a bőség.

S ez a jelentése annak, hogy minden Klí hiányában a Fénynek, vagyis nem telítődik ki azzal a Fénnyel, amely hiányzik belőle, s így azt találjuk, hogy mindenütt, ahol hiányt érez, hely teremtődik a hit számára. Mígnem ha megtelítődne – nem volna {ott} Klí, nem volna hely a hit számára.

201. Spiritualitás és materialitás

Chanuka [ünnepének] első napján hallottam, 1938. December 18-án

Miért látjuk azt, hogy a materialitásért emberek sokasága dolgozik nagy szorgalommal, még olyanért is, ahol pedig életveszélynek van kitéve. Mígnem a spiritualitásban egytől egyig mindenki gondosan őrzi és vizsgálja a maga lelkét?

Sőt mi több, a materialitásért akkor is képes az ember dolgozni, hogyha a munkájáért nem fizetnek nagy árat. Mígnem a spiritualitásban nem képes az ember kiegyezni a munkával, ha csak nem tudja bizonyossággal, hogy kellő ellenszolgáltatást kap majd az elvégzett munkájáért?

S a helyzet az, hogy jól ismert dolog, hogy a testnek nincs semmi értéke. Mert hiszen mindenki látja, hogy {a test} elhal és minden nélkül távozik, és egyébként is könnyű lemondani róla, mert hisz eleve gazdátlan. Mígnem a spiritualitásban jelen van a Klipa [a héjréteg], amely védi a testet, mivelhogy {a Klipa így} tartja fenn a maga létét, s ezért is nehéz elhagyni őt. Emiatt látjuk azt, hogy a világi embereknek könnyebb lemondaniuk a testükről, és hogy ők nem találnak súlyosságot a testükben. Nem így a spiritualitásban. S ez a K’dusá-nak az Achoráim-ja [a hátulsó része], amit teljes odaadásnak nevezünk. Mert ez által nyeri el az ember az Ő Fényét. S mindaddig míg az ember nem ért a végére a teljes odaadásnak, lehetetlen hogy bármiféle szintet is elérjen.

202. Arcod verejtékével egyél kenyeret

Hallottam

A Fény lecsökkentése az ő korrekciója. Azaz hogy semmit nem lehet elérni erőfeszítés nélkül. S mert elérni a Fényt annak teljességében, tökéletes világosságában, lehetetlen egy dolog, tanácsként jött, lecsökkelnteni a Fényt. Ilyenmód válik lehetővé elérni őt, kis erőfeszítéssel, {olyannal} amelyet az alsó képes megadni. Hasonlóan ahhoz, aki egy épületet szeretne odébb szállítani, ami hát nyilvánvalóan lehetetlen. Hanem akkor mit tesz? Az épületet kis téglákra bontja, és {így} minden egyes darabot odébb tud szállítani. Így van ez itt is, mert a Fény lecsökkentése által tud ki erőfeszítést adni.

203. Az ember büszkesége lealacsonyítja őt

Szukot 2. félünnep-napján hallottam, 1938. október 12-én

Az ember büszkesége lealacsonyítja őt”. Ennek a jelentése jól ismert, vagyis hogy az ember abszolút alantasságban lett teremtve. Ám ha az alantas ismeri a maga helyét, akkor nincsenek kínjai amiatt hogy ő alantas, hiszen ez az ő helye. Hasonlóan a lábakhoz, akik {ugye} semmi alantasságok nem {látnak} abban, hogy állandóan a szemétben járnak. És kénytelenek magukon viselni a test terhének teljes súlyát. Nem így a fej, amely mindig felül van. S minekután ők ismerik a maguk helyét, ennélfogva a lábak nem éreznek semmi alantasságot és nincsenek kínjaik amiatt, hogy alacsony szinten vannak.

Mígnem ha felül akarnának lenni, dacára annak hogy kénytelenek lent lenni, akkor {igen} kínokat éreznek. S ez jelenti azt hogy „Az ember büszkesége lealacsonyítja őt”. Vagyis ha az ember {vátozatlanul} az alantasságban szeretne maradni, akkor nem is érezne semmi alantasságot amiatt hogy „vad csacsiként születik az ember”, ám de ők büszkeségben akarnak lenni, s ezért aztán ilyenkor {igen} érzik az alantasságot. S ilyenkor kínjaik vannak {emiatt}.

A kínok és az alantasság karöltve járnak. Mert akinek nincsenek kínjai, azt nem tekintjük alantasnak. S ez pontosan az ember büszkeségének mértékétől függ, vagy {attól, hogy ha} akarja hogy legyen neki, ámde nincs neki. Ilyenkor érzi az alantasságot. S ez az alantasság utána büszkeséggé válik, ahogy az írva van, „Az Örökkévaló uralkodik, büszkeséget ölt magára”. Mert ha az ember hozzátapad az Örökkévalóhoz, a büszkeség öltözéke az övé, ahogy az írva van, „a büszkeség és a dicsőség a világok Életerejéé”, mert akik hozzátapadnak a világok Életerejéhez, büszkeséggel és dicsőséggel bírnak. S amennyire érezi az alantasságot, és amilyen kínjai vannak, úgy nyeri el az Örökkévaló öltözékét.

204. A munka célja

1938-ban hallottam

Íme, az előkészület idején, a munka egésze a „nem”-ekben van. Vagyis, a „nem”-ben, ahogy az írva van, „és sanyargatták őket […] a földön, amely nem [az övék]”. Mígnem ami a nyelvet illeti, amely az „Én [az Örökkévaló, a te Istened]”, először el kell nyerni a szeretet állapotát.

Mígnem az előkészületben csak „nem”-ekről szóló munka van, amely a „ne legyenek neked [idegen isteneid Előttem]”-et jelöli, ugyanis a sok „nem” által jutunk el a Heszed [a könyörület] „Istenéhez”1. Mindazonáltal ezt megelőzően sok „nem” van, mely {„nemek”} az idegen istenekre utal{nak}, a sok „nem”-ekre. Mivelhogy a „Lo Lismá”-ból jutunk el a „Lismá”-hoz.

S mivel a Szitrá Áchrá [a Rossz Oldal] támaszt ad, ezért még utána is, mikor dolgozunk és K’dusá-t {szentséget} továbbítunk, bárhogyan is, mikor elveszi a támaszt, alább hullunk a{z adott} szintről, {és} ekkor elveszi az egész Bőséget, amit {egyébként} továbbítottak volna. S ez által van a Szitrá Áchrá-nak ereje arra, hogy utána uralma alatt tartsa az embert, hogy az ember készakarva kitöltse a {Szitrá Áchrá} vágyát. S nincs más tanács a számára, mintsem hogy felemelje magát egy magasabb szintre. S akkor a {helyzetek} sorozata ismét {elindul}, akárcsak korábban a Tumá [a tisztátalanság] 49 kapujánál.

Azaz hogy az ember a K’dusá [a szentség] lépcsőjén a negyvenkilencedik kapuig halad. Ámde ott, {a Szitrá Áchrának} hatalmában áll magához kaparintani az összes életerőt és bőséget, olyannyira, hogy az ember minden alkalommal a Tumá egyre magasabb kapuihoz hullik alább, mivelhogy „egyiket a másik ellenében alkotta meg Isten”. S mikor az ember a negyvenkilencedik kapuhoz ér, már nem tudja az ember magasabbra emelni önmagát, mígnem aztán jön az Örökkévaló és megváltja őt. S akkor „a gazdagságot elnyeli, s aztán kihányja azt, az ő hasából kiűzi azt az Úr”. Vagyis, az egész bőséget és életerőt, amit a Klipa a K’dusá mind a negyvenkilenc kapujából magához vett, most az ember veszi magához. S ezt jelenti„a tenger fosztogatása”.

S mindaddig míg az ember nem érezi a számüzetést, nem lehet megváltani. S mikor az ember a negyvenkilencediken megy, akkor érzi a számüzetést, és az ötvenedik kapuban az Örökkévaló megváltja {őt}. A „Gola” [גולה – számüzetés] és „Göula” [גאולה – megváltás] {szavak} csak az „Alef – [א]” betűben különböznek egymástól, ami a világ Aluf-jára [vezérére] utal. Ezért a számüzetéssel ugyancsak ez van, {azaz} ha az ember nem éri el úgy, ahogy annak lennie kell, hiányozni fog a szintjéről.

205. A bölcsesség kinn kiált

1938-ban hallottam

A bölcseség kinn kiált; az utcákon adja hangját, […] Ki tudatlan? Térjen ide! Szív nélküli? Neki ezt mondja: …”

Magyarázat: mikor az ember elnyeri az Örökkévalóhoz való hozzátapadást, akkor a szent S’china [Istenség] azt mondja neki, hogy az, hogy korábban tudatlan kellett hogy legyen, nem azért volt, merthogy {valóban} ez lett volna az igazság, hanem mert szív nélküli. Mert íme azt mondjuk: „s mindenki hiszi, hogy Ő a hitnek az Ura”.

Vagyis utána, mikor az ember elnyeri a valódi hozzátapadást, akkor már nem mondják rá hogy „tudatlan”, azért mert hogy azt mondom, hogy felette van a józan észnek. Sőt mi több, {igenis} dolgoznia kell és hinnie kell a munkájában, {hinnie kell} hogy az felette van a józan észnek. Még akkor is ha az érzékeiben és érzéseiben {mindezek dacára} az látja, hogy a munkája a józan észben benne {és nem felette} van. {Tehát} pont fordítva {annak, ahogy} azt korábban látta, hogy a józan ész nem követel tőle szolgaságot, {amiért} már eleve a józan ész felett kellett volna dolgoznia és azt mondania, hogy ebben valódi értelem [józan ész] van. Magyarán hogy ő hiszi, hogy a szolgaság a valódi valóság.

Mígnem utána, épp ellenkezőleg, az egész munkája kötelezni fogja majd őt, {azaz} a józan eszét. Magyarán, {maga} a hozzátapadás kötelezi a szolgaságra. Azonban ő hiszi, hogy mindaz amit [bent] a józan észben lát, mind felette van a józan észnek. Mígnem korábban, mindaz amit a józan ész felett{inek látott}, mind bent a józan észben volt.

206. A hit és élvezet dolga

1938-ban hallottam

Soha ne kérdezze az ember az élvezetről, hogy: „vajon mi a célja ennek az élvezetnek?”. S ha úgy esne, hogy akárcsak egy apró gondolatában is de rákérdezne a[z élvezet] céljára, úgy az jele annak, hogy az nem is egy igazi élvezet. Mert az élvezet az összes üres helyet kitölti. Így eleve nem marad üres hely az agyban ahhoz, hogy rákérdezhessen a[z élvezet] céljára. S ha {mégis} rákérdezne a célra, {úgy az} jel arra, hogy az élvezet nem teljes, hiszen az nem töltötte ki az összes létező helyet.

