Düsseldorfi Dokumentum

Rav Dr. Michael Laitman előadása 2006. március 24.

1.]

Az egész világot érintő, egyre súlyosbodó válság mielőbbi megoldást sürget. Neves tudósok és filozófusok, szerte a világban tanulmányozzák és kutatják a válságot. Ám, mindezek ellenére, még továbbra sem mondhatjuk, hogy ismernénk és értenénk a válság okát. Sőt mi több, még csak azt sem tudjuk, hogy milyen lépéseket kellene tennünk, hogy megoldhassuk a problémát.

Ma már nem tagadhatjuk többé a válság meglétét. A válság természetét boncolgató elméletekből és javaslatokból, hogy miként is vethetnénk neki véget, bőséggel találunk anyagot.

Jelen előadásomban, annak a tudománynak a szemszögéből próbálom majd meg az emberiség mai helyzetét bemutatni, amellyel már vagy harminc éve foglalkozom – nevezetesen, a Kabbala tudományának szemszögéből.

2.]

Az ősi időkben az ember közelebb állt a természethez, és igyekezett személyes viszonyban maradni vele. Erre két oka volt:

§A még kiforratlan egoizmus nem távolította el az embert a természettől – aminek következtében az ember a természet elválaszthatatlan részének érezhette magát;

§Az, hogy az embernek nem volt elégséges ismerete a természetről, félelmet ébreszett benne, s ez pedig arra kényszerítette az embert, hogy mint valami felette állóhoz viszonyuljék a természethez.

3.]

Az ember, e két fentiekben bemutatott oknál fogva, nem pusztán csak arra törekedett, hogy az őt körülölelő világ jelenségeiről egyre több és több ismereteket gyűjtsön, hanem hogy mindezek mellett, ugyanúgy, a világot irányító erőket is megismerje. Akkoriban még nem tudtak az emberek a maihoz hasonlóan, a maguk mesterségesen építette világuk mögé bújni és elrejtőzni a természeti elemek elől. Az akkori emberek érzékszervei még nem voltak eltorzulva vagy elsatnyulva a modern technológia vívmányai által, és az őket körülvevő világot sokkal mélyebbről tudták érezni. A természettől való félelem, együtt a feléje érzett közelséggel, mind arra ösztökélték az embert, hogy menjen és járjon után, vajon mit akar tőle a természet, vajon van-e célja a természetnek, s hogy vajon mi végett alkotta a természet az embert. Ezt, az emberiség a lehető legalaposabban igyekezett megérteni.

4.]

Az ókor tudósai megosztották egymással a természetről szerzett ismereteiket. S ugyanígy, a kabbalisták is megosztották az ismereteiket a tudósokkal. A Kabbala a világunkat mozgató és irányító rendszert kutatja. Legfőbb szerepe pedig abban áll, hogy magyarázattal szolgáljon a Teremtés okaira és céljára.

Ezzel természetesen nem arra utalnék, amit ma a “Kabbala” neve alatt árulnak, kihasználva annak népszerűségét. Az autentikus Kabbala egy komoly tudomány, amely a világegyetem felépítését kutatja; s amely az idők folyamán számos tudományág számára szolgált ismeretalapul. Az ókori filozófusok és kabbalisták közti kapcsolat az ókori filozófia felemelkedését hozta, amely később aztán a tudomány forrásává vált. Tisztelettel a szimpóziumunk szervezőire, ezúttal szándékosan a német tudósok ideillő vallomásaiból válogattam.

5]

Johann Reuchlin, a De Arte Cabbalistica c. könyvében a következőeket írja:

Tanítóm, Pitagorasz, a filozófia atyja, nem a görögöktől vette a tudását, hanem valószínűleg a zsidók titkos tudományából. … s ő volt az első, aki a kortársai számára, az azaddig ismeretlen ‘kabbala’ szót a görög ‘filozófia’ szóra fordította. … A Kabbala nem hagyja, hogy az életünket porban éljük le, ellenben, a tudásnak csúcsára emeli elménket.”

