Mit jelent a munkában az a mondás, hogy „aki gyászolja Jeruzsálemet, az elnyeri azt, hogy láthassa Jeruzsálem boldogságát.” 39. cikk 1989-90

Mit jelent a munkában az a mondás, hogy „aki gyászolja Jeruzsálemet, az elnyeri azt, hogy láthassa Jeruzsálem boldogságát.”

39. cikk 1989-90

 

Bölcseink szerint (Taanit p 30b), “Bárki, aki gyászolja Jeruzsálemet, elnyeri azt, hogy láthassa Jeruzsálem boldogságát.” Szó szerint ezt nagyon nehéz felfogni. Természetesen sok igaz ember volt, aki gyászolta Jeruzsálemet, még sem épült újjá Jeruzsálem, akkor tehát hogy hogyan nyerhették volna akkor ők el azt, hogy láthassák Jeruzsálem örömét? A szó szerinti magyarázatokban valószínűleg többféle válasz is van erre a problémára, azonban nekünk ezt a spirituális munkára kell vonatkoztatnunk.

Ismert, hogy a Malchut van “Jeruzsálemnek” nevezve. Ezért, amikor „Jeruzsálem lerombolásáról” beszélünk, ami megfeleltethető a Templom lerombolásának, amit úgy is nevezhetünk, hogy a „Szentség a porban,” vagy „a Szentség száműzetésben.” Más szavakkal, az embernek vállalnia kell a mennyek királyságának a terheit, és hinnie kell abban, hogy a Teremtő a világot végtelen jóindulattal vezeti, mivel mindez el van előre rejtve.

Malchut az egyetlen, aki adakozik a lelkeknek és a BYA világainak. Ennél fogva a Malchut nem örvend tiszteletnek a teremtmények által, mivel azok nem látják az ő (nőnem) fontosságát, azaz nem látják, mit adakozik nekünk a Malchut. Ezt nevezzük úgy, hogy „Jeruzsálem lerombolása.” Más szavakkal, ahol a Malchut nem volt képes örömet adni és élvezetet a teremtményeknek, és ahol senki nem látta a Malchutot a valódi érdemei szerint, ott minden teremtmény úgy látja, hogy a Malchutban minden le van rombolva, és hogy nem is tudna adakozni semmit valójában. Erről van mondva, hogy (az Av hónap 9 napján esedékes Nachem – kényelmi – imában) „a gyász Jeruzsálemért, a jajveszékelő, lerombolt, romlott és elhagyott városért.” Más szavakkal minden le van rombolva és meg van semmisítve, és ezt az állapotot nevezzük úgy, hogy a „Szentség a porban.” Ezért amikor az embernek vállalnia kell a mennyek királyságának terheit, a test ellenállása erőteljes.

Ennél fogva, ha az ember ezt az ellenállást legyőzve magára veszi a mennyei királyság terheit, még ha nem is látja a Malchut fontosságát, képes gyászolni ezt a fontosságot, Jeruzsálem fontosságának hiányát, amely annyira el van rejtve előlünk. Imádkozik, amiért Jeruzsálem jelentősége elveszett, és kéri a Teremtőt, hogy emelje fel Jeruzsálemet a porból, és pontosan abban a mértékben, amennyire bánkódik az ember Jeruzsálem lerombolása miatt, nyeri el azt, hogy a Teremtő meghallja az imáját.

Az ilyen ember elnyeri azt, hogy láthassa Jeruzsálem örömét és boldogságát, azaz, hogy láthass, hogy a mennyei város örömet és élvezetet kezd adakozni a számára. Ebből következik, hogy jelentése annak, hogy valaki bánkódik Jeruzsálem miatt, és gyászolja azt, hogy a „Szentség a porba hullott,” nem más, mint az, hogy az ilyen ember elnyeri a Malchut – Jeruzsálem örömének meglátását. Tehát nincs Fény edény nélkül. Mivel az ember így elnyeri a Klit, azaz a hiányt – ami megfeleltethető az ember bánkódásának amiatt, hogy a Szentség a porba hullott – és ez által ebben a Kliben elnyeri a meglátását Jeruzsálem teljességének.

