Arosa-i Dokumentum

Világ Szellemi Fórum, Svájc, Arosa, 2006. január 23.

Egy új civilizáció

Nagyon örülök és izgatott vagyok, amiért egy ilyen jelentős és előkelő hallgatósága előtt beszélhetek. Szeretnék köszönetet mondani a vendéglátóinknak, a ‘Világ Szellemi Fórumának’ (World Spirit Forum), a ’Világ Bölcsessége Tanácsának’ (World Wisdom Counsil), a megjelent előkelő vendégeknek, fiataloknak, és az itt jelenlevő valamennyi szervezetnek. Mint mindenki más, én magam is nagyon remélem, hogy ezzel a találkozónkkal egy még további lépést sikerült tennünk abba az irányba, hogy egy új civilizáció alapjait rakhassuk le.

Mindannyian tudjuk, hogy az emberiség válságban van, és hogy ezt nincs értelme részleteznünk. Válság a családok életében, a gyermek-nevelésben, a kábítószerfüggőség terén, ökológiai válság, és itt van az egyre erősödő atom fenyegetettség. Napjaink embere érzi, hogy kezdi elveszíteni az uralmat az élete és a világ irányítása felett.

Volt alkalmam abban a megtiszteltetésben lenni, hogy kézhez kaphattam Prof. László újonnan megjelenő könyvét, amelyben Ő igen mélyen és sokoldalúan részletezi a válság problémakörét. Mindazonáltal, fel kell, hogy tegyük a kérdést: vajon mi az oka ennek a válságnak. Ugyanis, amennyiben tudni fogjuk, hogy mi idézi elő a válságot, lehetséges, hogy egyúttal azt is megértjük, hogy mi jelenti a probláma megoldását.

A világot betöltő anyagot, mint olyat, az ún. kapni akarás (az élvezet-szerzés utáni vágy) teszi ki. Legyen az bármely dolog, a világ minden egyes dolgában ott található a beteljesülés-, a kapni akarás vágya. Ez az erő – azaz, a vágy, hogy kitöltse és teljessé tegye magát – anyagot teremt maga körül. Ha ez az erő kis mértékű, úgy élettelen anyagot épít maga köré, egy olyan anyagot, amely természetileg mindenével azon van, hogy egybe tartsa magát.

Az ennél nagyobb erő növényi anyagot épít maga köré. A növényi szinten levő anyag már magába szívja a jót és kiveti magából a rosszat, illetve egy bizonyos formában már érzékeli a környezetet: mint például, a Napot, az esővizet, a Holdat stb. Bár a növényi anyag él és elhal, azonban a helyváltoztatáshoz szükséges erőnek még ő is hiányában van.

A kapni akarás képviselte még nagyobb erő egy ún. élő, élettel telinek mondott öltözéket von maga köré. Az élő egyik helyről a másikra vándorol, egyedi módon szaporodik, és valamely parányi mértékben már érzékeli a másikat. Mindezzel együtt, az élő még mindig nem képes a múlt -és a jelen érzékelésére. Egyszerűen csak éli a maga életét.

Mindezek a szintek – élettelen, növényi, és élő -, egytől egyig a természet által vannak irányítva. Az ezen a szinten levő tárgyak és dolgok nem tesznek jót vagy rosszat, egyszerűen csak léteznek és fenntartják magukat. S mivelhogy az élettelen-, növényi- és élő szintek egy az egyben a természet által beléjük plántált törvények szerint működnek és élnek, az ő esetükben olyanról, mint “ego”, nem beszélhetünk.

Az ember eredetét egy még ennél is nagyobb kapni akarásban találjuk. Az emberben a testi vágyak túlzott mértéket öltenek. Az ember mindenben, ami a testi vágyakhoz kötődik, túlzásokba esik: az ember a táplálkozás, nemiség, család és egyéb más vonatkozásában, ellentétben az élettelen-, növényi- és élő dolgokkal, túlzott mértékekre tör.

Testi vágyak mellett ún. “emberi” vágyakat is találunk az embernél. Gazdagság-, hatalom-, tekintély- és tudás utáni vágyat, – kifejezetten ezek azok a vágyak, amelyek az embert rosszá teszik. Magyarán, az ember a társadalmat is a saját javára akarja felhasználni. Az ember élvezi, ha megszégyenítheti a másikat, ha uralkodhat felette. Ezek alapján, a másik, ránézve hátrányos kihasználását “ego”-nak nevezzük.

