II. Korszak Az isteni Rabbi Jicchák Luria

A második korszak – amely a mi nemzedékünk Kabbalája szempontjából igen-igen fontos – a Szent Ári (az Isteni Rabbi Jicchák) nevével jelzett korszak volt. Ő teremtette meg a Kabbala-tanítás két koszaka közti átmeneti korszakot. Az ő idejéig a tanulás még titokban, csoportokban zajlott. Ári volt, aki kihírdette a Kabbala-tanulás korszakának kezdetét a tömegek számára.

Rabbi Jicchák Luriá (Ári) 1534-ben született Jeruzsálemben. Az édesapját már fiatal korában elvesztette. Apja halálát követően az anyjával Egyiptomba ment. Ott a nagybátyja házában nevelkedett, és a Tórát, Rabbi Dávid ben Slomó Zimrá-tól és Rabbi Becalel Áskenázi-tól tanulta. Ári hatalmas Tóra-tudással bírt. A rabbijával, Rabbi Becalel-le együtt egy módszert dolgoztak ki a (Talmud) Zváchim Traktátusához, illetve magyarázó megjegyzéseket írtak Rabbi Jicchák Elfászi (Rif) magyarázatához.

Az Egyiptomi évek során a megélhetéséért kereskedéssel foglalkozott, mindezzel együtt, azonban az idejének nagy részét aTóra-tanulásba fektette. A hagyomány azt tartja, hogy hét évre a Nílusnál levő Roda szigetre vonult el. Ári a Zohár Könyvét, az első kabbalisták könyveit, és a nemzedékében élt Rabbi Móse Kordovéro-nak (Rámák-nak) az írásait tanulta.

1570-ben Egyiptomból Cfát-ra ment. Itt fiatal kora ellenére mindjárt elkezdett Kabbalát tanítani. Nagyon hamar elhíresült a nagysága, olyannyira, hogy Cfát összes bölcse hozzá jött tanulni, akik egyébiránt maguk is hallatlanul nagy tudással rendelkeztek, mind a Rejtett, mind pedig Feltárt Tan területén. Ez híressé tette. Tanítványa, Rabbi Háim Vitál, másfél éven át írta a tanulás során feltett kérdéseire kapott válaszokat.

Ezeknek az írásoknak egy része, amelyeket mi Ári írásaiként ismerünk, olyan könyvek formájában jelentek meg, mint “Éc Háim”, “Sáár HáKávánot”, “Sáár HáGilgulim”, és így tovább.  Ári a Kabbala-tanuláshoz egy olyan alap-szisztémát dolgozott ki és hagyott hátra, amely mindenki számára megfelelő és alkalmazható. A módszere szerint, a Kabbala tanulásán keresztül mindenki eljuthat a saját maga kiteljesedett állapotához. Ári egészen fiatalon (38 évesen), 1572-ben halt meg. Írásai, a végakaratának megfelelően, el lettek rejtve, ezzel akadályozván meg, hogy a Tan még ideje előtt feltárulkozhasson. Mi magunk pedig tanui lehetünk egy érdekes jelenségnek, amely az úttörőket és a Kabbala-tanulás új korszakainak hirdetőit jellemzi.

Egyrészről hirdetik a korszak kezdetét és elhozzák az adott nemzedékhez legjobban illő technikát, másrészről viszont, egyazon időben igyekeznek elrejteni és elfedni az írásokat, hogy aztán akinek szüksége lesz rájuk, a saját erejéből tárja fel azokat. S ahogy az látszik, ők jól tudják, hogy a változás folyamata két feltételt követel. Megfelelő korszakot és a lelkek érettségét, amely a részükről az újszerű tanulás utáni igénnyel együtt érkezik el.

Bár a nagy kabbalisták kidolgozzák a szisztémát és tanítják is azt, azonban, mindazonáltal jól tudják, hogy a saját nemzedékük egyelőre még nem képes a változások nagyságát értékelni. Ennélfogva, időnként inkább amellett döntenek, hogy elrejtsék, avagy hogy akár elégessék az írásaikat. Tudvalevő “Báál HáSzulám”-ról, hogy az írásainak egy jelentős részét elégette és megsemmisítette. Mindezzel együtt, különleges jelentősége van annak, hogy a tudást papírra vetik és azt követően megsemmisítik. Mert ami egyszer már fel lett tárva a fizikai világban, egyúttal hatással van a jövőre és megkönnyíti annak másodszori megjelenését.