Az előbb elmondottak alapján, értelmezhetjük azt, ami van Izsaiás 1.-ben, ami így szól: “Az ökör felismeri a gazdáját, a szamár a jászolának mesterét, azonban Izrael nem ismeri saját vezetőjét,” azaz mondva van, hogy „az Én Népem nem ért Engem.” Meg kell értenünk a különbséget az ökör és a szamár között a munkában, mint ahogy meg kell érteni a különbséget Izrael és az „Én Embereim” között a munkában. Baal HaSulam elmagyarázza ezeket a különbségeket, azaz hogy az ökör és a szamár között az a különbség, hogy az ökör a „szellemnek” tekinthető, amely az értelem feletti hit.

Ez a jelentése annak, hogy az „ökör ismeri a gazdáját.” A szamár a „szívnek” tekinthető, amely a megszerzési vágyat jelenti, és ezt fejezi az a mondás, hogy „ a szamár ismeri a jászolának mesterét.”

Ezáltal két megkülönböztetés tehető itt meg:

  1. Azok, akik jutalomért dolgoznak, akik megtartják a Tórát és a parancsolatokat, annak érdekében, hogy ez által jutalomhoz jussanak. Az ő elsődleges kérdésük az, hogy „mekkora jutalmat fogok kapni, és mi lesz ez a jutalom, ez a jutalom megéri-e a Tórával és a parancsolatokkal való foglalatosságot?”

 

  1. Azok, akik az adakozás érdekében akarnak munkát végezni, mivel ahogy az írva van a Zohárban, „A Teremtő hatalmas és mindenen uralkodó.” Más szavakkal, ezek az emberek kizárólag a Teremtő nagyszerűségéért dolgoznak. Azaz, ők nagy kiváltságnak érzik a Nagy Király szolgálatát. Ebből kifolyólag azoknak, akik az adakozás érdekében dolgoznak, tudniuk kell, hogy akit szolgálnak, az valóban hatalmas és fontos uralkodó, akit érdemes szolgálni.

 

Azonban amikor elkezdik a munkát, az adakozás érdekében, és az egésznek az értelmét abban látják, hogy megerősítést kapjanak ez által a Teremtő fontosságát illetően, csak ekkor kezdődik a munka a porba hullt Szentség felemelésében. Más szavakkal, ez az a terület, ahol a spiritualitás, ami a Teremtőért való munkát jelenti, minden pillanatban sokkal fontosabbá válik, azonban az ember olyan gondolatokat kap, melyek ennek az ellentétét demonstrálják a számára. Ahelyett, hogy előre haladna, és még boldogabban dolgozna, mivel ő egy nagy és fontos Uralkodót szolgál, a jelentéktelenségről kap képeket. Más szavakkal, az ember nem érzi az Ő hatalmasságát, és ez folyamatos zuhanást okoz benne.

Azaz, amikor az ember túlkerül a zuhanásokon, még mindig nem tudja elviselni és harcol ezekkel a gondolatokkal. Amit ezek a negatív gondolatok megmutatnak a számára, az maga a porba zuhant Szentség. Szeretne örömmel és élvezettel szolgálni a nagy királyt, és ebből a cselekedetből magából örömet szerezni, azonban teljesen ellentétes dolgot érez, elutasítást. Ez a gondolat eltaszítja a munkától.

Ezt nevezik úgy, hogy a „Szentség a porban” – és ennek az érzése olyan, hogy az ember kívülállónak érzi magát. Más szóval azt érzi, hogy bár szeretné magát a Mennyei Királyság terhei viselésének szentelni, a Fáraó pedig kérdésekkel kezdi ostromolni, állandóan azt kérdezve, hogy „Ki az az Úr, akinek a hangjára engedelmeskednem kellene?” Ezt úgy kell tekinteni, hogy a Malchut, azaz a Szentség, száműzetésben van a Fáraó, Egyiptom Királyának uralma alatt, aki lekicsinyli a Mennyei Királyságot.

Akkor az embernek egyetlen kérése marad, hogy a Mennyei Királyság felépüljön, ne maradjon lealacsonyított formában, mivel nem tud örömet szerezni a lekicsinylésből, azaz amikor nem látja az ember a fontosságot. Ez úgy tekinthető, hogy az embernek a Templom lerombolása miatt kell imádkoznia, amiatt, hogy a világ nem képes látni a Mennyei Királyságot, mint jó dolgot, és hogy ezért dolgozni, egy tisztességes, méltóságteljes munka a Teremtőért.