Az ember túlzott mértékű vágyai folyamatosan, állandó jelleggel fejlődnek. Azaz, az élettelen-, növényi- és állati egyedekkel ellentétben, az ember még mindig nem ért a fejlődése végére. A több tízezernyi év folyamán, az emberben állandó jelleggel, folyamatos fejlődésen ment keresztül a kapni akarás. A kapni akarás növekedése a társadalom fejlődéséhez, és újfajta társadalmi formák létrejöttéhez vezetett. Ilyenformán, abból a gondolatból kiindulva, hogy majd mindez jobbá teheti az életünket, az oktatás, a kultúra és a tudományok terén rengeteget fejlődtünk az évek során.

Ugyanakkor most, hogy egy ilyen egész különleges helyzetbe jutottunk, kezdi már az emberiség érezni, hogy a több évezrede tartó fejlődés zsákutcához vezetett. Mindazonáltal, ez a különleges időszak, egy igenis jó korszak: mert elérkezett az idő, hogy megtudjuk, merre is vezet bennünket a természet, és hogy mit akar tőlünk valójában. Ha ezt tudni fogjuk, képesek leszünk helyesen élni a természettel, és megnyílik előttünk a lehetőség, hogy a létnek a mostaninál egy nemesebb szintjére emelkedjünk – egy újfajta tudatra és civilizációhoz.

A kapni akarást – ahogy az a természet oldaláról lett megalkotva – lehetetlen kielégíteni. Mert dacára annak, hogy minduntalan kielégítettségre vágyik, közvetlen módon, mégsem tudjuk kielégíteni. Ennek az az oka, hogy a bennünk levő hiányérzet, amely örömforrás után vágyakozik, a vágy kielégültével folyvást elillan. Az élvezet kioltja a hiányérzetet. Mint ahogy az az éhes emberrel történik, aki az étkezés elején még örömét leli az ételben, ámde az étkezés végével ez teljesen megváltozik nála. Mind a hiány-, mind pedig az élvezet érzése eltűnnek. Mindannyiunknak volt már olyan dolog az életében, ami után igen-igen vágyakozott, néha akár hosszú éveken át is, azonban mihelyst megkapta, amire vágytott, az élvezet érzése azonnal elillant.

Élvezet és vágy, egymással ellentétesek, minél fogva kioltják egymást. Következésképp, minél inkább egyre több és több élvezetre vágyunk, végül annál üresebbnek érezzük magunkat.

Napjainkban, az emberiség végre valahára kezdi felismerni, hogy az élvezet utáni hajsza végeredményben nem hoz kielégülést. Így, a fiatal generáció még mielőtt bármit is elérne az életében, hajlamos kábítószerhez nyúlni, öngyilkosságot elkövetni, és depresszióba esni. Gyermekeink reménytelenül próbálják az életet élvezni. Mert valóban, közvetlen módon nem is lehet élvezni.

Ugyanakkor, az élet számos példáját mutatja annak, hogy mikor az ember megajándékoz és szeret valakit, igenis töltheti el élvezet. Hogy miért? Mert mikor az ember ad, az élvezetet magát nem vegyíti össze a hiányérzettel. Hiányérzet és élvezet, el vannak egymástól különítve – két, egymástól eltérő helyen “tároljuk” őket. Például: mikor egy anya a gyermekét gondozza, igyekszik mindent megadni a számára; ilyenkor minél többet kap a gyerek, az anya öröme annál nagyobb lesz. Gyakorlatilag, nincs határa az anya örömének.

Itt, ezen a ponton rejlik az egész bölcselet. Innen tanulhatjuk, hogy hogyan is lehet boldog életet élni, hogy hogyan tudjuk a saját magunk és az emberiség vágyait kielégíteni és teljesnek érezni magunkat. A természet ugyancsak ebben támogat bennünket, merthisz az élővilág egyedei úgyszintén ugyanezen elv alapján épülnek fel. Mert vegyünk csak például egy élő testet, önmagában minden sejtj egoista, ugyanakkor a test egyetemes életműködéséért a test valamennyi sejtje összefog és alárendeli magát a többi másik sejtnek. Korábbi találkozónkon, Tókióban, erről a témáról beszélt lenyűgöző előadásában dr. Elisabet Sahtouris.

Az ilyen vagy olyan példák azt bizonyítják, hogy igenis létezik megoldás erre a válságra, amibe a világ került. Ám az igazat megvallva, nem a világ van válságban, hanem épp ellenkezőleg, az ember abbéli képessége jutott zsákutcába, hogy megérthesse, miként legyen boldog és éljen a mások megelégedésére.

Az altruizmus mindenütt jelen van a természetben, minden élő organizmusban. Egy ilyen belső altruista program nélkül képtelen volna az élő szervezet fennmaradni. A test minden egyes sejtje kizárólag csak annyit vesz magához, amennyi ténylegesen szükséges a saját maga fenntartásához. Ezen túl mindenével a test egészééről gondoskodik.