A Kabbala évszázadokon át mint rejtett tan, mint titkos bölcselet létezett. Ebből kifolyólag születhetett megannyi olyan monda és téveszme a Kabbaláról, amelyek aztán ma jól összezavarnak minden olyan embert, aki valamilyen formában kísérletet próbál tenni a valódi forrásanyagok kiválogatására.

Különösképp Leibniz, a nagy matematikus és filozófus ír erről a ‘Hauptshriften zurGrundlegung der Philosophie‘ c. könyvében:

Mivelhogy az embereknek nem volt meg a megfelelő kulcsuk a titok nyitjához, a letűnt tudás utáni szenvedély végül csak különféle butaságok és babonák iránti érdeklődésben merült ki. Így ebből, egyfajta “népi Kabbala” jött létre, amely persze még csak a legkevésbé sem említhető együtt a valódi Kabbalával. S a mágia hamis neve alatt megannyi olyan képzelgés született, amelyek könyvek sokaságát töltik ki.”

6.]

Bár a filozófia magába olvasztott egy részt a Kabbalából, ám azt valamely más irányba vitte tovább. Így, ennek eredményeként jöttek létre a modern tudományágak, melyek egytől-egyig az anyagi világunkat és annak törvényeit kutatják az öt érzékszervünk által észlelhető jelenségek keretein belül.

Ezzel egyidejűleg, az ősi bölcseletek, köztük a Kabbala is, a kutatók érdeklődési körén kívül rekedtek. Mindazt, amit a tudomány nem volt képes megérteni avagy felfoghatatlan maradt a számára, vallási szektának, -kultusznak és -szokásnak bélyegezték. Az ősi bölcseletek, lassan-lassan, de feledésbe merültek.

7.]

Tudomány és vallás, két egymással párhuzamosan haladó ösvény. Az emberiség rajtuk járva kutatta ezt a világot, és próbálta megérteni az ember helyét és lehetőségeit, illetőleg definiálni a létezés célját és értelmét. Csakhogy mindkét ösvény együttesen tévútra vitte az embert és eltéritette attól, hogy úgymond elérhesse és észlelhesse, illetve harmoniába kerülhessen a legfőbb irányító erővel. Ahelyett, hogy azért tanulmányozta volna a természetet, hogy megtudja, mit akar tőle a természet, hogy így, ennek megfelelően változtathasson saját magán, az ember azért is csak folyvást azt kutatta, hogy miként változtathatja és hódíthatja meg a természetet, kizárólagosan az ő saját egoizmusának a kielégítésére.

8.]

Az ember valamennyi tevékenységi körében megnyilvánuló válság, kezdve a tudománytól, egészen a személyes, egyéni válságokig, mind-mind ugyanazt, az élet értelmét és célját feszegető örökös kérdést vetik fel.

Fokozatosan, egyre jobban és jobban biztosabbakká válunk affelől, hogy bizony itt vagyunk és semmit sem tudunk a természetről, létünknek okáról, a bennünket kormányzó erőkről, és a lét céljáról. A szenvedések a természetben uralkodó felsőbb tervszerűség ősi bölcseletének az elfogadására késztetnek bennünket. Mivelhogy a tudomány képtelen választ adni a kérdéseinkre, ezért ma arra kényszerülünk, hogy a természet vonatkozásában valamely új megközelítés után kutassunk. Továbbá arra, hogy menjünk és járjunk utána a vallásban, különféle hitekben és misztikában rejlő igazságnak. A külszínen végbemenő válság belső válsághoz vitt bennünket, mire fel most zavartan állunk ebben a világban.

9.]