Ezért amikor valaki imádkozik a száműzetésben lévő Szentségért, nem csak azért kell imádkoznia, mert az a porba hullott. Sokkal inkább azért kell imádkoznia, mert az egész világ lekicsinyli a Szentséget, és hogy a világ nem szentel figyelmet a spiritualitásra. Az ember az egész világért úgy kell, hogy imádkozzon, ahogy mi imádkozunk, „épüljön fel Jeruzsálem hamarosan a mi időnkben,” hogy megdicsőüljön az egész világ szemében, ahogy az mondva van a Rosh Hashanah [Új évi] imában, “Uralkodjék az egész világ felett a Te dicsőséged!” Mivel azonban az emberiség nem érez erre hiányt, hogy tudna ezért imádkozni?

Azonban ez által, mint egy olyan ember, aki elnyerte hiány érzetét, azaz aki érzi, a száműzetést, kérheti a megváltást. Azonban azok, akik nem érzik a száműzetést, hogyan lesznek kivezethetők a száműzetésből? Ebből következőleg azok, akik érzik a száműzetést, már úgy tekinthetők, hogy felemelkedtek egy szintre, és nekik itt kell nekik kérni, teljes népesség kitöltését.

Ahogy azt említettük fentebb, „bárki, aki gyászolja, Jeruzsálemet elnyeri, hogy láthatja Jeruzsálem boldogságát.” Más szavakkal, aki érzi a Szentség száműzetését, annak a gyász érzése az egyetlen módja annak, hogy elnyerje Jeruzsálem boldogságának meglátását, mivel az edények felől közelítve, csak így szerezheti meg a megváltáshoz szükséges Kelimeket, melyek a kitöltésre irányulnak.

Ezért az ember gyászol, amikor azt érzi, hogy a Szentség száműzetésben van és a Hatalmassága nem látható. Azonban ha valaki kész magára venni a Mennyei Királyság terheit, mivel a Teremtő hatalmas, majd pedig kezdi el uralni a gondolatait és a képzeletét a szentség elutasítása, és kizárólag az értelem feletti hit által tud ezen felülkerekedni.

Minden alkalommal, amikor hinni akar az Ő Gondviselése végtelen, olyan gondolatok ébrednek fel az emberben, amelyek rágalmazzák a Teremtőt, és fáj neki, hogy hallania kell a rágalmazásokat. Azt gondolja, hogy mindennek az oka az, hogy a világ nemzetei uralkodnak a Szentség felett, azaz, hogy a Szentség elrejtésben van, és azok elől, akik belépnek a szent munkába, a Sitra Achra elrejti a Szentség fontosságát. Ebből kifolyólag pontosan azok, akik gyászolnak, akiknek szükségük van a mennyei kegyelemre, hogy megkapják a képességet a saját magukban ébredő gonoszon való felülkerekedésre, és a valójában azért gyászolnak és sírnak, hogy a Teremtő segítse őket ebben.

Azonban mindenkinek mindenkiért kell imádkozni, különben ez csak az egyén imájának tekinthető önmagáért, azaz ez a sokaságért való ima az egyetlen, ami kivezetheti a száműzetésből. Ha valaki valóban a Teremtő érdekében kér, a mennyek dicsőségének feltárulásáért a világban, hogy kérhetne csak önmagért? Ennél fogva az embernek mindig azt kellene kérnie, hogy a mennyek dicsősége táruljon fel a világban, ahogy azt bölcseink mondták, (Baba Kamah 92), “Bárki, aki kegyelemért könyörög a barátja számára, miközben ugyanarra lenne szüksége, annak adatik meg először.”

A munkában meg kell értenünk, miért az kap választ Felülről, aki a barátja kegyelméért könyörög. Úgy tűnik, mintha nem azért kérne kegyelmet, hogy az a barátját felemelje. Ez csalásnak látszik. Mintha azért kérne kegyelmet a barátjának, mivel bölcseink azt állították, ezáltal ő kap választ először Felülről.

Még is meg kell értenünk, hogy miért is kap ő először választ. Nem adathat meg a válasz mindkettőjük számára együtt, és feltétlenül csak külön-külön lehetséges ez? Meg kell értenünk, miért a barátjának kérő személy kap először választ.

Úgy magyarázhatjuk ezt, hogy amikor valaki kegyelmet kér más számára a munkában, azaz, amikor valaki elkezdi az útját a Teremtővel való Dvekut (összetapadás) felé, a Tórán és a Mitzvot [parancsolatokon] keresztül, és a cselekedeteit a Teremtőért végzi, és nem önmagáért, a teste azonnal ellenállást kezd el kifejteni a munka ellenében. Ez eljuttatja a gondolathoz, hogy hogyan is lehetne ez a munka nem ő érte magáért, mivel a test természete, hogy mindent önmagáért tegyen, miközben szeretne a Teremtőért dolgozni. Ennél fogva a testet nevezzük megszerzési vágynak, amely mindig azt mutatja meg neki, hogy nem érdemes a Teremtőért dolgozni. Mivel a teremtés természete miatt egyetlen mozdulatot sem képes anélkül, hogy abban ne legyen élvezet, mivel a Teremtő örömet akar adni a teremtményeinek, ezért lehetetlen úgy dolgozni, hogy a munka által ne jusson valaki élvezethez.