S így van ez a hit dolgával is, mert a hit a tudás összes helyét ki kell hogy töltse. Ennélfogva, maga elé kell hogy képzelje {az ember}, mi lenne, ha létezne tudás. Pontosan ugyanolyan mértékben kell a hitnek jelen lennie.

207. Kapni adományozás végett

Tevet {hó} 13-án, szombaton hallottam

Íme, az emberek két lábon járnak, melyeket {azaz ezt a két lábat} élvezetnek és kínoknak nevezik. Mikor is {az ember} mindig az élvezet helyét hajszolja, és mindig menekül a kínok helyéről. Ezért aztán mikor az ember elnyeri hogy megízlelje a Tórának és a Parancsolatoknak az ízét, ahogy az írva van, „ízleljétek meg és látni fogjátok hogy jó az Örökkévaló”, akkor ő az Örökkévaló szolgálatát fogja hajszolni. S ebből következik, hogy {így} mindig elnyeri a Tórának és a Parancsolatoknak a szintjeit, ahogy az írva van, „S a Tórájáról elmélkedik nappal és éjjel (Zsoltárok 1:2)”.

No de, hogyan tudja az ember egy dologra korlátozni az elméjét? Úgy, hogy a szeretet és az élvezet dolga mindig megköti az ember gondolatait, hogy a feje és a teste hozzá legyenek tapadva a szeretethez és az élvezethez, ahogy az az anyagi szeretetnél történik. S ez különösképp akkor van, mikor az ember már elnyerte az elme kiterjeszkedésének állapotát, amely szeretetet szül. S ezt az állapotot nevezik „a józan észben benne” {állapotnak}. Ám az ember mindig a józan ész felett kell hogy dolgozzon. Mert ezt nevezik a ”hit és adományozás” állapotának.

Mígnem a józan észben benne {állapotában}, valamennyi testrésze igent mond erre a munkájára, mivelhogy szeretetet és élvezetet is kapnak. Ezért is nevezik „a józan észben benné”-nek. S ilyenkor az ember nehéz helyzetben van, mert kárt tilos okoznia ebben az állapotban, mert ez {az állapot} egy isteni megvilágítás{t képez} benne, ez egy Magasságból {érkező} Bőség. Hanem ki kell, hogy javítsa mindkettőt, vagyis a hitnek- és az észnek (a tudásnak) az állapotát. S akkor úgy kell elrendeznie, hogy mindaz, amit most elért – vagyis a Tórát, amit most ért el, illetve a Bőség amivel most rendelkezik -, {tudja róluk, hogy} honnan és mi végett mindez? Csak abból kifolyólag, hogy előtte előkészületben volt, azáltal hogy magára vette a józan ész feletti hitet. Vagyis, azáltal hogy a Dvékut-tal [a Hozzá tapadással] foglalkozott és gyökerestül Hozzá tapasztotta magát – s ezáltal nyerte el a {józan}észnek (a tudásnak) az állapotát. Azaz hogy a tudás, amit a hit állapotában szerzett meg, egy igazi feltárulkozás volt. Így aztán, elsősorban a tudás feletti hitett értékeli, továbbá értékeli a tudást is, mert most {ezek révén} nyerte el az Ő Neveinek a feltárását {avégett hogy általa} terjessze ki a Bőséget.

Ezért most jobban meg kell hogy erősödjön a józan ész által és még nagyobb józan ész feletti hitet kell hogy magára vegyen. Vagyis merthogy a tényleges, gyökérhez való tapadás csak a hit által {lehetséges}. S ez a céljának a lényege. S ezt nevezik kapásnak (elfogadásnak), vagyis a józan ész, amelyet kiterjesztett, hogy {általa} adományozzon. Mert ezáltal tudja majd magára venni a józan ész feletti hit állapotát mennyiségileg és minőségileg még nagyobb mértékben.

208. Az erőfeszítésről

Hallottam

Az erőfeszítésről, {arról,} ahogy az ember erőfeszítéseket tesz. {Azonban} ez csak előkészület{ként szolgál ahhoz}, hogy a teljes odaadás {állapotá}hoz jusson. Ezért aztán ami a teljes odaadást illeti, az ember mindig hozzá kell hogy szokjon, hogy semmilyen szintet nem lehet elérni a teljes odaadás nélkül. Mert csakis ez {lehet az} edény, amely aztán alkalmassá teszi őt arra, hogy elnyerje az összes szintet.

209. Három feltétel az imában

Hallottam

Három feltétel létezik az imában:

1. Hinni {kell}, hogy Ő meg tudja segíteni, még ha ő {maga} a legrosszabb feltételekkel is rendelkezik valamennyi kortársa közül. Mindenesetre, „Tán megrövidült volna az Örökkévaló keze”, hogy megmentse őt? Mert ha nem, akkor ne-adj-Isten „a Házigazda nem tudja megmenteni az edényeit”.

2. Hogy már nincs semmi {más} tanácsa számára, mert amit a maga erejéből megtehetett, már megtette, ám {mégsem} kapott gyógyulást a csapására.

3. Ha nem segít neki, jobb meghalnia mintsem élnie. Mert az ima egy szívben veszejtett dolog, merthogy amennyire elveszett{nek érzi magát}, olyannira nagy az {ember} imája. Mert nyilván, nem hasonlítható olyasvalakihez, akinek valamely luxus-cikke hiányzik, vagy olyas valakihez, akinek {most} mondták ki a halálos ítéletét és már csak annak végrehajtásna maradt hátra. S ő már vasláncra van verve, s {ott} áll és a lelkéért könyörög. Mert nyilvánvaló hogy nem lankad és nem szunnyad és nem lehet elterelni a figyelmét attól, hogy akár csak egy pillanatra is de ne imádkozzék a lelkéért.

1A héber nyelvben az „El” אל[Isten] és „Lo” לא[nem] szavak ugyanazokkal a betűkkel van írva, csak fordított rendben.

210 – 219

210. Egy benned levő szép fogyatékosság

Hallottam

{Írva van} a Talmudban (Nédarim 66b): „Ő, aki azt mondta neki, a feleségének stb, {hogy addig} míg látod a benned levő szép fogyatékosságot. Rabbi Ismael ben Rabbi Joszi azt mondta: az áldott Örökkévaló azt mondja, hogy mindaddig míg látod a benned levő szép fogyatékosságot, nem tudsz Hozzá tapadni”. Azaz, a Toszfot első magyarázata szerint, vagyis amely megtiltotta {az embernek} az élvezetet, ha találna valami szép dolgot. Vagyis, {abban az esetben} ha az ember tudja azt mondani, hogy {igen} szép dolgai is vannak neki, amelyekkel segítette az áldott Teremtőt, hogy {általuk} egymáshoz tudjanak tapadni. Mert ha ez nem így {volna, úgy} miért is nem segített {volna} Ő másnak? Ámde nyilván szükségszerű, hogy ott legyenek benne {bizonyos} dolgok. Azaz hogy jó hittel és jó tulajdonságokkal rendelkezzen, mivelhogy jó szíve van, amivel tud imádkozni.

S ez {a jelentés annak}, amit magyaráz: „Azt mondta nekik: tán akárcsak egy szép nő”. Vagyis, létezik {benne} egy külső elme, {amely} jobb minden kortársénál. Vagy, „tán a haja szép?”, mondván hajszálnyi pontossággal vizsgálja önmagát . Vagy, „tán a szemei szépek?”, vagyis a Szentség bájából minden kortársánál több van neki. Vagy „tán a fülei szépek?”, vagyis amikkel semmilyen rossznyelvű beszédet nem tud meghallgatni.

211. Mintha csak a Király színe előtt állna

Elul {hó} 1-én, 1938. augusztus 28-án hallottam

Ki a házában ül, nem hasonlít ahhoz, ki a Király színe előtt áll. Vagyis a hit olyan{nyira erős} kell hogy legyen {nála}, hogy egész nap úgy érezze, {mintha csak} a Király színe előtt állna. Mert akkor a szeretet és a félelem nyilván hogy teljességben van. Ám mindaddig míg nem érte el ezt a fajta hitet, nem szabad hogy pihenjen és csöndben maradjon, mert ez az életünk és napjaink hossza, és semmilyen kárpótlást, {mi csak létezik} a világban, nem akar majd elfogadni. S a hit hiánya bele kell hogy fonódjék a végtagjaiban, mígnem aztán a szokás második természetté válik, olyannyira, hogy mikoron Rá emlékezem, nem hagy aludni. S minden anyagi dolog kioltja ezt a hiányérzetet. Mert, minden olyan dologból, amiből élvezetet kap, íme az élvezet eltörli a hiányérzetet és a fájdalmat.

Azonban ne akarjék vigaszt kapni. S minden anyagi dologgal amit kap, óvatosnak kell lennie, hogy az nehogy eltörölje a hiányérzetét. S ezt úgy {teheti meg}, hogy sajnálkozással van amiatt, hogy ezen élvezet miatt hiányozni fognak belőle a Szentség edényeinek szikrái és erői, vagyis a Szentség hiányérzetei. S a bánat által tudja biztosítani, hogy a Szentség edényei nehogy elvesszenek.

212. A jobb ölelése és a bal ölelése

Kiszlév {} 8-án, 1941. november 28-án hallottam

Létezik a „jobb”-nak az ölelése, illetve létezik a „bal”-nak az ölelése. S mindkettejüknek az örökkévalóságig kell léteznie. Vagyis, mikor ő a „jobb”-nak az állapotában van, akkor arra kell hogy gondoljon, hogy olyan hogy „bal nem létezik a világban. S hasonlóképp, mikor ő a „bal”-lal van elfoglalva, akkor azt kell hogy gondolja, hogy nem létezik olyan a világban hogy „jobb”. S a „jobb” az az Egyéni Gondviselés, a „bal” pedig a díjnak és büntetésnek a Gondviselése. S habár van olyan vélemény, amely azt vallja, hogy nem létezik olyan, hogy bal és jobb együtt legyenek, mindazonáltal az ember a józan ész felett kell hogy dolgozzon. Vagyis hogy a józan ész ne állítsa őt meg.

Mert a lényeg: az a józan ész feletti hit. Más szóval, az egész munkája az alapján mérik le, hogy mennyire is dolgozott a józan ész felett. S mégha utána vissza is tér magához {a józan észhez}, {mindazonáltal} ez mégsem nevezhető semminek, merthogy az alapja felette van a józan észnek, és ő {bárhogy is,} mindig a gyökeréből táplálkozik.

Mígnem, ha bentre, {magához} a józan észhez tér {vissza}, úgy akkor pont hogy {magából} a józan észből akar táplálkozni. S ilyenkor a Fény {ezért} rögvest eltávozik. S ha ő {aztán mégis} továbbítani akarja {a Fényt}, úgy akkor ő a józan ész felettről kell hogy nekilásson ennek, mert ez az ő gyökere. Miután megszerzi a szentségnek az eszét.

213. A hiányérzet feltárásának dolga

Hallottam

A lényegi, alapvető dolog, hogy megnöveljük a hiányérzetet, mert ez az alap, amelyre az egész épület épül. S az épület erősségét az alap alapján mérik.