Ári idejével kezdetét vette a Zohár csoportos tanulásának a folyamata. Őt követően, mintegy kétszáz éven át, a Zohár írásainak virágzása jellemezte az akkori korszakot. A nagy chasszidizmus korában, több nagy kabbalista élt szerte a világban, elsősorban Lengyelországban, Oroszországban, Marokkóban, Irakban, Jemenben és még egyéb más országokban. Ezt követően, a múlt század (20. század) elején, visszaesett a Kabbala iránti érdeklődés, olyannyira, hogy majdhogynem már egyátalán nem foglalkoztak vele.

Így ír erről Rabbi Jehuda Áslág az Előszó a Zohár Könyvéhez c. Írásában (69. pont vége):

“Ezzel te magad is láthatod, hogy Izrael megváltása és egyáltalán, Izrael nagyságának egésze a Zohár és a Tóra bennsőjének a tanulásán múlik. Amelynél fogva minden egyes pusztulás, és romlása Izrael fiainak, amiatt történik, merthogy elfordultak a Tóra bennsőjétől, és azt igen-igen lealacsonyították, úgy téve, mintha az – ne adj Isten – valami felesleges dolog volna.”

III. korszak – Báál HáSzulám

A Kabbala fejlődésének harmadik korszaka olyan további módszerrel gazdagította Ári tanját, amelyet még nemzedékünkben az a Rabbi Jehuda Áslág írt, aki egyben szerzője a Zohár-hoz írott “Szulám”-magyarázatnak, illetve szerzője az Ári írásaihoz készült magyarázatoknak. Megjegyezndő, hogy a módszer maga különösképp a mi nemzedékünk lélek-típusához illik.

Rabbi Jehuda Áslág, akit a Zohárhoz írott “Szulám” elnevezésű magyarrázata nyomán “Báál HáSzulám”-nak is neveznek, 1885-ben született Lengyelországban, Lodz városában. Már fiatalkorában nagy tudásra tett szert az írott és szóbeli Tan ismeretében, majd pedig később bíróként és tanárként tevékenykedett Varsóban. 1921-ben a családjával Izraelbe vándorolt, és a jeruzsálemi Givát-Smuel körzet rabbija lett. Bár a tanelméletét már ekkor megszállottan írta, a Zohárhoz írott magyarázatát  azonban csak 1943-ban, az európai vészkorszak tetőpontján kezdte el. Noha a világ még nem tudott a zsidók irtásáról, mégis, ő már ekkor rendkívüli jelentőséget látott a Kabbala tanításában és annak egyetemes terjesztésében.

Erről így ír a Zohár-hoz írott Előszavában:

“És mindabból a dicsőségből, amelyben Lengyelországban és Litvániában stb. volt része Izrael fiainak, semmi, egyedül csak a Szentföldünkön élő túlélők maradtak meg. Így hát mostantól csakis reánk, megmaradtakra hárul, hogy ezt az eltorzult anyagot kijavítsuk, és hogy közülünk az életbenmaradt túlélők mindegyike, teljes szívvel és erővel azon dolgozzék, hogy egyre jobban és jobban megnövelje a Tóra bennső részét, és megadja Neki az Őt megillető helyet, azaz, hogy nagyságában túlszárnyalja a Tóra külsőségét. S akkor majd mindegyikőnk megáldatik azzal, hogy nagyobbá tehesse a saját belsőségét.”

Báál HáSzulám a Zohár-hoz írott teljes magyarázatát 1953-ban fejezte be. Majd egy évre rá, 1954-ben hunyt el, és Jeruzsálemben, a Hár HáMönuchot-on (a Megboldogultak Hegyén) lett eltemetve.

Az utolsó muhikán – Rábás

Báál HáSzulám legidősebb fia, Rabbi Baruch Salom Áslág, “Rábás”, az apja nyomdokaiba lépett. A könyvei pontosan az apja által tanítottak szerint épülnek fel. Ő már egy kissé tovább bontja és finomabban elemzi az apja írásait. Valamelyest megkönnyíti azoknak a magyarázatoknak az érthetőségét, melyeket az apja még a mi nemzedékünkre hagyományozott.