Az olyan tanok iránti óriási érdeklődés, melyek az életünket nem a tudományos kutatás-, hanem a legkülönfélébb “természetfeletti” módszerek segítségével magyarázzák, amelyek az elmúlt harminc év folyamán állandóan témaként szolgáltak, ma már, szó szerint, a szemünk láttára tűnnek el. Mindazonáltal, az ember téveszméi közül még mindig maradtak vissza olyan hit-rendszerek, amelyeken előbb vagy utóbb, de végig kell, hogy menjen az emberiség, meg kell, hogy őket vizsgálja, és el kell, hogy vesse őket, s végül pedig, el kell, hogy felejtse azokat.

Napjainkban, a misztikán keresztül újra kezdi az emberiség felfedezni a valódi, ősi bölcseleteket. Ebben, az utóbbi években feltárt Kabbala tudományának kulcsszerepet kell játszania.

A Kabbala, akárcsak a többi más ősi bölcselet, megközelítőleg mintegy 5000 évvel ezelőtt jelent meg Mezopotámiában, a civilizáció bölcsőjében. Ott tárta őket fel az emberiség, majd pedig feledte el őket egészen napjainkig. Mostanság újra feltárulnak. Így nem véletlen, hogy ugyanaz a hely, ahol hajdan az ókori Mezopotámia terült el, ma a kultúr-ütközések centrumává lett.

10.]

Az emberi egoizmus fejlődése az, amely meghatározza, vezeti és alakítja az emberi történelem alakulásának egészét. A fokozatosan fejlődő egoizmus, az egyre növekvő egoista vágyak beteljesítése végett készteti az embert a környezet tanulmányozására. Világunk ásvány-, növény- és állatvilágával szemben, az emberi nem állandó jelleggel, minden nemzedékben, minden emberben, de még annak rövid idejű léte során is, minduntalan fejlődésen megy keresztül.

Az emberi egoizmus öt lépcsőfokon át, fokozódó intenzitás mellett fejlődik. Az őskor embere nem volt még elég egoista ahhoz, hogy szembehelyezkedjen a természettel. Természetet és mindent, ami körülötte volt, érzékelt. A természettel való kommunikálás a kölcsönösség érzésére épült. E kommunikáció több értelemben is csendes volt – akárcsak a telepátiában, egyfajta spirituális szinten működött. A kommunikációnak ezt a formáját bennszülöttek körében még ma is megtalálhatjuk.

Az egoizmus növekedésének első állomása gyökeres változást idézett elő az emberi nemben. Ahhelyett, hogy ez a változás hasonlóvá tette volna az embert a természethez, helyette inkább egy olyan vágyat szült benne, amely végül a természet önérdekű átformálására hajtotta.

11.]

A megnövekedett egoizmus elszakította az embert a természettől. Mire ő, ahhelyett, hogy e közte és a természet közt keletkezett óriási ellentétességét ment és korrigálta volna, merte inkább azt feltételezni, hogy helyette majd egoista utakon fogja a Teremtőt elérni, azaz, nem az egoizmus korrigálása, hanem a mindenek feletti uralmaskodás által.

Az ember, ilyenmód, teljességgel szembe állította az “énjét” a környezettel – ellenébe a társadalomnak és a természetnek. Ahhelyett, hogy az őt körülvevőket mint saját rokonságát és hozzátartozóit, a természetet pedig mint saját otthonát észlelte volna, képtelen volt már megérteni a természetet és az embertársait. A szeretet gyűlöletbe ment át; az emberek eltávolodtak egymástól, és az ókori világ, akkor még egyetlen nemzete két táborra oszlott, amelyek egyike keletnek, a másik pedig nyugatnak vándorolt. Ezt követően, e csoportok minegyike további megannyi más és más nemzetre bomlott. Mígnem ma újra az egyetlen, közös nemzetbe való tömörülés és újraegyesülés kezdetének lehetünk tanui.

12.]