Ennél fogva bármi, amit az ember tesz, azt csak is az élvezetért teszi, azaz a megtett erőfeszítések ellenében kapott jutalomért.

Ezért a Lo Lishma állapotában [azaz nem a Teremtőért való szándékban], amikor valaki hisz a jutalomban és a büntetésben, mivel hajtóerőt jelent a munkához, hogy állandóan a jutalmat keresi, amit megszerezhet.

Azonban amikor az adakozás érdekében dolgozik, azaz amikor nem akar megszerezni semmilyen jutalmat, hogyan képes élvezet nélküli munkára egyáltalán?

A Zohár azt mondja erről, hogy nekünk azért kell dolgozni, mert a Teremtő hatalmas és mindent uraló, azaz a Teremtő nagyszerűségéért kell a munkát végezni. Azt látjuk, hogy a természetben az alacsonyabb szint akkor kap élvezetet, amikor szolgálja a magasabb szintet, ezért természetes, hogy valakinek megerősítést ad, egy fontos ember szolgálata. Különösképpen hatalmas élvezet, egy nagy király szolgálata. Senkinek nem kell nagy erőfeszítéseket tennie erre, mivel ez a teremtés természete. Amin dolgozni kell, az annak a tudásnak a megszerzése, hogy ki is az adott, fontos ember, és akkor képesek vagyunk őt szolgálni.

Ezért pont, amikor valaki tenni akar, mert látja a Teremtő nagyszerűségét, hirtelen negatív gondolatok árasztják el, és nem engedik a Teremtő nagyszerűségét érezni az embernek sőt, ennek az ellentétét mutatják be neki. Valójában ez az elrejtés irányít mindent. Azonban azoknak az embereknek az esetében, akik nem a Teremtő nagyszerűségéért dolgoznak, a testnek nincs szüksége arra, hogy elrejtse előlük ezt a nagyszerűséget. Azaz tehát, ameddig nem a Teremtő nagyszerűsége jelenti a munkájuk okát, a test nem kezd szabadon tevékenykedni, mivel ez jutalomra irányuló munka, és nem a jutalmat adóra irányuló.

Ebből kifolyólag pontosan azok az emberek, akik kizárólag a Teremtő nagyszerűségéért dolgoznak, ellenállással kell szembesülniük, és a világ nemzetei elfedik és elrejtik Izraelt az emberben. Így természetesen a rágalmazók többségben vannak, és ellene vannak a Teremtő nagyszerűségének azokban, akik el akarják érni a Dvekutot, az összetapadást a Teremtővel. Akik érzik ezt a különbözetet, amit úgy nevezünk, „a Szentség a porba hullott,” ők azok, akik  annak a szükségét is érzik, hogy kérni kell a Teremtőt, hogy vezesse ki őket a száműzetésből, a nemzetek közül, azaz, hogy ne a világ nemzetei uralkodjanak felettük, elfedve ezzel a nagyszerűségét és a fontosságát a Szentek Szentjének.

Ezért azoknak, akik érzik, hogy ez a Szentség a porban van, imádkozniuk kell a Mennyek dicsőségének feltárulásáért, az egész világ számára. Azonban nem a teljes világnak van szüksége erre – hogy felemelkedjen a Szentség a porból – így tehát azok kapnak választ először, akik érezték ezt, mivel nekik pontosan erre van szükségük. De aztán ez feltárul az egész generációnak. Még is ameddig nincs erre megfelelő edényük erre, ennek a feltárulása el van előlük zárva. Ahogy azt bölcseink mondják, „Ha ő megtart egyetlen parancsolatot is, boldog lesz, mivel ő önmagát és az egész világot, az érdemei alapján ítélte meg.”