Rábás 1907-ben szültett Varsóban, és az apjával együtt érkezett Izráelbe. Az Apja, csak már miután megházasodott engedte neki, hogy a kiválaszott tanítványokból álló csoporthoz csatlakozhasson, és velük együtt ő is a Rejtett Tant tanulhassa. A tanítást azzal kezdte, hogy apja új tanítványait tanította.

Majd aztán az apja halálát követően magára vállalta az általa is tanult egyedi út terjesztését. A spirituális nagysága és mélysége ellenére, az apjához hasonlóan ő is mindenkor szerény életet élt. Az élete folyamán cipészként, épitkezési munkásként, és tisztviselőként dolgozott. Külsőleg ugyanolyan életet élt mint minden más ember. Azonban a szabadidejéből minden percet a Kabbala tanulásának és tanításának szentelt. Rábás, 1991-ben hunyt el.

A Kabbala tanulása

A Báál HáSzulám által kidolgozott rendszer mindenkinél alkalmazható, az írásai által felépített “létra” mindenki számára biztosítja a lehetőséget, hogy veszély nélkül tanulhassa a Kabbalát. Továbbá minden Kabbalát tanuló biztosítva érezheti magát affelől, hogy három és öt évnyi tanulás elteltével eléri aspirituális szférákat, és eljut a teljes lét, azaz, “az Istenség felismeréséig“. Így nevezzük, merthogy egyelőre még rajtunk túl, az érzékletünkön kívülre van. Amennyiben valaki Rabbi Jehuda Áslág (el’á) könyveiből tanul, nyitva előtte a lehetőség a valódi kiteljesedésre.

A tanulás arra szolgál, hogy vágyat ébresszen bennünk, és hogy akarjuk megismerni a felsőbb világokat. A tanulás folyamán megláthatja az ember, hogy a gyökerei honnan erednek, s hogy ő azoknak a szüleménye. Ennek eredményeként ő egyre nagyobb és nagyobb vágyat kap, csahogy megismerje és kapcsolatot szerezzen ezen gyökereivel. Ilyen mód, hogy tovább fejleszthesse magát, megsokszorozzák az erejét, és így mindazt, amit csak akar, megkap.

Időzítés

Az ismertek szerint a három nagy kabbalista lelke egy és ugyanaz a lélek. Azaz, hogy a lélek, mely egykoron Rabbi Simon, másodjára Ári, és harmadjára pedig mint Rabbi Jehuda Áslág öltött testet. Mindegyik alkalommal, mikor megérett arra az idő, hogy az adott nemzedék érdemében a korábbiaknál több minden táruljon fel, jött és leereszkedett ez a lélek, hogy az éppen ahhoz a nemzedékhez illő módszert tanítsa.

Rabbi Simon nemzedékének egyik legnagyobb Tóra-tudósa volt. Azok alapján, amit mi ma a Gemárából láthatunk, a Feltárt Tanból rengeteg témában maradtak tőle vissza magyarázatok. Méghozzá olyan magyarázatok, amelyek igen-igen híressé lettek, és amelyeket mind a mai napig jól ismerünk. Azonban a Zohár Könyve, miután megírták, eltűnt.

Ez azért kellett, hogy így történjék, mivel a rejtett dolog a természeténél fogva az arra kifejezetten alkalmas időpontban szabad csak, hogy feltáruljék, azaz, mikor a megfelelő lelkekvándorolnak le a világunkba. Ahogy maga a Zohár is az idők folyamán tárult csak fel.

Minden újabb nemzedék egyre több és több titok tárhat fel az érdemeinél fogva a Zohárból. Ami Rabbi Simon bár Jocháj idejében lett lejegyezve, s aztán pedig elrejtve, elsőként Rabbi Móse de Lion idejében lett feltárva. Majd másodjára Ári idejében, aki maga a Kabbala nyelve szerint kezdte azt el magyarázni. Majd aztán Ári írásai ugyancsak el lettek rejtve, azonban részenként, a megfelelő időben, szintén előkerültek. Mígnem a mi időnkben áldattunk meg a „Szulám”-magyarázattal, amely minden egyén számára lehetővé teszi, hogy a Kabbalát bátran tanulhassa, és hogy itt és most érkezhessen el a valódi kiteljesedéséig.

