9. cikk

A személynek mindig el kell adnia házának gerendáit

„Rabbi Yehuda azt mondta, ‘Rav azt mondta, ‘A személynek mindig el kell adnia házának gerendáit és cipőket kell tennie lábaira” (Shabbat, 129). Meg kell értsük a precíziót az ember házának gerendáival kapcsolatban és a cipők nagy fontosságát addig a pontig, hogy érdemes a személynek háza gerendáit eladni azok érdekében, azaz, hogy képes legyen cipőket tenni lábaira.

Mindezt a munkával kapcsolatban kell interpretálnunk. Házának gerendái (héberül: korot) a Mikreh (incidens, esemény), szóból származik, azaz minden melyet a személy házában átél. Mi az embert két részlet által érzékeljük – tudás által, azaz intellektusával és érzelmek által, azaz amit mi szíveinkben érzünk – hogy vajon boldogok vagy boldogtalanok vagyunk.

És ezek az események, melyeket mi átélünk, kérdéseket váltanak ki mindennapi életünkben. Ez vonatkozik a személynek a Teremtővel való viszonyára és a személynek barátjával való viszonyára.
A személy és a Teremtő között azt jelenti, hogy a személy panaszkodik, hogy a Teremtő nem elégíti ki összes kívánságát. Más szóval a Teremtőnek teljesítenie kellene azokat, amiről a személy úgy gondolja, hogy neki szüksége van, mivel a szabály az, hogy a jónak az a szokása, hogy jót cselekedjen. És néha a személy panaszkodik, minthogyha ő épp ellentétesen érezne, hogy az ő helyzete mindig rosszabb mint másoké, akik egy magasabb szinten vannak mint ő maga.

Ebből az következik, hogy ő egy olyan állapotban van, melyet úgy hívunk, hogy „kémek”, akik rágalmazzák a Felső Irányítást, mivel a személy nem érzi azt a boldogságot és élvezetet életében, melyet szeretne és ezért nehéz neki azt mondani, hogy „Csak jóság és kegyelem követ majd engem életem minden napjában.” Ezáltal, abban az időben a személy a „kémek” állapotában van.

Bölcseink azt mondták azzal kapcsolatban (Berachot /Áldások/, 54), „A személynek úgy kell megáldania a rosszat, ahogy ő megáldja a jót”, mivel a Judaizmus alapja az értelem feletti hitre épült. Ez azt jelenti, hogy ne arra támaszkodjunk, amelynek gondolására, mondására vagy cselekvésére értelmünk késztet minket, hanem a magasabb jó szándékú Felső Irányításban való hitünkre támaszkodjunk. És pontosan a Felső Irányítás igazolása által, a személy később meg van jutalmazva a boldogság és élvezet érzetével.

Baal HaSulam egy allegóriát adott egy olyan személyről, akinek panaszokkal és követelésekkel állt a Teremtő elé, hogy a Teremtő nem teljesítette összes kívánságát. És ez olyan mint egy személy, aki az utcán sétál egy kicsi gyerekkel és a gyermeke keserűen sír. Az összes emberek az utcán ránéznek az apára és azt gondolják, „Milyen kegyetlen ez az ember, aki hallja fia sírását anélkül, hogy odafigyelne arra? És a gyermek sírása még az utca embereit is sajnálatra készteti, de ez az ember, aki a gyerek apja, látszólag nem sajnálja őt. És létezik egy szabály: “Ahogy egy apa megkönyörül gyermekein’”.

A gyermek sírása arra kényszerítette az embereket, hogy odamenjenek az apához és megkérdezzék, „Hol a te könyörületed?” Erre az apa azt válaszolta „Mit tehetek hogyha a fiam, aki az én szemem fénye, azt követeli tőlem, hogy adjak neki egy tűt, amivel megvakarhatná a szemét, mivel a szeme viszket. Vajon “könyörületlen” vagyok-e, amiért nem teljesítem kívánságát, vagy könyörület-e az, hogy nem adok neki egy tűt, hogy azzal kiszúrhassa szemét és mindörökké vak maradjon?”