Ezáltal csak az az ember – aki a Teremtő nagyszerűségére való irányulás miatt érzi a spiritualitás, az adakozás vágyának elrejtését – kegyelmet kell kérnie az egész generációnak. Mivel neki ugyanarra van szüksége, mint a Teremtőnek, az imájára ő kap választ először. Ezért mondva van az ilyen emberről, „bárki, aki gyászolja Jeruzsálemet, elnyeri Jeruzsálem boldogságának meglátását.” Ahogy azt fentebb kifejtettük, ennek az oka az, hogy azonos dologra vágyik, mint a Teremtő. Ezért az, akik a barátja számára könyörög, nem ugyanazt nyeri el, mint a barátja, akinek kért, mivel neki csak arra van szüksége, hogy érezhesse, a Kedusha (Szentség) hatalmasságát, azaz láthassa, a Szentség felemelkedését a porból.

Azonban azok, akik az előzőekben említett módon dolgoznak, azaz jutalomért, ők maguk tekinthetők a jutalomnak. Van egy alapvető szabály, ami arra vonatkozik, aki a fontosságot adja. Ebből következőleg, ha valakik azt hiszik, hogy jutalmat kapnak, hogy a Teremtő adja nekik a jutalmat, ezzel maguk teszik fontossá a Teremtőt.

Azonban azok, akik nem a jutalomért dolgoznak, most kell, hogy érezzék az Ő nagyságát, amin azonnal megjelenik az elrejtés, hogy ebben rejtőzik a Szentség, aminek a hatalmassága láthatatlan. Ezért nekünk kérni kellett a Teremtőt, hogy emelje fel az elrejtést, ahogy írva van, „Ne rejtsd el az Arcod előlem Uram!”

Most már megérthetjük, mit kell, hogy kérjünk akkor, amikor azt mondjuk, „Izrael nem ismeri,” vagy azt olvassuk, „Az én Népem nem ért Engem.” Izrael azoknak az összességét jelenti, akik a Teremtővel való összeolvadásra irányulva végzik a munkájukat, megjutalmazva magukat ez által, a Yashar El (Egyenesen Istenhez) szintjének elérésével, és nem a saját önzésük irányítja őket. Ők ahhoz a szándékhoz tartoznak, amit „a Teremtő létezése tudásának nevezünk,” mivel szükségét érzik annak a világos ismeretére, hogy el kell érniük a teremtő nagyszerűségének érzéséhez. Ez a tudás az értelem feletti hitből származik, mivel az értelem a világ nemzeteinek uralma alatt áll, akik elrejtik előle a Szentség nagyságát, és akik a Mennyek Királyságát a porba alázzák.

Különösképpen az értelem feletti hit általi tovább haladás által, azaz amikor valaki meghatározott cselekedetekre kényszeríti magát, miközben a Sitra Achra negatív gondolatokat küld az ember felé, melyek rágalmazóak, és azt sugalmazzák, hogy nem ér semmit a Teremtő fontosságáért dolgozni, ha ez a munka egyetlen célja. Nincs semmi egyéb, amit az ember tenni tud ebben az esetben, mint a hinni abban bölcseink mondanak, akik rámutattak, hogy pontosan ez az, amikor az értelem fölé kell a hit által emelkedni, hogy ezzel a Teremtőnek örömet okozzon. Ahogy azt Baal HaSulam mondta, a munka lényege, amikor az ember adakozik a Teremtő felé az által, hogy az értelem feletti hit állapotába kerül.

Ez azt jelenti, hogy az értelme azt sugalmazza neki, hogy nem érdemes tenni semmit, az adakozás érdekében. De az ember túllép ezen, és értelem feletti hittel kezd el dolgozni. Ez úgy tekintendő, hogy az ember adakozik a Teremtő felé. Azonban amikor a Teremtő felébresztést ad Felülről az embernek, semmit nem tehet, amelyre azt lehetne mondani, hogy adakozás a Teremtő irányába, mivel ebben az állapotában az ember le van nullázva a Teremtővel szemben, ahogy a gyertya le van nullázódva a lánggal szemben, bármilyen döntési lehetőség nélkül.

Így, ebben az állapotban, az ember semmit nem adakozik, mivel nincs szabad választási lehetősége, ami erre az adakozásra irányulna. Azonban amikor fel kell emelkednie hitében az értelem fölé, mivel különben az értelme uralkodik rajta, akkor azt mondhatja, hogy ad valamit a Teremtőnek. Azt mondja, hogy nekünk hinnünk kell, abban, hogy Teremtőért való munka sokkal fontosabb, mint bármi más.