Mi magunk is láthatjuk, hogy a Zohár minden egyes nemzedékben többet és többet üzen a számunkra. Több minden tárul fel belőle és jobban érthetővé válik az emberek számára – magyarán minden alkalommal több, mint az a korábbi nemzedékek esetében. Ez különösen fontos, mert hiszen minden nemzedék egyedi módszer szerint kell, hogy tanulja a Zohár-t. Pontosabban úgy, ahogy az az ő adott lélek-eredetéhez illik.

Csak ha megéri

Az ember semmiféle mozdulatot nem képes anélkül tenni, hogy abból ne származzon neki várhatóan valalmi haszna. Ahhoz, hogy megtegye, valami hasznot kell, hogy lásson belőle. Magyarán a haszon mint belső üzemanyag hozza őt mozgásba. Ezt az üzemanyagot az az azonnali vagy jövőbeni haszon képviseli a számára, amelyről úgy érzi, hogy meg fogja kapni. Ha azonban az ember nem érzi úgy, hogy ebből előnye származhat, azonnal abbahagyja a cselekvést. Egyszóval lehetetlen a haszon érzete nélkül élni.

Semmiről nem lemondani

A Kabbala arra tanítja meg az embert, hogy hogyan kapjon. Ahhoz, hogy az ember elérje a spirituális szférákat, ki kell, hogy terjssze az ún. kapni akarását, s nem pedig eltávolodni tőle. Olyan vággyá kell, hogy fejlessze, hogy már-már mindent be akarjon kebelezni, az összes létező világot, ideértve a mi világunkat is. Azonban egy feltétel mellett: a megfelelő formában. Evégett lett az ember teremtve.

Nem szabad, hogy remete vagy önmegtartóztató életet éljen és eltávolodjék ettől az élettől, hanem ellenkezőleg – a Kabbala arra kötelezi az emert, hogy házasodjék, gyermekeket neveljen, dolgozzon, hogy teljes életet éljen, lévén, hogy az egész világ egy olyan különleges formában épül fel, amely a fent nevezettkijavítási folyamathoz megfelelő és pontos feltételeket biztosít.

Mindazonáltal az ember meg kell, hogy tanulja, miként szabad kapnia, miként tudja ezeket a vágyakat a helyes módon úgy kezelni, hogy mindeközben nem nyomja el őket. S miután semmi sem lett csak úgy, véletlenül teremtve, semmiről nem kell, hogy lemondjon,. Nem szabad, hogy az ember eltávolodjék az élettől.

A Kabbala teljességgel ellenez mindenféle kényszert. Spirituálisdolgokban nem létezik kényszer. Bár a tanulmányok kezdetén még nem képes érezni az emer a spirituális szférákat, s következésképp, az ész segítségével kezd neki a tanulásnak, azonban ahogy azt a Kabbala mondja: az ész által kell a szívet kibontani. Ahogy a szív fejlődésnek indul, érezni lehet, hogy mi helyes és mi nem. Az ember, természetes módon a megfelelő tettek és döntések irányába mozdul el.

A Kabbala abban különleges, hogy a tanulás folyamán képet ad az embernek arról, hogy mit is takar a spiritualitás mint olyan, és a tanuló pedig ennek az ismereténél fogva előnyben részesíti aspiritualitást, szemben az anyagi dolgokkal. Majd, a megszerzettspirituális szinttel arányosan tisztázza a benne levő kapni akarást, és ennek megfelelően bizonyos dolgoktól, amelyek már nem bírnak vonzerővel a számára, eltávolodik tőlük. Pontosan úgy, ahogy a felnőttet már nem vonzák a gyerekjátékok.

“Könyvek és Írók”

spiritualitást, ahogy azt a Kabbala nyelvén mondják, “könyvek és írók” által lehet elérni, azaz, hogy:

1) Utikönyv: olyan könyvből való tanulás által, amelyet valódi kabbalista írt. A Tóra valamennyi könyve olyan kabbalisztikus mű, amelyet kabbalisták írtak. Könyvek, amelyeket egymásnak írtak, hogy véleményt cseréljenek és hogy az egyik segítsen a másiknak. Aki már eljutott arra, hogy érezze a spirituális  világokat, jól látja, hogy ezek a könyvek milyennyire segítenek az embernek a haladásban és fejlődésben. A dolog egy külföldi turistaút idegenvezetőjéhez hasonlítható. A könyv útmutatását követve megtanulja az ember, hogy hogyan tudja megismerni a spirituális világokat, s hogy hogyan tud boldogulni és tájékozódni bennük.