Ennélfogva hinnünk kell abban, hogy minden, amit a Teremtő ad nekünk, az a saját érdekünkben van, bár nekünk mindenesetre imádkoznunk kell, hogy a Teremtő eltávolítsa ezeket a problémákat tőlünk. Azonban tudnunk kell, hogy az ima és az ima teljesítése, az két különálló dolog. Más szóval, amennyiben mi úgy cselekszünk, ahogy nekünk cselekednünk kell, akkor a Teremtő megcselekszi majd azt, ami jó számunkra, mint a fent említett allegóriában. Az lett mondva ezzel kapcsolatban „És az Úr majd megcselekszi azt, amely jónak tűnik az Ő számára.”

És ugyanez az alapelv vonatkozik a személyre és az ő barátjára, azaz, hogy neki el kell adnia házának gerendáit, és cipőket kell tenni lábaira. Más szóval, a személynek el kell adnia házának gerendáit, azaz az összes incidenst, amelyet az ő háza átélt a barátok szeretetével kapcsolatban.

A személynek lehetnek kérdései és panaszai barátjával kapcsolatban, mivel ő odaadóan dolgozik a barátok szeretetében, mégis ő semmilyen válaszreakciót nem lát barátai részéről, amely segítené őt bármi módon. Azok mind nem úgy viselkednek, ahogy az ő véleménye szerint a barátok szeretetének lennie kell, azaz, hogy mindegyik barátjával egy tiszteletreméltó módon beszéljen, ahogy az szokásos kifinomult egyének között.

Ugyancsak a cselekedetekre vonatkozóan, ő nem lát olyan cselekedetet a barátok részéről, amelyekre ő rátekinthetne a barátok szeretetének vonatkozásában. Ehelyett minden normális, ahogy az szokásos egyszerű emberek között, akiket még nem érdekel, hogy összegyűljenek és úgy döntsenek, hogy egy olyan társaságot építsenek, ahol létezik a barátok szeretete, ahol mindenki a másik jólétére törekszik.

Ezáltal most ő azt látja, hogy senki nincs, akire rátekinthetne, aki elkötelezte magát a barátok szeretetében. És mivel ő úgy érzi, hogy ő az egyetlen, aki a helyes úton jár, és ő mindenkire rosszindulattal és megvetéssel néz, ezt hívjuk úgy, hogy „kémkedés”. Azaz, ő kémkedik barátain, hogy lássa, hogy vajon ők megfelelően viselkednek-e vele szemben, a „Szeresd felebarátodat” vonatkozásában. És mivel ő állandóan azt hallja, hogy barátai egész nap arról prédikálnak, hogy a mások szeretete a legfontosabb, ő azt akarja látni, hogy ők úgy cselekszenek-e ahogy beszélnek.

És akkor ő azt látja, hogy mindaz csak üres beszéd. Ő azt találja, hogy még a beszédben sem létezik a mások szeretete, és ez a legkevesebb a barátok szeretetében. Más szóval, hogyha ő valakitől kérdez valamit, a másik csak lekezelően válaszol, közömbösen, nem olyan módon, ahogy a személy barátjának válaszol. Ehelyett az mind hideg, minthogyha a másik csak meg akarna szabadulni tőle.

És ne kérdezz engem, „Hogyha te a barátok szeretetére gondolsz, akkor miért kritizálod, azt hogy vajon a barátod szeret-e téged, minthogyha a barátok szeretete az önszeretetre lenne alapozva és ezért akarom én azt látni, hogy az én önszeretetem mit nyert ebből a viszonyból?” Ezek nem az én gondolataim. Ehelyett én valóban a barátok szeretetét akarom.

Ezért vagyok érdekelt ennek a társaságnak a létrehozásában, hogy én láthassam azt, hogy minden egyes személy elkötelezi magát a barátok szeretetében, hogy azon keresztül az a kicsiny erő, amellyel én rendelkezem a mások szeretetében, megnövekedhessen és meglegyen az erőm ahhoz, hogy jóval nagyobb erővel kötelezzem el magam a mások szeretetére, mint amelyre egyedül lennék képes. De most én látom, hogy én semmit sem nyertem, mivel én azt látom, hogy egyikőjük sem cselekszik jót. Ezáltal jobb lenne ha nem lettem volna velük és nem tanultam volna az ő cselekedeteikből.