Mert sok olyan tényező létezik, amely arra kényszeríti az embert, hogy erőfeszítést tegyen. Azonban ezek nem a célt szolgálják. Ezért aztán az alap az egész építményt elrontja. Noha a „Lo-Lismá”-ból érkezünk meg a „Lismá”-hoz [magyarul, a „Nem az Ő Nevéért” {állapot}ból érkezünk meg az „Ő Nevéért” {állapot}hoz], mindazonáltal, hogy visszatérjen a célhoz hosszú időre van szükség. Ezért a célt mindig a szeme előtt kell hogy lássa az ember, ahogy az írva van a Sulchán Áruch-ban [„Terített asztal” {zsidó törvénygyüjtemény}]: „Az Örökkévalóra néztem szüntelen (Zsoltárok 16:8)”, mert aki a házában ül, az nem hasonlít arra, aki a Király színe előtt áll. Mert aki hisz az Áldott Teremtő valóságában, mondván, „tele a föld az Ő dicsőségével”, úgy az tele félelemmel és szeretettel, s nincs szüksége semmiféle előkészületekre és betekintésre. Mert ő pusztán csak teljesen semmissé teszi magát a Király előtt a maga tényleges természete felől.

Ahogy azt az anyagi {világ}ban is látjuk: {mondván}, akik igaz szeretettel szereti a barátját, úgy az csak a javát akarja a barátjának és csak erre gondol, és visszafogja magát minden olyan dologtól, amiből nem a java származna a barátjának. S {ez} az egész mindeféle számítás nélkül történik. S nincs ehhez szükség nagy elmére, mivelhogy ez természetes. Akárcsak az anya szeretete a fia iránt, aki mindenével a fia javát akarja, s nincs szüksége semmi előkészületre és értelemre ahhoz, hogy szeresse a fiát. Ugyanis egy természetes dologhoz nem szükségeltetik ész, hogy az kötelezze őt rá, hanem maguk az érzékek által történik ez így, mikor is maguk az érzékek valódi, teljes odaadással dolgoznak. Mert így van a természetben: ha az ember szeret valamit, {akkor} az ember {kész} a lelkét adni, csakhogy elérje a célját. S mindaddig míg a célját nem érte el, az élete nem élet.

Ezért aki azt érzi, ahogy az a Sulchán Áruch-ban van írva, {vagyis} hogy „az ő esetében ez hasonló{képp van}, stb.”, úgy biztos hogy ő teljességben van. Vagyis hogy van hite. S mindaddig míg nem érzi azt hogy a Király előtt áll, úgy ő Isten-őrizz épp ellenkező {helyzetben van}. S ezért az embernek látnia kell, hogy a szolgaság mindenekelőttre való. És sajnálkozzon amiatt, hogy nem rendelkezik kellő hittel. S ennek, a hit iránti hiányérzet az alapja. S hogy ezt a hiányt érezze, az imáját, kérését és erőfeszítését kell hogy adja. Mert ha nincs {erre} hiányérzete, akkor más szóval mondva, nincs edénye hogy befogadja a kitöltést. S hinnie kell, hogy a Teremtő meghallja minden ajak imáját, s hogy teljes hitben ki lesz mentve.

214. Ismert a kapukban

1939. Sávuot-kor [Tóra-adás {Pünkösd} ünnepekor] hallottam

Én az Örökkévaló Istened (Smot 20:2)”, a Zohárban pedig ilyenképp {van írva} „Ismert a kapukban (Példabeszédek 31:23)”. Visszakérdez, miért változtatták meg Bölcseink az Írás nyelvhasználatát és nevezték el a gyülekezés ünnepét a „Tóránk átadásának”, amely a Tórában az „első-gyümölcsök felajánlása” néven van kiemelve, ahogy az írva van „az első-gyümölcsök napján”, s jöttek Bölcseink és azt a „Tóránk átadásának” nevezték el.

S a helyzet az, hogy Bölcseink semmit nem változtattak meg, csak pusztán magyarázni jöttek az „első-gyümölcs” dolgát, ahogy az íme írva van „Viduljon a mező és minden, ami rajta van; akkor örvendjen az erdő minden fája (Zsoltárok 96:12)”. S a mező és az erdő közötti különbség abban van, hogy a mező gyümölcsöt hoz, az erdő pedig terméketlen fák{ból áll}, amelyek nem hoznak gyümölcsöt. S a dolog magyarázata az, hogy a mezőt Málchut-nak nevezik, amely az Égi Málchut {magyarul, Királyság} jármának magára vételét jelenti, amely a józan ész feletti hitet képezi.

Azonban hogy a hitnek mekkora a mértéke, nos ennek megvan a maga mérés{i mikéntje}, azaz hogy {a hit} ugyanolyan mértékben ki kell hogy töltse őt mint a tudás. S akkor mondják rá hogy a „mező, amelyet megáldott az Örökkévaló”, vagyis ami gyümölcsöt hoz, mert csak ilyen módon tud Őhozzá tapadni, mivelhogy semmiféle korlátokat nem szabnak neki, lévén hogy {ilyenmód} felette van a józan észnek.

Mígnem a tudás az korlátozva van. Amekkora a tudás mértéke akkora a nagyság {mértéke}. S őt nevezik „másik Isten{nek}, ki terméketlen és nem hoz gyümölcsöt,” s ezért nevezik erdőnek. De így vagy úgy, mindkettő szélnek [szegélynek] minősül. Ugyanakkor középső oszlopnak {ugyancsak} lennie kell. Vagyis, tudásra ugyancsak szüksége van, de csak azzal a feltétellel, ha az nem rontja el neki a józan ész feletti hitet.

Mígnem, ha a tudással {akár csak} egy kicsit is jobban dolgozik mint a hittel, úgy rögvest mindenét elveszíti. Helyette inkább mindenféle különbség nélkül kell hogy jelen legyen az nála, és akkor „Viduljon a mező …stb. … az erdő minden fája” mert ekkor még a másik Istennek is létezik javítása, amely az erdő, amely a hit által erősödik meg.

S ez az a dolog, ami Ábrahámnál van írva, „járj Előttem és légy tökéletes”. S Rási {ezt úgy} magyarázta, hogy nincs szükség segítségre támaszul. Mígnem Noénál az van írva, hogy ”Istent járta Noé”, mert szüksége volt segítségre támaszul, ám mindenestre az Örökkévalótól való segítségre. Azonban ami a lehető legrosszabb az az, mikor {az ember} a {más} emberek segítségére van rászorulva.

S {ennek vonatkozásában} két dolog létezik: (1.) az egyik az ajándékra, (2.) a másik pedig a kölcsönre vonatkozik. A másoktól vett ajándék az az, mikor segítséget veszünk, és azt az ember nem akarja visszaadni, hanem az egész élete során használni akarja azt. Mígnem kölcsön az, mikor is egyelőre elveszi {amit adnak}, azaz mindaddig míg a saját maga érdemében nincs ereje és kitartása, ugyanakkor reméli, hogy a szent és tiszta munka és erőfeszítés által saját erőre tesz szert. S akkor azt a segítséget, amit {korábban} elvett, visszaadja. Azonban ez ugyancsak nem jó, ha nem nyeri el hogy szert tegyen rá, mert akkor mindenképp alább hullik.

S akkor térjünk vissza a témához, miszerint „Tóra-adásról” és nem a „Tóra-megkapásáról” beszélünk, mert akkor a Tóra Átadóját érték el, ahogy az írva van, „a vágyunk, hogy lássuk Királyunkat”. Ezért a lényeg az az, hogy elérték a Tóra Átadóját, s akkor mondják rá hogy a „mező, amelyet megáldott az Örökkévaló”, vagyis mező, amely gyümölcsöt hoz. S erre vonatkozik az első-gyümölcs dolga, azaz a mező első gyümölcsére, amely jele annak, hogy elnyerte a Tóra Átadóját és a teljes ráismerést. Ezért is mondja, „veszendő {száműzött} arámi volt atyám (Dvarim 26:5)”, mert korábban leereszkedések és ravaszság {jellemezték}, mígnem most egy fenntartható kapcsolat{ról van szó}. S ezért magyarázták úgy Bölcseink hogy az „első-gyümölcs” a Tóra-adást jelenti, vagyis azt, hogy kiérdemelték a Tóra Átadóját.

215. A hitről

Hallottam

A hit {maga} egy kifejezetten tiszta munka. Ugyanis a kapni-akarás nem vesz részt ebben a munkában. Sőt mi több ellenkezőleg, a kapni-akarás ellene van. Merthogy ennek a vágynak az a természete {azt diktálja}, hogy csak olyan helyen dolgozzon, amit lát és ismer, s nem pedig a józan ész felett. Ezért ilyenképp a Dvékut [a hozzátapadás] teljes tud lenni, ugyanis ennek köszönhetően kiegyenlítődés van, vagyis tényleges adományozás.

Ezért, amikor ez az alap állandóan jelen van nála, úgy még ha jó dolgokat is kap, ez az „ő helyének” minősül, amely {szó} számértékében {megfelel} a Tóra {szó számértékének}. S ezért félelemmel kell lenni a Tóra felé. Vagyis félni kell, hogy semmilyen segítséget és támogatást nem fog kani a Tóra felől, csakis a hittől. S mégha ez a dolog feleslegesnek is tűnik a számára, lévén hogy ő már a vágyott földtől kap. Mindenesetre hinnie kell, hogy emígyen az igazság. Ez a jelentése annak, hogy „s mindenki hiszi, hogy Ő a hitnek az Ura”. Vagyis pont hogy a hit által tudja megtartani a {maga adott} szintjét.

216. Jobb és bal

Tevet (hó) 6-án hallottam

Íme, létezik jobb és bal. A jobb-ban Hochmá, Heszed, {és} Necách van. A balban pedig Biná, Gvurá, {és} Hod. A jobbot „Egyéni Gondviselés”-nek nevezik. A balt pedig „jutalom és büntetés”-nek nevezik. S mikor az ember a jobbal foglalkozik, {akkor} azt kell mondani, hogy minden „Egyéni Gondviselés” alatt van, s ekkor ő következésképp nem csinál semmit. S ennek értelmében azt találjuk, hogy nincs neki semmi bűne. Sőt, a Micvák, amiket tesz, ugyancsak nem az övéi, hanem Égből jövő nyeremény{ek azok}. S ezért eleve hálát kell adnia érte; ahogy az anyagi jótéteményekért, amiket tett vele. S ezt nevezik „Necách”-nak, mikor is „Nicách” [magyarul, „legyőzte”] a Szitra Áchrá-t. S ebből ered a Heszed, amely a szeretet. S ez által érkezik mega a Hochmá-hoz, amelyet „Résá dé Lo Etjádá”-nak [magyarul „meg nem ismert fejnek”] neveznek. Mígnem utána kell hogy a bal vonalhoz menjen, amely a Hod.