Ezt a Tóra egy példán keresztül mutatja be (Mózes I. 11:1-8.): “S történt, midőn elvonultak keletről, találtak egy völgyet Síneár földjén és letelepedtek ott … És mondták (minden ember a társának): ‘Nosza, építsünk magunknak egy várost, és egy tornyot, és csúcsa az égig érjen, és szerezzünk magunknak nevet, nehogy szétszóródjunk színén az egész földnek’. Leszállott az Örökkévaló, hogy lássa a várost és a tornyot, melyet építettek az ember fiai. És mondta az Örökkévaló: ‘Íme, egy nép, és egy nyelv mindannyiuknak, és ezt kezdték csinálni! S most, majd nem lesz tőlük megvonva semmi, mit tenni szándékoznak? Nosza, szálljunk le és zavarjuk ott össze a nyelveiket, hogy ne értse ember a barátja nyelvét. És az Örökkévaló szétszórta őket onnan az egész föld színén, és megszűnének építeni a várost.”

13.]

Josephus Flavius írása szerint, Nimród vette rá az embereket arra, hogy szegjék meg a Teremtő parancsát. S hogy megbosszulják ősatyáik halálát, ő volt az, aki azt tanácsolta nekik, hogy építsenek egy olyan tornyot, amely majd magasabbra nyúlik, mint ahova a víz felérhet – ha a Teremtő netán újra özönvizet akarna bocsátani a Földre. Fáradságot nem ismervén, nagy lelkesedéssel láttak neki a torony építésének. Mire a Teremtő miután látta, hogy az emberek nem tanultak az Özönvíz példájából és javítják meg magukat, úgy alakította a Teremtő, hogy számos, egymástól eltérő nyelven kelljen beszélniük. Ekkor már nem értették meg egymást, és ezzel szétszórattak. A helyet, ahol ez a torony valamikoron állt, ma Bábelnek hívjuk (a héber ‘bilbul’ – zavar, fejetlenség szóból), utalván arra, hogy ez volt a nyelvek összezavarásának helye – helyébe az azt megelőző egyetlen nyelvnek.

14.]

A huszadik század elején, a német archeológus, Robert Koldewey feltárta a Torony 90x90x90 méteres maradványait Bábelben. Az időszámítás előtti 5. században élt Hérodotosz ugyancsak egy ilyen méretű, hét szintből álló piramiskánt írja le a tornyot.

Történeti források arról adnak számot, hogy Bábelnek a közepén állt Esagila templom-városa, és tőle nem messze pedig Marduk-nak, a főistennek a szentélye, a bábeli torony. A Tornynak az Etemenanki nevet adták, amely magyarul annyit jelent – „Az ég és föld alapja”.

Az akkori időkben Esagila volt a világ vallási központja, állandó küzdelemben a monoteista vallással. Az asztrológia, a zodiákus jegyek, horoszkópok, jövendölés, számmisztika, spiritualizmus, ráolvasások, varázslások, kuruzslások, szemmel-verés és szellemidézés – mind-mind Esagila-ban fejlődtek ki. Ezek a hiedelmek mind a mai napig fentmaradtak és léteznek. Végső kitörésüknek különösképp most, a napjainkban lehetünk tanui.

15.]

Azóta, az elmúlt ötezer év folyamán az ember szembeszállt a természettel, a feltétlen önzetlenség tulajdonságával. Ahhelyett, hogy az emberiség a folyton növekvő egoizmusát önzetlenséggé, altruizmussá formálta volna, és hogy hozzáidomult volna a természethez, mesterséges védőpajzsot húzott maga köré, hogy így, ezáltal védhesse meg magát a természettel szemben. Az elmúlt ötezer év folyamán ehhez való segítségül fejlesztette ki magának a tudományt és a technológiát – amely tulajdonképpen Bábel Tornyának az újraépítését jelenti. Mert ilyenformán, ahhelyett, hogy magunkat javítanánk meg, uralkodni akarunk a természet felett.

16.]

Az egoizmus, mely azóta minduntalan fokozatosan növekedett az emberi nemben, mára a csúcspontjára ért. Az emberiség feleszmélt abból az illúziójából, hogy technológiai és társadalmi fejlődés által képes lenne kielégíteni az egoizmusát. Mára már kezdjük érteni, hogy a bábeli válság óta nagyon is téves utakon járunk.