Erre létezik egy válasz, hogyha egy társaság bizonyos emberekkel lett létrehozva, és amikor azok összegyűltek, kellett lennie valakinek, aki kifejezetten ezt a “gyülekezetet” akarta létrehozni. Ezáltal ő kiválogatta ezeket az embereket, hogy lássa, vajon ők megfelelőek-e egymás számára. Más szóval, mindegyikőjük rendelkezett a mások szeretete iránti szikrával, de a szikra nem volt képes lángra lobbantani a szeretetet, hogy az ragyogjon mindegyikőjükben és ezáltal ők beleegyeztek, hogy azáltal, hogy egységre lépnek, a szikrák egy hatalmas lánggá változhassanak.

Ezáltal most is amikor ő kémkedik rajtuk, neki felül kell ezen emelkednie és azt kell mondania, „Ahogy mindannyian egy gondolatban voltak, hogy nekik a mások szeretete iránti úton kell haladniok, amikor a társaság létre lett hozva, ugyanígy van az most is.” És amikor mindenki kedvezően ítéli meg barátját, az összes szikrák ismét felgyulladnak és akkor ismét létrejön egy hatalmas láng.

Ez úgy van ahogy azt Baal HaSulam egyszer mondta, amikor ő arról a szövetségről kérdezett, melyet két barát hoz létre, ahogy az a Tórában (Genesis, 21, 27) található: „És Ábrahám magához vett juhokat és ökröket és azokat Abimelechnek adta; és akkor ők ketten egy szövetséget hoztak létre.” Ő azt kérdezte, „Hogyha mindketten szeretik egymást, akkor természetesen ők jót cselekednek egymással. És természetesen, amikor nincsen szeretet közöttük, mivel a szeretet valamilyen oknál fogva elsorvadt közöttük, akkor ők nem cselekszenek jót egymással. Akkor hogyan segíti őket a közöttük megkötött szövetség?”

És ő azt válaszolta, hogy az a szövetség, amit ők megkötnek, az nem mostanra vonatkozik, mivel most, amikor a szeretet érződik közöttük, nincs szükség egy szövetség létrehozására. Ehelyett a szövetség létrehozása az célirányosan a jövőre vonatkozik. Más szóval, lehetséges, hogy bizonyos idővel később, ők már nem érzik úgy a szeretetet, ahogy ők azt most érzik, de mégis megtartják viszonyukat úgy, ahogy korábban. És ez az, amire a szövetség megkötése szolgál.

És mi láthatjuk azt is, hogy bár most ők nem érzik a szeretetet úgy, ahogy az akkor létezett, amikor a társaság létre lett hozva, mindenkinek mégis felül kell emelkednie saját nézetén és értelem fölé kell emelkednie. És ezáltal minden korrigálódik és mindegyikőjük kedvezően ítéli majd meg barátját.

És most már megérthetjük bölcseink szavait, akik azt mondták, „A személynek mindig el kell adnia házának gerendáit és cipőket kell tennie lábaira.” A Min’alim, azaz cipők szó a Ne’ilat Delet (ajtó bezárása) szóból származik, azaz lezárás. Ahogy a személy kémkedett barátjára – és Rigel (kémkedett), az a Raglaim (lábak) szóból származik, – „Neki el kell adnia házának gerendáit”, azaz mindaz, amely az ő házával történt ő és barátjának kapcsolatára vonatkozólag, azaz a kémek, amelyekkel ő rendelkezik, akik vádolják a barátokat.

És akkor „Adjál el mindent”, azt jelenti, hogy ő eltávolítja az összes olyan incidenst, eseményt, amelyeket a kémek hoztak számára és cipőket tesz lábaira ahelyett. Ennek a jelentése az, hogy neki el kell zárnia a kémeket, minthogyha azok többé nem léteznének a földön, és akkor ő elzárja az összes kérdést és vádat, amellyel ő rendelkezett velük kapcsolatban. És akkor minden helyére kerül békében.

Magyar ajkú kabbala tanulók csoportja