217. Ha én nem vagyok magamért, {akkor} ki van érettem

Ádár (I.) hó 27-én hallottam

Ha én nem vagyok magamért, {akkor} ki van érettem; és amikor magamért vagyok, mi vagyok én? E {mögött} ellentmondá van. A helyzet az, hogy az ember minden munkáját a „ha én nem vagyok magamért, {akkor} ki van érettem” {szellemében} kell hogy végezze, {mondván} nincs senki aki a segítségére lehetne, merthogy „a te ajkadon és szívedben van, hogy teljesítsed azt”. Vagyis, jutalom és büntetés formájában. Azonban amikor magában van, szerénynek lévén tudnia kell, hogy „amikor magamért vagyok, mi {is} vagyok én”. Azaz, hogy minden az Egyéni Gondviselés {irányítésa} alatt van, és nincs olyan ember, aki bármit is tenni tudna {Ellene}.

S ha azt mondod: amennyiben minden a Gondviselés szerint van, mit takar a „ha én nem vagyok magamért, {akkor} ki van érettem” szerinti munka? Nos a „ha én nem vagyok magamért, {akkor} ki van érettem” {szerinti} munka által nyeri el az Egyéni Gondviselést. Vagyis, éri azt el. Magyarán minden a korrekció útján halad. S hogy mi a különbség kötelesség és Tóra között – amit „a Mindenható gyermekei”-nek neveznek -, nincs feltárva, mert ehhez ezt előzör a „ha én nem vagyok magamért, {akkor} ki van érettem” szerinti munka kell hogy megelőzze.

218. A Tóra és a Teremtő egyek

Hallottam

A Tóra és a Teremtő egyek”.

Íme nyilvánvaló, hogy a munka idején Ők két dolgot képviselnek, sőt mi több, ellentmondásban vannak egymással.

Mert a „Teremtő” az a Dvékut [az összetapadás] dolgáról szól, mert a Dvékut egyenlőséget jelent, kitörölni {magát} a valóságból. (S mindig el kell képzelni, hogy hogyan is volt nála annak idején, mikoron egy kicsit Dvékut-ban volt, mikor is tele volt életerővel és örömérzéssel. Vágyott rá, hogy mindig Dvékut-ban lehessen, mert a spirituális dolog nem osztódik félbe. Továbbá, amennyiben ez egy beteljesítő dolog, szükséges hogy a{z adott} dolog jó legyen a számára. S {ilyen esetben} helyénvaló visszaidéznie azt az időt, amiben a múltban volt, mivelhogy a test nem képes a nemlegesen keresztül érzékelni, ellenben csakis a létezőn keresztül. Vagyis, csak olyan helyzeteken keresztül, amiben már benne volt. S ezen helyzetekből tud aztán a test példát venni).

S Tórának nevezik a benne levő „Fényt”. Azaz a tanulás ideje alatt, mikor az ember érzi a Fényt, és ezzel a Fénnyel adományozni akar a Teremtőnek, ahogy az írva van: „Aki ismeri Urának parancsolatát, szolgálni fogja Őt”. Ezért is érzi magát úgy hogy létezik, mert adományozni akar az áldott Örökkévalónak – s ilyenmód érzékeli saját magát.

Azonban amikor elnyeri „a Tóra és a Teremtő egyek” nézőpontot, az ember arra jut, hogy az egész egy. Merthogy ilyenkor a „Tóra” nézőpontja szerint érzékeli a Teremtőt. S az embernek mindig is vágyakoznia kell a Benne levő Fény után. S {bár} a Fényt ki lehet {nyerni} azon keresztül, amit tanulunk, azonban a kabbalista-írásokban könnyebben rá lehet találni a Fényre. S ezek a munka idején két végletet képviselnek:

Van olyan, akinek a Teremtő nézőpontja felé vonzódása. S {az ilyen} ilyenkor nem tudja a Tórát tanulni, s a Haszidok könyvei után vágyakozik.

S van olyan, aki a Tóra nézőpontja után vágyakozik. Vagyis, hogy megismerje az áldott Örökkévaló útjait, a világokat és azok folyamatait, s az Irányítás dolgait.

S ez két véglet. Azonban a jövőben {ahogy írva van} „felmorzsolja Moáv uralkodóit”. Azaz, mindkettő bennefoglaltatik a fában.

219. A teljes odaadásról

Hallottam

Íme, a szolgaság félelemben és szeretetben kell hogy teljen. Íme, a szeretet felől nézve nem helytálló azt mondani hogy ezért teljes odaadással kell lenni. Mert hisz természetes dolog, hogy a nagyfokú szeretet a lélek utolsó lehelletéig kitart; ahogy az írva van: „a szeretet olyan erős akár a halál”. Ellenben, a teljes odaadás alapvetően a félelem viszonyában említhető. Vagyis, amikor még nem érzi a szeretet ízét a szolgaságban, mikor a szolgaságra a kényszer viszi őt rá.

Mert szabály az, hogy a test nem érzékel semmit, ami kényszerből jön, mert a korrekció szerint épül fel. S a korrekció {arról szól}, hogy a szolgaság, ugyancsak, a szeretetből kell hogy jöjjön. Mert hisz ez a Dvékut célja, ahogy az írva van: „{ott} azon a helyen, ahol erőfeszítés van, ott van a Szitra Achrá”.

S a szolgaság lényege – miszerint teljes odaadással kell lenni – a félelem{vezérelte viszony}ra vonatkozik. Mert ilyenkor az egész test {ellenkezik és} nincs kiegyezve a szolgasággal, lévén hogy semmilyen ízét nem érzi a szolgaságnak. S minden egyes tettről amit tesz, a test számítást végez a számára, {és azt mondatja vele}, hogy ez {bizony} nem a teljesség{ről szóló} szolgaság. Ha pedig ez így van, úgy mi eredménye lehet a munkának. Ezért ilyenkor, miután nincs semmi valószerűség és íz ezen szolgaságban, a felülkerekedés csakis a teljes odaadásban {nyerhet kifejeződést}. Más szóval, {ilyenkor} a szolgaság {velejárója hogy} keserű ízt érez, mert minden egyes tettben, amit tesz, szörnyű kínokat él át. Mivelhogy a test ahhoz van hozzászoktatva, hogy ne dolgozzék feleslegesen; vagy hogy a fáradozás {eredményeként valami} jó származzék el, vagy a maga számára, vagy másoknak.

A Katnut {a kicsinység] idején pedig, nos, ekkor semmi jót nem érez {ebből} a maga számára, lévén hogy az adott pillanatban semmiféle örömét nem érzi ebben a szolgaságban. S ugyanígy azt sem hiszi, hogy ebből bármi java lehetne másoknak, {még pedig azért,} mert ez saját magának nem fontos. Ha pedig ez így van, úgy milyen java származhatna ebből másoknak? S ilyenkor a kínok szörnyűek. Minél többet dolgozik, annál jobban elszaporodnak a kínok. Míg végül a kínok és a fáradozások olyan mértékben felgyülemlenek, hogy az áldott Teremtő megkönyörül rajta, és ízt ad az áldott Örökkévaló szolgaságához, ahogy az írva van: „mígnem kiöntetik reánk a lélek a magasból”.

220 – 229

220. A kínokról

Hallottam

A kemény kínok, amelyeket az ember éreznek, csak az életerő hiányából fakadnak. Mégis, mit kell hogy az ember tegyen, hiszen nincs az embernek ereje arra hogy {ő maga} életerőt vegyen. S ilyen esetben unalom lesz urrá az emberen. S pont ilyen esetekben van szükség arra, hogy még erősebbé váljon, azonban elvenni nem tudod.

221. A mindenek feletti fennhatóság

Hallottam

Egy Klí [edény] nem jön ki a maga fennhatósága alól, hacsak nem töltik azt ki más dologgal. Mindazonáltal ürességben nem lehet lennie. Így, miután a Szitra Áchrá fennhatósága alatt van, nyilvánvaló hogy ki kell őt {onnan} hozni. Ezért igyekezni kell más dolgokkal kitölteni. Ezért szükségszerű hogy szeretettel legyen kitöltve. Ahogy az írva van: „s utána mar neki önszeretetből”.

222. Arról a részről, amit a Szitra Achrá-nak adnak, hogy az leváljék a Kdusáról

Hallottam

Íme: „{Isten} kezdetben a Din tulajdonságában [az ítélet tulajdonságában] teremtette meg a világot. {Azonban aztán} látta, hogy a világ nem {tud így} fennállni”.

{Ennek} jelentése: a „Din tulajdonsága” az a „Málchut”, ahol a Cimcum [a megszorítás] végbe ment, s ahonnan kezdődően lentre a „Külsők” állnak. Mígnem a „Felső Kilenc”-ben a Sefá-t [a bőséget] minden félelem nélkül be lehet fogadni.

Azonban {így} nem maradt volna fenn a világ , azaz a Bhiná Dálet. {Így} nem lett volna meg a lehetősége annak, hogy a világ kijavítást nyerjen, mert {bárhogyan is, a Málchut-nak} a helye ott van, s ezt lehetetlen megváltoztatni, azaz {lehetetlen} eltörölni a befogadó-edényt. Mert ez a természet. S {ezt} nem lehet megváltoztatni. Mert a természet az {maga} a Felső Erő, s mert az Ő áldott akarata az volt, hogy a kapni-akarás teljességben legyen. S ezt nem lehet eltörölni.

S ugyanígy van az emberben is lent: lehetetlen megváltoztatni a természetét. S az erre {adott} tanács volt az, hogy társítsa hozzá {azaz, a Din tulajdonságához} a Rachamim [a könyörület] tulajdonságát. {Minek} jelentése, hogy létrehozta a határ{vonalat}, amely a Málchut-ban húzódik a Biná helyén. Azaz, úgy alakítota mintha tilos volna kapni. Azonban ott tudnak már dolgozni. Vagyis, szabad kapni adományozás végett. Mert {miután} a Bhiná Dálet-nek a helye {már} nem ott van, ennélfogva ki lehet iktatni.

Ebből jut oda, hogy a Bhiná Dálet kijavítást nyer, azaz a Bhiná Dálet leemelése által. Vagyis feltárja, hogy ez nem az ő helye. S ezt a Micvák és a jó cselekedetek által {éri el}. Amikor {ezt} feltárja, felülvizsgálja a Bhiná Dálet-et benne a Bhiná Bet-ben, amely azt mutatja meg, hogy az ő helye lent van. S akkor a „Zivug” felemelkedik és „Mochin” [fény] lefele árad. S akkor az „Alsó Héj” felemelkedik az „Éjnáim”-hoz [a szemekhez], s újra kezdődik a szolgaság, azaz {a munka} átalakítani a befogadó-edényt. S a kijavítás lényege {abban áll}, hogy egy részt adnak a Szitra Achrá-nak. Vagyis míg korábban csak a Bhiná Dálet-ben volt a felszívásának a helye – lévén hogy csak amott van a Din tulajdonsága és nem pedig a Biná-ban. Azonban ezúttal a Biná is a maga csökkentett minőségét vette {magára}, hogy {ennek eredményeként} őbenne is összevegyüljön a Din tulajdonsága. S így azt találjuk, hogy a Din tulajdonságának a helye nagyobbá válik. Ugyanakkor ennek a résznek köszönhetően, helye lett a munkának, hogy {ilyenképp} lehetőség legyen ellenkezni, tekintve hogy ez nem az ő {azaz a Málchut} igazi helye. S azután ha már hozzászoktak ahhoz, hogy őt a lehetséges helyről taszítsák el, oda jutunk, hogy olyan helyről is el tudják aztán taszítani, ahonnan ez korábban még nem volt lehetséges.