Olyan könyvekre van szükségünk, amelyek kifejezetten a mi lelkünkhöz illenek. Azaz, hogy olyan kabbalisták könyveire, akik a mi nemzedékünkhöz tartoznak, avagy legalább is a korábbihoz. Ez azért fontos, merthogy minden nemzedékben más-más lelkek vándorolnak le, és azok mindig más útmutatást igényelnek.

2) Csoport: egy olyan csoportos keret, amely valamely nagyobb tudású tanító útmutatását követve, valódi kabbalisták írásai szerint halad. A csoport szerepe abban áll, hogy ő adja az erőt. Ez azért szükségszerű, mert amúgy külön-külön, mindegyőjük csak kis mértékű vággyal rendelkezik az anyagi dolgok után, és még ennél is kisebbel a spirituálisak után. A spiritualitás utáni vágyat csak közös akarattal lehet felduzzasztani.

Legyen az csak néhány tanuló, ha megvan bennük a kellő akarat, ugyanazt a típusú Körülölelő Fényt rendelik magukra. Annak ellenére, hogy minden ember más és más fizikai testtel rendelkezik, a spiritualitásra ennek semmi hatása nincs, lévén, hogy a spiritualitás szintjén a szívben levő pont mindenkiben közös, és ezért az együttesen elért eredmény sokkalta nagyobb.

Minden kabbalista csoportosan tanult. Ahogy Rabbi Simon bár Jochájnak ugyanúgy, Ári-nak is megvolt a saját csoportja. A fejlődés szempontjából maga a csoport elengedhetetlen, ugyanis ez a legfőbb eszköz, mindenki a csoportnak adott hozzájárulása alapján mérettetik.

3) Tanító: valamely nagyobb tudású tanító útmutatása szerint, aki maga is valódi kabbalistától és könyvekből tanult. S minthogy a tanító adja meg a csoportnak a helyes haladási irányt, ezért önmagában a csoport megléte még nem érvénytelenítheti a tanító szükségességét.

A tanuló azért kell, hogy a csoportra és a tanítóra támaszkodjék, merthogy csak így tudja elkerülni, hogy ne kerülhessen tévútra. Az ún. belső munkát mindig saját magával, a bennsőjében végzi az ember, anélkül, hogy közben bárki is tudhatná, milyen spirituális helyzetben és szinten van. A könyvek, a csoport és a tanító csak abban segítenek neki, hogy képes legyen ráhangolódni a tanulás tulajdonképpeni céljára, és hogy felduzzasszák benne aspiritualitás után vágyat. Továbbá ezzel kerülheti el, hogy hogy másfajta vágyak, vagy épp felesleges képzelgések felé menjen el.

Gmár HáTikun – A Kijavítás Vége

A kabbalisták apróbb lépésekben érik el a spirituális fokozatokat. Azaz, hogy minél jobban kiszélesítik a bennük levő vágyakozást, annál nagyobb fényt, tudat-szintet és spirituális érzést tudnak befogadni. Az egyre nagyobb vágy pedig, egyre nagyobb és nagyobb értelmet és felfogást kölcsönöz neki. Végeredményben mindenki el kell, hogy érje a saját edényét, és (a méretének megfelelően) ki kell, hogy töltse azt fénnyel. Ezt a végső állapotot „Gmár HáTikun”-nak (a Helyrehozás [Kijavítás] Végeztének) nevezzük. Ezzel az ember a lehető legmagasabb spirituális szintre, a lelkének gyökeréig jut el.

Részlet az „Előszó a Tíz Szfirá Tanulmányához” írásból

Az „Előszó a Tíz Szfirá Tanulmányához” első három bekezdésében azt magyarázza Báál HáSzulám, hogy mi viszi rá az embert, hogy a Kabbala tanját tanulja, dacára a számtalan előítéletnek, amelyek egyfelől a tanulás érdemességét kérdőjelezik meg, másfelől, amelyek a látszólag evvel járó veszélyhez kapcsolódnak:

1.]