A próféta azt mondta, hogy az ökör ismeri a gazdáját.  Ez Izrael megkülönböztető képességéhez tartozik, akik az emberiség vezető erejének tekinthetők. Izrael jelentése Li Rosh [a fejem]. A valódi tudás, az ő osztályrészük, ezért mondja a próféta, hogy „Izrael nem ismeri,” mivel nem azért foglakoznak a munkával, hogy megismerjék a Teremtőt, hanem ahogy írva van, „Tudjátok a napot, és a szívetekbe van írva, hogy az Úr a te Istened.”

A próféta azt is mondta, hogy ők nem foglalkoztak ezzel. Tehát a próféta a közösséghez beszélt, azaz a tömegekhez, akik kizárólag jutalomért tevékenykednek, és a Tórával és a parancsolatokkal is ezért foglalkoznak. Nem fogják fel a lényegét a mondásnak, hogy a „szamár ismeri a vezető jármát.” A szamár, ahogy azt már fentebb kifejtettük, a megszerzési vágy, az önzés. Aztán a próféta azt mondta nekik, hogy a szamár, azaz, akinek a vezető járma a jutalom – nem veszi figyelembe, hogy a Teremtő az, aki a jutalmat adja, azaz úgy tekinti a Teremtő szeretetét, mint bárkinek a szeretetét, aki valamilyen ajándékot ad az embereknek. Azonban képtelenek észrevenni az adakozót, csak a jutalomra összpontosítanak.

 

Ebből következik, hogy amit tettek, jutalomért tették, azaz szeretet és Isten félelem nélkül. Így egyetlen gondolatot sem áldoztak a „Mester jászolának,” azaz a házigazdának, vagyis az adakozó Teremtőnek. Ehelyett leválasztották a Parancsolatokat arról, akitől kapták azokat, és többé nem gondoltak a munka során arra, akiért a munkát végezni kell. Hasonlóan ehhez, miközben a jutalmon járt az eszük, elfeledkeztek a jutalom valódi lényegéről, azaz, hogy kitől kapják a jutalmat. Azaz, a próféta állítása és figyelmeztetése mind Izraelnek – vagyis azoknak, akik megfelelő szándékkal dolgoznak, de nem szentelnek kellő figyelmet a Teremtővel való összeolvadás, a Dvekut elérésére – mind pedig azoknak szól, akik nem veszik számításba azt, akitől a jutalom származik. Ezért mondva van, „az én Népem, nem ért meg engem.” Természetesen, ilyen módon a Teremtő szeretete is hiányzik ezekből az emberekből.

Ebből kifolyólag, az embernek számításba kell vennie, mit kérjen az imáiban, mielőtt elkezd imádkozni. Ezért Baal HaSulam azt mondja, az embernek egyetlen dologért kell imádkoznia, és ez minden egyebet magába foglal, azt kell kérnie a Teremtőtől, hogy adja meg a helyes vágyat a mások felé való adakozásra irányuló munkára, és arra, hogy mindezt ne a saját érdekére irányuló szándékkal tehesse meg. Ezáltal akinek meg van az adakozásra irányuló vágya, annak hinnie kell a Teremtőben, illetve a Teremtő nagyságában is. Azonban az ima, amiben az ember azt kéri a Teremtőtől, hogy adja meg számára az adakozás erejének eszközét, így hangzik: „Azt szeretném, hogy miközben én a Tórával és a parancsolatokkal foglalkozom, mindezt azzal a szándékkal, abban a hitben tehessem, hogy a Teremtő örömét leli a cselekedetimben

Más szavakkal, még ha valaki nem is tudja még jóízűen végezni a munkáját, megkapja a megerősítést, hogy azt mondhassa a testének – miközben a teste pontosan azzal érvel, hogy „magad is láthatod, hogy a Tóra tanulmányozása és az ima semmilyen jó érzést nem ad a számodra – „láthatod, hogy kizárólag a Teremtőért teszem, amit teszek, akkor mit törődjek azzal, hogy számomra ízetlen ez a munka? Ezáltal is megerősítve a testének igazát. „Ha én a saját előnyöm miatt cselekednék, akkor igazad lenne, mikor azzal érvelsz, ezt a munkát nem jóízűen végzem.” Hasonlóan ahhoz az emberhez, aki azért nem eszik, mert nem élvezi az ízeket. Én azonban a Teremtő érdekében cselekszem, így tehát lényegtelen a számomra a munka során érzékelt íz. Ezt hívjuk úgy, hogy feltétel nélküli önátadásnak.

K N

Magyar ajkú kabbala tanulók csoportja