A gazdagságot elnyeli, s aztán kihányja azt”. Vagyis azáltal, hogy kiterjeszti a határát és nagy gazdagságot nyelt el, ezáltal saját maga jön hogy javítsák ki teljesen. S ezt jelenti az „Azazelnek {küldott} bak” stb, mikor is adnak neki egy részt, hogy aztán ezáltal váljék le a Kdusáról {szentségről}, és az Őáltala adott helyen javítják ki – amely {egyébként} nem az ő helye.

223. Öltözék – zsák – hazugság – mandula

Hallottam

Nem volt szabad bemenni a király kapuján zsákruhában”. Vagyis, amikor az ember ráébreszti magát arra, hogy mennyire távolra van az áldott Örökkévalótól, és {hogy} tele van vétkekkel, bűnökkel és bűntettekkel, ekkor lehetetlen hogy Hozzá legyen tapadva és lehetetlen hogy bármiféle üdvözítést kapjon az áldott Örökkévalótól, merthogy zsákruhája van, és lehetetlen {így} a Király csarnokába jönni.

Ezért szükségszerű, hogy az ember lássa a maga valódi állapotát, hogy milyen is ő és ne takarja azt el. Hanem ellenkezőleg, mert a Klipák [a héjrétegek] minden szándéka hogy {ezt} eltakarják. S ha ez ember nyereményt kap Fentről, akkor tudja aztán feltárni és látni a maga valódi állapotát. Azonban tudnia kell, hogy ez nem teljesség, hanem szükségszerűség. S a keserűség idejét Dalet-nek [héber betűk egyike] nevezzük. S így mikor {a „Dalet” betű} hozzáadódik a „Szák” [magyarul a „zsákhoz”] szóhoz, akkor ebből a „Saked” [magyarul „mandula”] {szó} jön ki, amely meggyorsítja a üdvözítést.

Ám nem így, mikor az ember saját maga okozza a munka iránti keserűséget. Vagyis, mikor az ember számvetést tud végezni, akkor ő boldog, mert bárhogy is legyen, látja az igazságot. S ez úgy tekintendő, mint amelyet „Ros” [magyarul „fej”] gyanánt csinál. Vagyis a jelentőség végett. S akkor Rés-nek [héber betűk egyike] nevezzük, s ez a „Rés” betű hozzáadódván a „Szák” {szó}-hoz, {akkor ebből} a „Seker” [magyarul hazugság] {szó} jön ki. Azonban ezen szolga-munkát úgy végezni, mintha csak egy szellem kényszerítette volna rá. S akkor rögvest megerősödik teljes hitben, hogy majdan minden kijavítást nyer.

224. A Jészod dé Nukvá és a Jészod dé D’churá dolga

Hallottam

Vagyis a Málchut(,) Éjnáim [szemek] helyéhez való felemeljedését nevezzük „Jészod dé Nukvá”-nak. Mert a Nuvká dolga hiányérzetet jelöl, ahol is a csökkenés hiányérzetnek minősül. Merthogy az az Éjnáim-ban [a szemekben] van, amely a Hochmá, amelyet mindenesetre a négy B’hiná [állomás] B’hiná Álef-jének [első állomásának] nevezünk. Mígnem amikor az Alsó Héj a Keter-ben van, tudván hogy a Keter az adományozni-akarás, s ott semmiféle csökkenésről nem lehet beszélni, lévén hogy az adományozni-akarás felett nincs semmiféle korlátozás, ezért őt nevezzük „Jészod dé D’dchurá”-nak.

225. Felemelnie saját magát

Hallottam

Lehetetlen, hogy {az ember} saját magát a maga köre fölé emelje. Ezért az ember kénytelen a környezetéből szívni. S nincs semmilyen {más} tanács a számára, mintsem a Tóra- és a nagymértékű fáradozás útja.

Ezért ha az ember jó környezetet választ magának, úgy {ezzel} időt és fáradozást takarít meg, merthogy ő a környezete szerint halad.

226. Írott-Tóra és Szóbeli-Tóra

Mispatim {hetiszakasz} 3. {napján}, 1943. február 2-án hallottam, Tel-Aviv-ban

Írott-Tóra” – Fentről érkező felébresztés. „Szóbeli-Tóra” – lentről jövő felébredés. S a kettőről együttesen mondjuk hogy „hat éven át dolgozzon és a hetedikben szabadként távozzék”.

Mert munkáról pont hogy ott lehet beszélni ahol ellenállás van. És {a „világot” szót arámiul} „Álmá”-nak nevezzük a {héber} „He’elem” [elrejtés] {szóból} eredően. Mert akkor, az elretés idején, ellenállás van. S ekkor lehet munkáról beszélni. S erre utal Bölcseink mondása: „Hatezer éven át áll fenn a világ és egy el lesz pusztítva”. Azaz hogy az elrejtés el fog pusztulni, s akkor már nem lesz munka. Ámde a Teremtő szárnyakat csinál neki, amelyek majdnak „lefedések”-ként {szolgálnak}, avégett hogy legyen munkája.

227. Micva díja {maga} a Micva

Hallottam

Az embernek vágyakoznia kell arra, hogy elnyerhesse a Micva [parancsolat] díját, ami azt jelenti, hogy a Micva megtartása által nyeri el, hogy hozzá legyen tapadva a Mécavé-hez [{a Micvát} Megparancsolóhoz].

228. A halak{at} a hús előtt {eszünk}

Ádár 1-én, 1947. február 21-én, Tvérián {Tibériáson] hallottam

Az, hogy az étkezések alkalmával először halat szokás enni, azért van, mert a halakat ingyen érdemeljük ki, előkészület nélkül. Ezért is eszik ezt először, lévén hogy nincs {hozzá} szükség előkészületre. Ahogy az írva van: „Visszaemlékezünk a halakra, amelyeket Egyiptomban ettünk ingyen”. S magyarázták a Zohárban, vagyis ingyen, Micvák nélkül, azaz előkészület nélkül.

S miért nem szükségeltetik előkészület a halakhoz? A helyzet az, hogy miután látjuk hogy a hal az csak Ros-nak [fejnek] minősül, és nincsenek kezei és lábai, mert a halra {az alapján} tekintenek, hogy „Joszef halat akart és Margalit-ot ]drágakövet] talált a húsában”. „Margalit”-ot, vagyis „Meragel”-t [kémet]. A „hal” pedig azt jelenti, hogy ott nincs tárgyalás, errel utal az hogy nincsenek kezei és lábai. S a „kettéosztott” arra utal, hogy a Málchut Biná-hoz való felemelkedése által minden szint {két} félre osztódott, mikor is a kettéosztódás által hely teremtődött a Meraglim [kémek] számára; és az egész tárgyalás csak erre a Meraglim-ra terjedt ki, merthogy a Tóra egésze innen ered. S ezt jelenti az, hogy Margalit [drágakő] volt akasztva a nyakába. S minden beteg, aki belenézett, azonnal meggyógyult.

Mígnem kizárólag a hal felől nézve, nincs semmiféle jutalom, kivéve csak az hogy ingyen van, ahogy az írva van: „amelyeket Egyiptomban ettünk ingyen”. „Egy nyitott szem, amely sosem alszik” s ennélfogva nincs szüksége örködésre, merthogy a halak ügye Hochmá-nak [bölcsességnek] és a Sábát-nak [szombatnak] minősül, amelyek megelőzték a Tórát.

A Tóra pedig a tárgyalást jelenti. „Nem találtam kezeim és lábaim a Tóra-tanházban [Bét-Midrásban]”, vagyis nem volt tárgyalás. S „ingyen”-nek mondjuk {azt, ahol} nincs tárgyalás. S a „Tórát” „eljövendő világnak” nevezzük, ahol „majd jóllaktok és vígadni fogtok”, és a jóllakás nem oltja ki az élvezetet, merthogy ez a lélek élvezete. Mígnem az, hogy „a Sábát megelőzte a Tórát” – amely Hochmá-nak minősül, Guf [test] minőséget öltött, ahol is a Guf az határnak minősül, és a jóllakás kioltja az élvezetet”.

229. Hámán-zsebek

Purim éjszakáján, a Mégilá olvasását követően, 1950. március 3.

Arról, hogy Hámán-Tásim-ot esznek – más szóval, Hámán-zsebeket [vagy Hámán-füleket] – azt mondta, minekután „olyannyira le kell hogy részegüljön az ember Purimkor, hogy ne tudja {megkülönböztetni} az átkozott Hámánt az áldott Mordechájtól”, ezért {innen a szokás, hogy Purimkor} „Hámán-zsebeket” esznek. Azért, hogy emlékezetünkben tartsuk, hogy Hámán nem hozott nekünk többet mintsem zsebeket, amelyeket Kélim-nek [edényeknek] neveznek, és nem pedig a bennsőséget. Ami azt jelenti, hogy csak Hámán edényei {azok amelyek} kapni tudnak, és nem pedig a fények, amelyeket benssőségnek nevezünk. Mert a befogadó-edények nagyság{-állapot}a Hámán fennhatósága alatt áll. S ezt tudjuk elvenni tőle.

Azonban a Hámán-edényekkel lehetetlen a fényeket továbbítani. Merthogy ezeket, pont hogy Mordecháj edényeivel lehet {továbbítani}, amelyek adományozó-edények. Mígnem a befogadó-edények megszorítás alá kerültek. S ez a következő Írás-részletben (Eszter Könyve 6.) nyer magyarázatot: „Hámán pedig azt mondta a szívében: Kinek akarna a király nagyobb tisztességet tenni, mint én nekem?” S ezt nevezzük igazi kapni-akarásnak. Ezért is mondta, „Hozzanak királyi ruhát, amelyben a király jár, és lovat, amelyen a király szokott lovagolni, stb.” Azonban valóban, Hámán edényei – amelyeket befogadó-edényeknek neveznek -, semmit nem tudnak a megszorítás miatt kapni. Ellenben csak vággyal és hiányérzettel rendelkezik, vagyis tudja hogy mit követeljen. Ezért van írva: „S mondta a király Hámánnak: Siess, vedd azt a ruhát és azt a lovat, amiről beszéltél, és cselekedjél így a zsidó Mordechájjal”.

S erre mondják hogy: „Hámán fényei Mordecháj edényeiben”, azaz adományozó-edényekben.