„Így a mondandóm elején, nagy szükségét találtam, hogy ledöntsem ama vas falat, amely a Szentély lerombolásának idejétől, egészen e nemzedékünkig közénk állt és elválaszt bennünket a Kabbala Bölcseletétől, s amely már igen súlyosan ránk nehezedik és felébreszti a félelmet, hogy netalán még az kiveszne Izrael emlékezetéből.” Ez a válaszfal, forrása az emberiség minden szenvedésének, minden időben!” Báál HáSzulám pedig ezt akarja ledönteni.

„És lám, mikor – legyen az bárki – az evvel való foglalkozásról kezdek beszélni, az első kérdése mindenkinek az lesz: ’Vajon miért kell tudnom, hogy mennyi angyal van az Égen, és hogy hogyan hívják őket? Talán enélkül már nem tudnám az egész Tórát megtartani, annak legapróbb részletéig?” Magyarán az érintettek azt gondolják, hogy a Kabbala Bölcselete olyan dolgokról beszél, amelyeknek az életünkhöz semmi de semmi köze nincs, azaz, hogy elvont, távoli, az életünk számára jelentéktelen fogalmakról beszél. Azt gondolják, hogy a Kabbala Bölcselete misztikával és különleges gyógymódokkal azonos.

Majd utána a második kérdése: „Másodikként azt kérdezi, talán nem mondták már ki Bölcseink, hogy először a Talmudban és a törvénykezési kérdésekben kell, hogy az ember járatos legyen. No de ki csaphatná be önmagát azzal, hogy már a végére ért a Feltárt Tan tanulásának, s már csak a Rejtett Tan hiányzik a számára?”

Aztán a harmadik: „Harmadikként, fél, nehogy fanyarúvá váljék, csak mert ezzel foglalkozik. Mert már voltak olyan esetek, mikor a Kabbalával való foglalkozás miatt leltértek a Tóra útjáról. Ha pedig ez így van, vajon mi szükségem van nekem ilyen bajra. Vajon ki volna olyan bolond, hogy ok nélkül veszélybe sodorja magát.”Elfogadott azt gondolni, hogy aki a Kabbala Bölcseletét kezdi el tanulni, a Tóra és a Parancsolatok megtartásában meggyengül, lévén, hogy főként a szándék, s nem pedig a tett foglalkoztatja.

Majd aztán felmerül a negyedik kérdés: „Negyedikként, még azok is, akik kedvelik ezt a tanulást, egyedül csak a szenteknek, a Teremtő szolgáinak engedélyezik, hogy tanulják, s nem pedig, hogy mindaz, aki csak venni akarja a Nevet, jöjjön és csak vegye.” Az ötödik kérdés, a legőbb kérdés: „És szemeim látják, hogy mindazok, kik a nemzedékemben a Tórát tanulják, mind egy véleményen vannak, elemelik kezüket a Rejtett Tantól, és a kérdezőiknek is csak azt tanácsolják, hogy minden kétséget kizáróan inkább, hogy egy lap Gemárá-t tanuljanak, mintsem, hogy ezzel foglalkozzanak.”

 2.]

Az összes kifogás, amit a Kabbala tanulása ellen hoznak fel, abból ered, hogy nem értik mi a Teremtés végső célja. Mert abból kifolyólag, hogy nem látják át, mi a Teremtés célja, születnek az emberben az olyan dühvel teli kérdések, mint: “Mi az életem értelme?”, “Mi az oka a szenvedéseimnek?”, “Mi az életem célja?”.

Habár már minden nemzedéknek a tudósai megpróbálkoztak választ adni ezekre a kérdésekre, mégis, e kérdések még mindig csak előttünk állnak, és az agyunkat továbbra is zsigerlik, lealacsonyítanak bennünket, és csak a fájdalmat okozzák nekünk a válasznélküliséggel. Ezekre a kérdésekre rendszerint azt a megoldást szoktuk találni, hogy megfeledkezünk róluk és hadjuk, hogy sodródjunk az élet hozta áramlatokkal. Ezért a Kabbala tanulása csak olyanhoz illik, aki minduntalan megy, kérdezi ezeket a kérdéseket és keresi rájuk a választ.