Ugyanígy, nekünk is ehhez hasonlóan kell a magunk szerepét ellátni “a közös testünkben”, az emberi szinten. A természet tőlünk is megköveteli, hogy a törvényeinek megfelelően viselkedjünk. Azonban, mígnem az élő organizmusok szintjén – azaz, az ásvány-, növény- és állatvilág esetében – a természet megtette az ehhez szükséges „előkészületeket”, az ember esetében mindez hiányzik. Mindazonáltal, a természet az emberek számára is biztosítja, hogy a természeti törvényekkel összhangban rendezhessék el az életünket – azaz, a szeretet és az adás törvényével összhangban. Az ember genetikai állományából adódóan, az emberiség mintegy tíz százaléka mindig altruista lesz. Magyarán, mindig is lesznek altruisták a világban. Ez egyike azoknak a feltételeknek, amelyeket a természet maga alakított így a számunkra. Ugyanakkor van valami, ami hiányzik ezekből az altruistákból, mégpedig az a felismerés, hogy a világ válságának megoldása az ő közös összefogásuk és az emberiség egészére tett hatásukban rejlik.

Egészen addig, míg nem kerülünk egyensúlyba a természettel, a természet továbbra is csak csapásokat fog mérni ránk. Az ásvány-, növény- és állatvilágban működő törvények mintájára, akárcsak egy testnek a sejtjei, minden ember kizárólag csak a saját fennmaradásához szükséges dolgokat szabadna, hogy magához vegye és minden mást energiáját az emberiség egészére kellene, hogy fordítsa – merthisz gyakorlatilag mindannyian egyazon testhez tartozunk.

Az emberiség fejlődése, a globalizáció, és az emberek közt egyre csak erősbödő függőségi viszony – mind-mind azért vannak, hogy ráébresszenek, nincs más választás, egy testént kell, hogy éljünk. Merthogy ebben rejlik a problémánk megoldása. Ha sikerül egyetemes sziten egyensúlyba kerülnünk a természettel, az egyensúly irányába ható természeti erők ránk nehezedő nyomása abbamarad. Minden, pusztán csak az ember tudatán múlik: magyarán, minél bölcsebbek leszünk, annál kevesebb csapást kell, hogy elszenvedjünk és annál gyorsabban fogunk majd haladni.

Az embert egy belső információs állomány, és az őt körülvevő társadalom vezérli. Mígnem az információ egy részét öröklődés útján szerzi, addig az információ további részéhez a születést követően jut, azaz, az adott társadalom kultúrájával és az oktatási rendszerrel való találkozása és érintkezései során. Így mikorra az ember már eléri a huszadik életévét, jóformán “befejezettnek” tekinthetjük. A huszas éveinktől kezdődően már a születésünkkel belénk táplált információ és az évek során kapott neveltetés szerint cselekszünk és tesszük a lépéseinket.

Ezzel felmerül a kérdés, vajon akkor hogyan beszélhetünk szabad választásról? Avagy, akkor hol is van maga az ember? Az ember szabad választása a felnőttkorra esik. Ekképp jön létre az ember. S a szabad választás a társadalom megváltoztatásában rejlik.

A természet úgy alkotta meg az embert, hogy az mindent csak a társadalmi elismerésért tesz. Látszólag úgy tűnik a számunkra, mintha csak pénz, tekintély, és hatalom után rohannánk, azonban, a valódi helyzet az az, hogy pozitív képben akarjuk magunkat feltüntetni a társadalom előtt. Az ember a társadalomtól jövő elismerésnek köszönhetően érzi magát embernek.

Erre építve, ha a társadalmi értékeket olyan irányba sikerül átformálnunk, hogy a korábbiakkal ellentétben tényleges értéknek a másiknak való adás minősüljön, úgy ezáltal az ember, szükségszerűen, magát a viselkedését is megváltoztatja. Ha a társadalmi értékrendet, valamely mesterségesen formában, olyan irányba tudjuk eltolni, hogy a társadalom mindig, kizárólag csak az alapján ítélje meg az embert, hogy az éppen mennyit adott a társadalomnak, úgy az ember a vele járó szégyenérzetnél fogva szégyenleni fogja, hogy egoista, és szükségszerűen azon lesz majd, hogy adjék, s ne pedig hogy elvegyen a társadalomtól.

Ha majd a gyermekek a társadalom hangoztatta értékrend szerint értékelik a szüleiket, azaz, asszerint, hogy “vajon mennyit is adtak a szüleink a társadalomnak”; ha az egész társadalom, a rokonság és mindenki más, kizárólag csak a társadalmi hozzájárulás alapján ítélik meg a másikat, úgy egyikőnknek sem marad más választása, mintsem hogy adjon és a hozzájárulásával gyarapítsa a társadalmat.