230 – 239

230. Magasztos az Örökkévaló és az alantas [mégis] látni fogja

Sábát Truma-kor hallottam, 1949. március 5., Tel-Aviv

Magasztos az Örökkévaló és az alantas [mégis] látni fogja [Őt]”. Hogyan lehet egyenlőnek lenni az Örökkévalóval, miközben az ember az aki kap, az Örökkévaló pedig ad. S erre mondja [az írásvers]: „Magasztos az Örökkévaló és az alantas [mégis] látni fogja [Őt]”. Ha az ember kiiktatja önmagát, úgy azt találjuk, hogy semmiféle fennhatóság nem választja őt el az Örökkévalótól. S akkor ő „látni fogja”, vagyis elnyeri a Mochin dé Hochmá-t.

S a fennhéjázó majd [csak] távolról fogja ismerni [Őt]”. Azonban aki gőgös, azaz aki önmagában fennhatósággal bír, úgy az eltávolodik {Tőle} mert hiányzik {közte és Őközte} az egyenlőség.

S alantasságnak nem azt nevezzük, mikor az ember megalázza magát mások előtt – {mert} ez az alázatosság, mert az ebbéli munkában {az ember} teljességet érez. {Ellenben} alantasságnak azt nevezzük, mikor a világ megveti őt. Mert pont akkor, mikor az emberek megvetik, akkor minősül {a helyzete} alantasságnak, mert ekkor ő nem érez semmilyen teljességet. Mert ez a törvény: amire az emberek gondolnak, az hatással van az emberre. Ezért amikor az emberek {nagyra} értékelik őt, akkor ő teljesnek érni magát; mígnem akit az emberek megvetnek, úgy az alantasként tekint önmagára.

231. A befogadó-edények tisztasága

1928. Tevet {hónapján} hallottam, Givát Saul-ben {Jeruzsálem egyik negyede}

Minden olyan dologgal, amiben a test élvezetét leli, óvatosnak kell lenni. S emiatt sajnálkozzon az ember, mert azáltal hogy ő kap, távolivá válik az Örökkévalótól – tekintve hogy az Örökkévaló {Ő} az adományozó. S ha most befogadóvá válik {azaz ha most kapni fog}, úgy ezáltal ellentétes formájúvá válnak. S mert a spiritualitásban a forma-változás eltávolodást jelent, így már eleve nincs Dvékut-ban [ragaszkodásban] az Örökkévalóval.

S ezt jelenti az hogy „és Őhozzá ragaszkodni (Dvárim 11:22)”. S a fájdalom, amit az élvezet megkapásakor érez, kiiktathatja az élvezetet. Hasonlóan ahhoz, mint mikor egy ember fején kelés van, és ő kénytelen a fejét megvakarnia és ebből élvezetet kapni. Holott ezzel együtt ő {jól} tudja, hogy ezáltal el fog burjánzani nála a kelés, s a{z őt ért} csapás el fog terjedni és nem tud majd kigyógyulni belőle.

{Így} azt találjuk, hogy az élvezet idején nincs semmilyen igazi élvezete, mégha a vakarásból származó élvezet megkapását nem is tudja eltörölni. S ugyancsak látni kell, hogy amikor valamilyen dologból élvezete származik, az élvezeten túl fájdalom fogja kísérni, amiért most távolivá vált az Örökkévalótól. Olyannyira, hogy aztán azt fogja érezni, hogy nem is éri meg az élvezet, összevetve a veszteséggel, amit majd ezen élvezetet követően fog érezni.

Szentség – {azt a} dolgot, amely közelebb viszi őt a Teremtő szolgálatához, szentségnek nevezik.

Tisztátalanság – {azt a} dolgot, amely távolabbra viszi őt a Teremtő szolgálatától, tisztátalanságnak nevezik.

232. A fáradozás betetőzése

Hallottam

Fáradoztam de nem találtam rá, ne hidd el”. S meg kell érteni, mit is jelent az, hogy „rátaláltam”. Mire kell rátalálni? „Találtam”, azaz kegyet találtam az Örökkévaló szemében.

Rátaláltam és nem fáradoztam, ne hidd el”. Fel kell tegyük a kérdést: tán nem lehet hogy ő {tényleg} nem hazudik?; hiszen az ember nem önálló egyénként, maga felé nézve beszél – lévén hogy ezen törvény a kollektív egészre vonatkozik. S ha ő azt látja, hogy kegyet talált az Örökkévaló szemében, akkor miért {mondjuk hogy} „ne hidd el”.

S a helyzet az, hogy az ember olykor az imán keresztül talál kegyet, merthogy pont ebben az ima ereje – mert képes olyan hatást kiváltani akárcsak a fáradozás (ahogy azt az anyagi {világban} látjuk: van aki a fáradozás révén keresi a kenyerét, és van aki az imája által keresi a kenyerét. Mert azáltal hogy kéri a megélhetést, {lehetőséget} adnak neki arra hogy elláthassa magát.)

Azonban a spiritualitásban ez nem így van: mert még ha el is nyeri hogy kegyet találjon, mindenesetre utána meg kell hogy fizesse {érte} a teljes árat. Vagyis a fáradozás azon mértékét, amelyet midenkinek meg kell adnia. Mert ha nem, elveszíti a Klí-t. Ezért is mondta {azt hogy} „Rátaláltam és nem fáradoztam, ne hidd el”, mert az egészet el fogja veszíteni, így utána az összes {ehhez szükséges} fáradozással fizetnie kell az embernek.

233. Megbocsátás, bocsánatkérés és engesztelés

Hallottam

Megbocsátás (Méchilá), „pusztulásból dícséretbe” értelemben, vagyis pont hogy a szeretetből {jövő} megtérés által, mikor a szándékos bűnök érdemekké változnak át, {ekkor} találjuk azt, hogy a szándékos bűnöket megsemmisíti {és} dícséretté, azaz érdemekké{változtatja}.

Bocsánatkérés (Szlichá), … és a barmát elereszti[héberül: silách] értelemben (sz’amech és s’in betűk felcserélhetők [így, „silách”-ból „szoléách”, magyarul, „megbocsát” lesz]), vagyis elereszti magától a szándékos bűnöket, és azt mondja, hogy a mai naptól kezdődően csak érdemeket fog tenni, mikor is ez félelemből {jövő} megtérésnek minősül, mert a szándékos bűnök véletlen bűnökké változnak át.

Engesztelés (Kapara), és engesztelést végez az oltárnak” értelemben, „engesztelést kér a kezeire ezen ember miatt”. S ennélfogva, mikor az ember tudja, hogy ő {maga} piszkos, akkor nincs {meg benne a kellő} bátorság és pimaszság, hogy a Király csarnokába lépjen. S ezért nehéz az embernek a Tórával és a Micvákkal foglalkoznia, mikoron látja és eszébe jutnak a Király akaratával ellentétesek rossz tettei. Nem beszélve arról, hogy {mennyire nehéz azt} kérnie a Királytól, hogy Hozzá akar tapadni és egyesülni akar Vele.

Ezért is van szüksége engesztelésre. Azaz hogy ne lássa a szegény helyzetét, hogy mennyire a végsőkig alantasságban van, s hogy ne emlékezzen a helyzetére, hogy aztán így legyen helye arra, hogy boldogságot szerezhessen, vagyis azáltal hogy a Tórával és a munkával tud majdan foglalkozni. S majd mikor boldog lesz, helye nyílik annak, hogy kérje, hadd kapcsolódhassék össze a Királlyal. Mert „Az Istenség csak a boldogság helyén lakozik”. S ezért először engesztelésre van szükség. S utána, mikor félelemből {eredően} tesznek megtérést, ekkor válnak érdemessé a bocsánatkérésre. Majd utána a szeretetből {jövő} megtérés {eredményeként} válnak érdemessé a megbocsátásra.

Hinni kell, hogy mindaz ami a világunkban történik, mind {az Ő} Gondviselése alatt áll. S nincs semmiféle véletlen. S ugyancsak tudni kell, hogy mindaz ami dorgálásként van írva, vagyis az átkok, a „ha nem halljátok meg” {Írásvers}-nél, mind szörnyű kínok. S nem ahogy a világ gondolja. Mert vannak akik azt mondják, hogy ezek áldások és nem pedig átkok. S a mondottaik {igazolásá}ra bizonyítékkal szolgálnak, mondván, a kuznyici Magid [Rav Iszrael Hopstein (1736-1814)] mindig is a „Dorgálások” hetiszakaszánál [Parasat Bechukotáj] ment fel a Tórához[az ünnepnapi ima részeként a Tóra-emelvényen alkalomról-alkalomra felolvasnak a Tórából]. Ekkor ő azt szokta mondani, hogy ezek tényleges átkok és kínok.

S ez az, ahogy mi magunk is látjuk, léteznek átkok a valóságban. Mert hiszen vannak, akik ebben a világban nehezen elviselhető szörnyű kínokat éreznek. Ám hinnünk kell benne, hogy ezeket a kínokat a Gondviselésnek kell tulajdonítani, mert Ő teremt meg mindent. Ahogy Mózes is vette ezeket az átkokat és a Teremtőnek tulajdonította őket. Ezt a jelentést hordozza az, hogy: „… és mindama nagy rettenetességben … [Dvárim 34:12]”. S mikor hisznek ebben, akkor hisznek abban is, hogy „van ítélet és van bíró”. S ezért az áldott emlékű Magid a „Dorgálások” hetiszakaszánál ment fel a Tórához, merthogy csak ő tudta az átkokat és a kínokat a Teremtőhöz kötni, mert ő hitt a „van ítélet és van bíró”-ban, s ezáltal nőttek ki ezen átkokból valódi áldások, mert „s ezt Isten avégett mívelte, hogy féljenek Előtte”.

S ezt jelenti az hogy „a kötszer magából a csapásból jön” [kb. „kutyaharapást szőrivel”], vagyis ott ahol a gonoszak elbuknak, onnan mennek tovább az igazak. Mert mikor valaki olyan helyre érkezik, ahol nincs támasz, úgy akkor ezen a helyen megkapaszkodási pontja van a Szitra Achrá-nak. Ekkor a gonoszak itt elbuknak. Azon gonosz, ki nem képes a józan ész felé emelkedve haladni, alább hullik, mert nincs semmiféle támasza. Ekkor ő ég és föld között marad, mert ilyenek a gonoszak, akik csak a józan ésszel {összhangban} tudnak cselekedni, mondván, „rossz szem, fennhéjázó szem”.

Mígnem az igazak, akik{re az igaz hogy} „nem gőgösek szemeim, és nem dölyfös a szívem”, ők ezen fognak haladni. Így ezekből áldások lettek, vagyis azáltal hogy a Gondviselének tudja be a a kínokat, és mindenhez a józan ész felett viszonyult, az áldások elfogadásához illő edények alakultak ki nála.