Ezt Báál HáSzulám a következőképp írja le: “Valóban, ha nem figyelünk másra, mintsem egyetlen igen nevezetes kérdésre, biztos vagyok benne, hogy mindenezek a kérdések és kétségek eltűnnek majd a láthatárról, és ha a helyükre tekintesz, már nem lesznek ott. Azaz, ama dühöngő kérdés, amely minden földi halandótól elhangzik, nevezetesen: ‘Mi az értelme az életünknek?’. Magyarán, az életünk ezen néhány éve, amely annyira sokba kerül a számunkra – azaz, hogy a szenvedéseknek és fájdalmaknak a legnagyobb része, amit avégett szenvedünk el, hogy az életünk hátralevő részét valamiképp teljessé tegyük, íme, ki az, aki élevezi ezeket az éveket. Vagy még pontosabban, kinek nyújtok én élvezetet.

És ugyanígy az is igaz, hogy a nemzedékek kutatói már belefáradtak az elmélkedésbe. És tán mondani sem kell, hogy a mi generációnké – senki, de még csak gondolkozni sem akar róla. Mindezzel együtt, a tulajdonképpeni kérdés csak még nyomasztóbban és keserűbben él bennünk, mint valaha. Néha csak hívatlanul ránk tör, furkálja az agyunkat, és porig aláz bennünket, még mielőtt rátalálnánk a jól ismert trükkre, nevezetesen, tudatlanul sodródni az élet áramlataival, akárcsak tegnap.”

 3.]

Csakugyan, ennek a homályos relytéjnek a megoldásáról beszél az Írás: “Ízleljétek meg és lássátok, hogy az Örökkévaló jó!” … s ha ez így van, kénytelenek vagytok próbára tenni sikerességeteket a Kabbala tanulásában.

Az “Előszó a Tíz Szfirá Tanulmányához” (155. pontjában) Báál HáSzulám a Kabbala tanulásának különlegességéről ír:

“Esszerint, meg kell, hogy kérdezzük, ha ez így van, vajon mi okból köteleztek a kabbalisták minden embert arra, hogy tanulja a Kabbala Bölcseletét. Mert csakugyan, nagy dolog van benne, és méltó arra, hogy hirdetve legyen, ugyanis csodálatos, és végtelen “gyógyír” vár a Kabbala Bölcseletével foglalkozókra.

S noha érteni nem értik, amit tanulnak, azonban a nagy elszántságnál és vágyakozásnál fogva, hogy megértsék, felébresztik és magukra rendelik a lelküket Körülölelő Fényeket. Ez annyit jelent, hogy Izraelből minden embernek meg van ígérve, hogy előbb vagy utóbb, de eléri mindazokat a csodálatos észlelési szinteket, amelyeket a Teremtő még a Teremtés Gondolatában oda gondolt adományozni a teremtményeknek, hogy élvezhezzék azokat. S aki nem érdemelte ki ebben az életében, az majd kiérdemli egy másikban, és így tovább, mígnem beteljesíti a Teremtés Gondolatában róla kigondoltakat, ahogy az a Zohárban írva van, mint ismert.

És lám, egészen addig, míg az ember nem éri el a teljesség állapotát, mindazok a Fények, amelyek a jövőben el kell, hogy érkezzenek hozzá, Körülölelő Fényeknek minősülnek. Magyarán, már készen állnak a számára, s csak arra várnak, hogy az ember tisztává tegye a “befogadó-edényét”, hogy aztán pedig a már alkalmassá lett edényekbe öltözhessenek ezek a Fények.

Ennélfogva, az idő alatt is, mikor még hiányoznak neki az Edények, mikor ezzel a Bölcselettel foglalkozik, és felemlíti a Fények és Edények neveit, amelyek a lelke viszonyából nézve őhozzá tartoznak, íme, azok rögvest reá világítanak egy adott mértékben. Mindazonáltal, miután a hozájuk tartozó edények még nem lettek alkalmassá téve, ezért ezek a Fények anélkül világítják meg az embert, hogy közben a lelke bennsejébe öltöznének. Azonban az alkalomról alkalomra kapott világítás, mit a tanulás során szerez, az égiektől Kegyet vonz feléje, és a szentség és tisztaság Bőségével áraszja el, amelyek jelentősen közelebb hozzák az embert a teljsségének eléréséhez.”

Magyar ajkú kabbala tanulók csoportja