Röviden összefoglalva, a természet megteremtett a számunkra minden olyan eszközt, amivel átformálhatjuk a társadalmi értékrendet, és amellyel könnyen és csodamód egy újfajta civilizációt építhetünk.

A már említett tíz százaléknyi altruista, önmagában, egy további tíz- és kilencven százalékra osztható. Az emberiség egy százaléka, azaz, az altruisták tíz százaléka, aktív altruistának mondható. Ezen aktív altruisták kell, hogy megtegyék az első lépést, és hogy célirányosan egyesítsék a soraikat és kivitelezzék a tervet, illetőleg hogy maguk köré gyűjtsék a többi más altruistát. S idővel, ahogy az üzenetünk majd jobban kikristályosodik és világossá válik, lehetőségünk lesz majd az emberi társadalom kilencven százalékát kitevő egoista tömegekhez is fordulnunk.

Természetesen mindenkihez szeretettel kell, hogy forduljunk, merthisz semmi sem azért lett megteremtve, hogy aztán később lerombolják, vagy hogy eltávolítsuk a világból. Éppen ellenkezőleg, éppenhogy a társasdalom altruista és egoista erőinek a helyes kombinációjában lelhetünk rá a teljes és harmónikus élet nyitjára.

Az egoista társadalmakban szintén találunk olyan, nem elhanyagolhatónak mondható tényezőket, amelyek kimondottan az altuista szemlélet térnyerését ösztönzik. Az összes egoista társadalom oktatási- és kultúrális rendszere az altruizmus alapelveire épül. Az iskolákban lemondásra, udvariasságra és szocializálódásra neveljük a gyerekeket. Azt akarjuk, hogy a gyermekeink szépen viszonyuljanak a másikhoz, mert úgy érezzük, hogy a másik iránti kedves viszony megvédi az embert.

Az emberi társadalom nemesnek tarta és nagyra értékeli az önzetlenséget. Nincs olyan ember a mai társadalmakban, aki élesen ellenezné az altruizmust. Senki sem mondhatja, hogy ne akart volna valaha is a másiknak adni. Sőt ellenkezőleg, maguk a tásadalom legromlottabb elemei büszkélkednek azzal, hogy mennyire adakozóak, és hogy társadalmilag mennyire érzékenyek és gondoskodóak. A legkülönfélébb kormányok és kapitalista szervezetek szépítik magukat, és hangoztatják, hogy ők az emberiség javát szolgálják.

Ebből tehát az következik, hogy képesek kell, hogy legyünk minden emberhez, még akár a legkülönfélébb, egészen nagy közösséghez is eljuttatni az üzenetünket. Feltéve persze, hogy az üzenet megfelelően van kidolgozva és helyesen van tálalva. Gyakorlatilag, minden rajtunk múlik, minden a kezünkben van. Ezért aztán nagyon remélem, hogy sikerrel leszünk. Olyan embereket látok magam előtt, akik igazán gondoskodással fordulnak az emberiséghez, és akikben kétségtelen megvan az ehhez szükséges készség.

Első lépésként egy olyan szervezetet, mondhatni állandó központot kell létrehoznunk, amelynek elsőszámú feladata volna, hogy ezt az üzenetet megalkossa és továbbítsa a világ felé. Ezért feladatunk megfelelő formában tálalni az elképzeléseinket és meglátásainkat, és ki kell, hogy kérjük a hozzáértők tanácsát, hogy miként is forduljunk az emberiség legkülönböző rétegeihez. Az emberek átneveléséhez, és hogy elmagyarázhassuk nekik a válság okát, televíziós- és internetes csatornákat kell, hogy használjunk.

A kór ismerete, fél-egészség. A helyzetre való ráismerés, és a tudat, hogy a természet jó felé visz bennünket, erőt ad majd az embernek az élethez, és arra fogja őket ösztönözni, hogy hagyjon fel a kábítószerezéssel, hogy jöjjön ki a depresszióból, és hogy fényt derítsen a jövőére. Reményeim szerint, együtt majd sikerrel teljesíthetjük a feladatunkat és kezdhetünk neki a központunk szervezésének.

Ezzel köszönetet mondok és szeretetemet fejezem ki mindenki iránt, és remélem, hogy így együtt majd valóra váltjuk a terveineket és megmentjük az emberiséget. Egyúttal megköszönném a ‘Világ Bölcsessége Tanácsának’ és Prof. Lászlónak, amiért lehetőséget kaptam, hogy kifejthessem Önök előtt a témáról alkotott véleményemet.

Magyar ajkú kabbala tanulók csoportja