234. Aki abbahagyja a Tóra-értekezéseket és beszélgetésekkel foglalkozik

1940, Ádár I., útban Gázá-ba

Aki abbahagyja a Tóra-értekezéseket és beszélgetésekkel foglalkozik, azt szén-seprűvel etetik meg”, ami azt jelenti, hogy mikor az ember a Tórával foglalkozik és azt {folytatja és} nem hagyja abba, úgy akkor annál a Tóra „lángoló tűz”-ként viselkedik, vagyis hogy felégeti a rossz ösztönt és {megállás nélkül} tovább folytathatja a munkáját. De ha a tanulása közepén szüntetet tart, még ha rögvest újra vissza is tér és folytatja azt, a Tóra már nem lesz a számára „lángoló tűz”, vagyis már nem lesz ereje arra, hogy felégesse a rossz ösztönt, és ekkor a Tóra íze romlottá válik a számára, és szükségszerűen fel kell hogy hagyjon a munkájával.

Ezért amikor visszatér a tanuláshoz, oda kell figyeljen, hogy fogadja meg, hogy többé nem fog szünetet tartani a tanulása közben, és a jövőre vonatkozó fogadalma nyomán újra fellángol a Tóra lángoló tüze.

235. Újra belenézni egy könyvbe

Azután, hogy az ember látott valamilyen Tóra-értekezést egy könyvben és arra kívülről emlékszik, miután {azzal hogy val}ami bekerül a fejbe az már {egyúttal} hiányosság{gá válik}, ezért amikor újra belenéz a{z adott} könyvbe, ki tudja abból nyerni a Fényt, úgy hogy megvilágítást kapjon abból, amit most lát. S ezt már „új”-nak nevezik és nem pedig „hiányosnak”.

236. Mert ellenségeim gyaláznak engem […] egész nap

1942, Tisréj 6.

Mert a Házad iránti irigység emészt engem (Zsoltárok 69); mert ellenségeim gyaláznak engem … egész nap (Zsoltárok 42). A gyalázkodás és szitkozódás formája számos formában jelenik meg:

  1. A munka idején, mikor valamilyen Micva végrehajtását csinálja, akkor a test azt mondja neki: „Mi fog neked ebből származni, miféle haszon fog neked ebből csírázni? Ezért még ha erőt is vesz magán és kényszerből hajtja végre a dolgot – bárhogy is, mindezzel együtt, ezen Micva járomnak és tehernek minősül. S itt felmerül a kérdés: amennyiben ő tényleg a Király Micváját hajtja végre és a Királyt szolgálja, úgy tán nem boldognak kellene lennie, ahogy az természetes is, miszerint aki a Királyt szolgálja az boldog, mígnem itt ez fordítva van. Azt találjuk, hogy itt gyalázkodást és szitkozódást érez – ezen kényszer bizonyítja, hogy nem hiszi el, hogy a Királyt szolgálja. Holott ennél nagyobb gyalázkodása nem is lehet.
  2. Avagy látja, hogy nincs egész nap az Örökkévalóhoz tapadva, merthogy nem érezi valós dolognak, és {mint tudjuk} lehetetlen üres dologhoz tapadni, s ezért eltereli a figyelmét az Örökkévalóról (mígnem valamely valós dologról, amiben élvezetét leli, épp ellenkezőleg, nehéz elfelejteni. S ha el akarja terelni a figyelmét, kénytelen további erőfeszítéseket tenni, hogy kitörölje a gondolatából). S ez{t jelenti} az, hogy: „mert ellenségeim gyaláznak engem … egész nap”.

S ez minden emberben jelen van, a különbség csak az érzésben van. Mégis, ha az ember ezt nem érzi – ez azért van, mert hiányzik a ]kellő] figyelem hogy olyannak lássa a helyzetet mint az amilyen. S ez egy olyan emberhez hasonlít, akinek a zsebén lyuk van és a pénz kiesik rajta keresztül és elveszti valamennyi pénzét. S {ilyenkor} nem számít hogy tud-e róla hogy lyuk van a zsebén avagy sem. A különbség csak abban van, hogy ha tudja hogy lyuk van a zsebén akkor meg van a lehetősége arra, hogy kijavítsa azt. Azonban a pénz elveszítése szempontjából nincs semmi változás. S ezért amikor érzi, hogy a test – amit „ellenségeimnek” nevez – miként gyalázzák az Örökkévalót, akkor azt mondja: mert „a Házad iránti irigység emészt engem”, mert ő ki akarja javítani ezen dolgot.

237. Mert nem láthat engem ember, élvén

Mert nem láthat engem ember, élvén” (Smot, 33:20). Vagyis ha az ember nagyobb mértékben fogja látni az istenség feltárukozását mintsem amit abból kész látni, a megkapás állapotára juthat, ami ellentéte az Életek Életének, és emiatt ekkor meghalhat. Ezért a hitnek az útján kell hogy járon.

238. Boldog az ember, ki nem felejt el Téged, és embernek fia, ki fáradozik Éretted

Elul [hó] 10.

Boldog az ember, ki nem felejt el Téged, és embernek fia, ki fáradozik Éretted” (Ros HaSana-i [Újévi Ima], Muszáf). Íme, mikor az ember a fehér}ség útján} halad, mindig emlékezetében kell hogy tartsa, hogy mindaz amit elnyert, csakis azért {nyerte el}, mert magára vette a feketeség állapotát. S pont hogy az „Éretted” irányába kell fáradozni, úgy ahogyan }az írva van} „s mindenki hiszi, hogy Ő a hitnek az Ura”, mégha most nem is lát semmi helyet arra, hogy a hitből kelljen dolgoznia, tekintve hogy minden fel van tárva előtte – mindenesetre, hinnie kell a józan ész feletti hitben, vagyis hogy van még hely arra, hogy higyjen a hit általi útban.

S ez jelenti azt, hogy: „és látta Izrael a nagy dolgot … és hittek az Örökkévalóban”, vagyis még ha el is nyerték a „látta” állapotot – amely látást jelent, mindazonáltal megvolt bennük az erő, hogy még tovább higyjenek a hit általi útban.

S ezen dolog végett van szükség többlet erőfeszítésre, mert máskülönben alább hullanak a maguk szintjéről, akárcsak Livni és Siméi. Azaz, ha ez nem így van, úgy az azt jelenti, hogy kifejezetten {csak} akkor, amikor a fehérség van jelen képes meghallani a Tórát és a Micvákat, mert ez egyfajta feltétel. Azonban feltételek nélkül is meg kell hallani a Tórát. Ezért s fehérség ideje alatt vigyázni kell, hogy ne ejtsen fogyatékosságot a feketeség állapotán. S ez legyen elég annak, aki ezt érti.

239. A különbség a Sávuot-nak és a Mincha {ideje}kori Sabat-nak a Mochin-ja között

Különbség van Sávuot – amely a Zeir Anpin-nak az Árich Anpin-hoz való felemelkedését és [az ott] Dikná-vá való {átminősülé}sét jelenti – és a Mincha {ideje}kori Sabat között, amely akkor ugyancsak az Árich Anpin-hoz emelkedik fel. Sávuot – amely Mochin dé Hochmá, az IS’SzuT felől, vagyis a Biná felől, amely visszatért, hogy Hochmá-vá legyen. Mígnem (a Sábát) az GáR dé Biná, amely tényleges Hochmá-nak minősül, amely olyannak tekintendő, mint ami még nem lépett ki a Ros-ból, és amelybe bele van öltözve a Mochá Sztimá, mely GáR dé Hochmá és nem pedig VáK {dé Hochmá}. S mert ő [a Sábát] GáR, nem tud … hanem lentről felfele, minden lentre áradás nélkül. Ezért minősül Or Nékévá-nak, lévén hogy nincs {benne} lentre áradás. S ezért nevezik a Sábát-ot Nukvá-nak. Mignem az ünnepnap – amely ZáT dé Biná, ami VáK-nak minősül, őt {már jellemzi} a lentre áradás. Ezért még az összes felemelkedést követően is mik csak léteznek a valóságban, a lépcsőfokok létrája mindazonáltal nem változik meg.

S azt mondta, hogy ez az oka annak, hogy a világ nemzetei jobban tisztelik az ünnepnapot a Sábát-nál, holott pedig a Sábát magasabb lépcsőfokot képvisel. Mert miután az ünnepnap az ZáT dé Biná, amelynek van lent feltárulkozása; mígnem a Sábát az GáR dé Biná, amelynél nincs feltárás lent. [Így] nyilvánvaló hogy a Sábát határtalanul magasabb szintet képvisel az ünnepnapnál.

240 – 243

240. „Követeld-kérlek a Téged követelőket mikoron azok követelik Arcodat”

Szlichot első napja, nagyrabecsült Atyámtól-Mesteremtől-Tanáromtól-Rabbimtól

Követeld-kérlek a Téged követelőket mikoron azok követelik Arcodat, felelj nekik égi lakhelyedről, és síró könyörgésük elől ne rejtsd el Füledet! (Szlichot-i [megbocsájtást kérő] ima első napi részéből)”. Íme … hogy a világ teremtésének célja az volt, hogy jót tegyen a teremtményeivel. Ám ahhoz, hogy a teljes korrekció beteljesüljön, szükség van az ítélet tulajdonságának könyörülettel való megédesítésére. Mert az ítélet dolga az a Gadlut-ot jelenti [nagy{korú}ság], ám hogy ez által ne érje forma-változás, kell hogy legyen egy olyan nézőpont, amely egyfajta kiegyezés: {mert noha} az ítélet szerint többet kaphatna, azonban továbbra is megvolna a veszélye, hogy forma-változás éri – mígnem amikor össze van vegyítve a könyörület tulajdonságával, akkor nem kapja meg a Fény Gadlut-ját és akkor forma-kiegyenlítődés érheti. S a korrekció azzal valósul meg, hogy a befogadó-edény olyanképp változik meg, hogy „adományozás végett kap”.

S ezért amikor jön az ember követelni az Örökkévalót, akkor ő még mindig a kapás nézőpontjához tapad, s aki a kapás nézőpontjával rendelkezik, arra azt mondjuk, hogy hiányos, hogy átkozott; [mondván] „az átkozott nem tapad hozzá az Áldotthoz”. Azonban aki adományozás végett kap, azt „áldottnak” nevezik, merthogy nem hiányzik semmije vagy kell hogy bármit is kapjon saját magának. Így azt találjuk, hogy az öszzes nehézség arról szól, hogy „áldott” legyen, mert csak a Tóra és a Micvák csodaereje által lehet átváltoztatni a befogadó-edényeket adományozó-edényekre. S ez a jelentése annak, amit imátkozunk: „Követeld-kérlek a Téged követelőket”.

Mert két féle követelő létezik: vannak, akik csak a Te Orcád számára követelnek; csak azt követelik, hogy adományozhassanak. S ezért az, amit követelnek – valamiféle megsegítést kapni – csakis az Ő Arcáért teszik. S erre mondja: „mikoron azok követelik Arcodat”, ők azok, akik a Te Orcád számára követelnek – „felelj nekik égi lakhelyedről”, vagyis hogy tárja fel égi lakhelyét, mert ők már nem fognak kárt okozni fent, merthogy ők tiszták a kapás nézőpontjától. És „síró könyörgésük elől”, mikor is valamennyi imájuk és kérésük még mindig magukért vannak, mert azt akarják, hogy ők legyenek közel az Örökkévalóhoz, azaz még mindig nem tisztultak meg a kapás nézőpontjától.

Mert két féle formája létezik a Teremtő szolgálatának: van aki azt akarja, hogy az Istenség tárulkozzon fel a világban, hogy mindenki tudja meg, hogy létezik Istenség a világban. S ekkor ő nincs a közép{pontb}an, hanem csak pusztán akar, s ekkor nem lehet azt mondani hogy rendelkezik a megkapás nézőpontjával, mert ő nem azért imádkozik, hogy ő kerüljön közelebb az Áldott Örökkévalóhoz, hanem hogy az Égnek a tisztelete tárulkozzék fel a világban.

Mígnem van aki azért imádkozik, hogy kerüljön közelebb az Örökkévalóhoz, a ekkor már ő van a közép{pont}ban, s ekkor már igenis mondhatjuk hogy önös érdekből kap, mert azért akar Bőséget kapni, hogy általa ő kerüljön közelebb az Áldott Örökkévalóhoz. S ezt nevezik „könyörgésüknek”, vagy nevezik még „sírásnak”. S akiket még mindig a könyörgések jellemznek, vagyis hogy ők kerüljenek közelebb – ők képesek a sírásra, s róluk mondja hogy „ne rejtsd el Füledet”.

Mert csak az, akinek hiányzik valami hallattat kiáltásokat. Azonban más végett nem lehet sírásról beszélni, hanem csak követelésről, mint az „üdvözlet”-nél [héberül, „üdvözlet követelését” mondanak]. Ezért az Arc estében lehet csak követelésről beszélni. „Égi lakhelyedről”, vagyis „Éjnáim” [Szemek], Or Hochmá, amelyek majdan a Bőség esszenciáját fogják kapni, lévén hogy az ő edényeik már az „adományozás végetti kapás” állapotában vannak. Azonban azok, akik a „könyörgéseik” állapotában vannak – tőlük „ne rejtsd el Füledet”, amely az Ozen-, a Biná vetülete, mert nekik erőt kell beleadniuk, hogy az adományozás minőségével rendelkezzenek … felette az Or Hászádim-nak.

241. Hívjátok, míg közel van

Hívjátok, amíg közel van” (Jesajáhu 55:6). {Itt} meg kell hogy értsük, vajon mit is jelent az, hogy „amíg közel van”, hisz {egy másik helyen} az van írva, hogy „Tele az egész föld az ő dicsőségével”. Vagyis ezek szerint Ő mindig közel van. Ám akkor, mit jelent az hogy „amíg”, mert viszont így, úgy hangzik {tényleg} volna olyan idő, amikor nincs Ő közel.

A dolog arról szól, hogy a helyzeteket mindig az azt észlelő és érzékelő ember felől vesszük számításba. Mert ha az ember nem érzi az Áldott feléje való közelségét, úgy ebből nem is lesz semmi, mert mindent az ember érzékelése szerint mérünk. {Így} lehetséges, hogy míg az egyik ember egy minden jóval teli világot érez, addig a másik viszont nem érzékeli a világnak ezt jóságát, s ekkor nem is tudja azt mondani, hogy létezik egy jó világ, hanem ő az érzése szerint beszél, vagyis hogy a világ szenvedésekkel van tele.

Ennek vonatkozásában jön a próféta és figyelmeztet{bennünket}: „Hívjátok, amíg közel van”. Mert jön és azt mondja: „Tudjátok meg, az, hogy ti hívjátok az Örökkévalót – onnan ered [vagyis annak köszönhető], hogy Ő közel van, azaz hogy most lehetőség adatott a számotokra, hogy ha figyelmesek vagytok, úgy érezni fogjátok, hogy a Teremtő közel van hozzátok – és ez jele a Teremtő közelségének.

S ennek bizonyítéka: mert tudnunk kell, hogy az ember a természete felől alkalmatlan arra, hogy a Teremtőhöz tapadjon, lévén, hogy ez ellentétes az ő természetével, mert az ember a teremtése felől csakis kapni-akarás{ból áll}, mígnem a hozzá tapadás csakis adományozni akarást jelent. Azonban mikor a Teremtő hívja az embert, {idővel} ebből egy második természet szövődik benne – azaz hogy ki akarja iktatni a természetét és a Teremtőhöz akar tapadni.

S ezért az embernek tudnia kell, az, hogy Tóra-beszédeket és imát képes mondani, az csakis a Teremtő felől {érdemében} jöhet. S ne gondoljon arra, mondván, hogy ez „az én hatalmam és kezemnek ereje” által eshetett meg, mert ez teljesen fordítottja az ő erejének. Merthogy ez egy olyan emberhez hasonlít, aki egy sűrű erdőben kóborol, és sehogysem találja a kivezető utat belőle, hogy aztán eljuthassék valamilyen településre. S ekkor ő elkeseredetté lesz és már csak nem is gondol arra, hogy valaha majd újból haza térhet. Mígnem ha meglát egy embert a távolból, vagy csak meghallja valakinek a hangját, rögvest felébred benne a vágy és az akarat, hogy visszatérjen otthonához. S kiabálni és kérlelni kezd, hogy jöjjön valaki és mentse ki őt. Hasonlóképp, ki a jónak útján kóborolt és valamely rossz helyre tért be, ha már hozzászoktatta magát, hogy vadállatok között éljen –a kapni-akarás felől többé már nem merül fel benne, hogy vissza kellene térnie a megfontoltság és szentség helyére. Azonban amikor meghallja a hangot, amely hívja őt, akkor aztán felébred arra hogy megtérjen. Azonban ez, az Örökkévaló hangja, s nem pedig a maga saját hangja. Ám amennyiben nem ért még végire a tetteinek a kijavítás útján, nem tudja érezni és hinni, hogy ez valóban az Örökkévaló hangja, amiért aztán ő azt gondolja hogy ez az ő hatalma és kezének ereje. Erre figyelmeztet bennünket a próféta, mondván, az ember felébe kell hogy kerekedjen a maga tudásának és gondolatának, és teljes hittel hinnie kell, hogy ez az Örökkévaló hangja.

Ezért amikor az Örökkévaló ki akarja őt vezetni az erdő sűrűjéből, akkor valami messzi fényt mutat a számára, az ember összegyűjti és összeszedi minden maradék erejét, hogy ama ösvényén haladhasson, amelyen feltűnik előtte a fény, hogy azt elérje. S amennyiben a fényt nem tulajdonítja az Örökkévalónak, és nem mondja azt, hogy az Örökkévaló hívja őt, úgy a fény eltűnik tőle, és ismét ott áll az erdőben. Így azt találjuk, hogy azon a helyen, ahol feltárhatta volna a szívét az Örökkévalónak, hogy jöjjék és mentse őt ki e rossz helyről, vagyis a kapni-akarásból, és vigye őt el a megfontoltság helyére, amit Ádám [az ember] fiai helyének nevezünk, az a „Eddame La Eljon” [hasonlóvá leszek a Legfelsőbbhöz {írásvers}] szerint, azaz az adományozni akaráshoz, a hozzá tapadáshoz, úgy nem használja ki ezt az alkalmat és úgy marad, ahogy korábban volt.

242. Mit jelent megörvendeztetni a szegényeket ünnepnapkor, a Munkában

Szukkot 3. félünnep-napja

[Írva van] a Zohárban: „A Teremtő osztályrésze, hogy megörvendeztesse a szegényeket stb.” A Szulám [kommentár]-ban ott ezt így magyarázza: „Mert látta a Teremtő, hogy a Lo-lismá [nem az Ő nevéért] nem vezeti el a Lismá-hoz [az Ő Nevéért] stb., felemelkedett, hogy elpusztítsa a világot. Azaz, hogy a Bőség be lett szüntetve a számára (A Zohár Könyvének Előszava 175. pont).

S mondani lehet, hogy mikor átvilágítás érkezik az emberhez Fentről, mégha az ember még nem is jutott el a tisztaság állapotához – mindenesetre, ha az ember veszi ezt az átvilágítást, hogy felemelje magát az alantasságából, s hogy ez által közelebb kerüljön az adományozáshoz, akkor erre azt mondják, hogy a Lo-lismá elvezeti a Lismá-hoz. Azaz, hogy a Tóra útján halad.

És erre mondják: „Az, ki boldog a kijelölt napon”. Kijelölt nap, azaz, ünnepnap. És nyilván nincs nagyobb ünnepnap a számodra, mintsem mikor valami átvilágítás világítja meg az embert Fentről, amely közelebb viszi őt az áldott Teremtőhöz.

243. Az árnyék vizsgálatáról Hosáná Rábá éjszakáján

Tel Aviv, 1943. március 1.; Ádár I. 24.

Az árnyékról. Szokás, hogy Hosáná Rábá éjszakáján [Szukkot, a Sátoros Ünnep hetedik napjának éjszakáján] mindenki megvizsgálja magát, hogy vajon van-e árnyéka, mert [ha igen] akkor biztos lehet benne, hogy majd minden jó az övé lesz (Sáár HáKávánot {A szándékok kapuja}, Szukkot-magyarázatok 6-7). Az árnyék az Öltözék titkára utal, mikor is ez az Öltözék a Fénybe öltözik.

S Öltözék nélkül nincsen Fény, merthogy nincsen Fény Klí (edény) nélkül. S a Fények az Öltözékek nagysága szerint növekednek és sokasodnak el. S mikor az Öltözék elveszejtődik belőle, ugyanezem mértékben hiányozni fog belőle az adott Öltözékhez tartozó Fénynek a vetülete.

S ezt jelöli az ‚igazság és hit’. Igazságnak nevezik a „Fényt”, és hitnek nevezik a „Klí”-t. Ezt jelöli a „Teremtő és Istensége”, s ezt jelöli a „Csináljunk embert a képmásunkra”, és a ”Bizony képmásként jár az ember” [írásversek], mikor is az ember járása a képmástól függ, vagyis, a hittől. S ezt jelenti az, hogy Hosáná Rábá-kor az ember annak teljességében kell, hogy lássa a önnön maga hitét.

S miért van az, hogy a világokat fent „képmásnak” hívjuk; tán nem [úgy tudjuk, hogy] fent nincs semmi nehézsége a hitnek? Hanem hogy, ami mielőttünk szárazságnak tűnik, az fentre nagy Fény. Azonban mi „Fent” néven nevezzük, merthogy a mi számunkra árnyékként tárulkozik fel, és ezért az alsó felől nézve úgy nevezzük, hogy „Fent”.

A Biná-t hitnek nevezzük, amely miután az Ozen-nek [a Fülnek] a Fénye, hallást jelent. A Hochmá-t látásnak nevezzük, amely a befogadó-edényekhez érkező Fényt jelöli, amely ezért a szemeket jelöli.

Magyar ajkú kabbala tanulók csoportja