Különösképp napjainkban, mikor már elismerjük, hogy a fejlődésünk válsághoz és zsákutcához ért, elmondható, hogy a bábeli torony összeomlása nem más, mint egyfajta összeütközés az egoizmus és a Teremtő között. Bábel Tornya korábban a Felső Erő által semmisült meg, ma azonban a saját kezünk által, a saját tudatunkban.

Ma már kész az emberiség elismerni, hogy a választott út, – nevezetesen, hogy majd a technológia által kompenzálja a természettel szembeni ellentétességét, ahelyett, hogy az egoizmusát altruizmussá változtatta volna -, zsákutcához vezetett.

17.]

A még Bábelben kezdődött folyamat, mikor is az emberiség két csoportra osztódott, és mind földrajzilag, mind pedig kultúrálisan eltávolodott egymástól, mára a tetőpontjához ért. Az elmúlt ötezer év folyamán, mindkét tábor, további megannyi nemzetet magában foglaló civilizációvá nőtte ki magát. Ezek egyikét nevezzük ma nyugati kultúrának; a másik csoport pedig a keleti kultúrát testesíti meg, amely Indiát, Kínát és az iszlám világot foglalja magába.

Nem véletlen, hogy ma a civilizációk óriási összecsapásának lehetünk tanui, amely összeütközés az egész emberiség fennmaradását fenyegeti. Ez, egyike a globális válság kulcstényezőinek. Sőt mi több, éppen hogy ez az összeütközés jelzi, hogy a bábeli torony lehulltával megindult folyamat immáron a csúcspontjára ért. Bábelben, az akkor még egyedüli és egységesnek mondott nemzet azért kényszerült felbomlani, mivel az egoizmus közéje állt és elválasztotta az embereket egymástól.

Ezzel elérkezett az idő, hogy e valamikori egységes nemzet tagjai újra egy néppé egyesüljenek. Ma újra a bábeli időkben végbement elidegenedést és szétválást éljük meg. Noha, azzal a különbséggel, hogy ma már tudatában vagyunk a helyzetünknek.

A Kabbala Bölcselete szerint, pontosan hogy ez az összeütközés, globális válság, a misztika és a különféle babonák megjelenése jelzi az emberiség újbóli egyesülésének a kezdetét – hasonlóképp a bábeli toronyot megelőző állapothoz.

18.]

A bábeli zavar idején, a Kabbala az emberi egoizmus lépcsőzetes fejlődésének okát ismerő tudásként vált ismertté. A Kabbala kimondja, hogy minden létező dolog természetét az önbeteljesülés utáni egoista vágy képezi.

Mindezzel együtt, az egoista vágy, a maga természetes formájában, lehetetlen, hogy bármikor is kielégülést nyerjen. Hogy miért? Mivel a vágy a beteljesüléssel kioltódik, és így az következésképp nem érzékelhető. Mint ahogy, bár az étel csillapítja az éhséget, ugyanakkor, az evéssel járó élvezet fokozatosan kialszik.

Ugyanakkor, miután élvezetek nélkül képtelenek vagyunk élni, kénytelenek vagyunk állandó jelleggel újabb és újabb vágyakat „teremteni” magunkban, hogy aztán azokat kielégítsük. Máskülönben, nem lelnék örömre. Lényegében ez a végnélküli hajsza teszi ki az egész életünket, dacára annak, hogy az élvezetet magát soha nem vagyunk képesek elérni. Végeredményben, az illúzióra és az ürességre való ráébredés okozza a depresszió kialakulását, és vezet kábítószer-használathoz.

19.]

Így azonban felmerül a kérdés: ha a beteljesülés mind a vágyat, mind pedig magát a beteljesülést kioltja, úgy akkor létezhet-e egyátalán olyan, hogy valaki tartós élvezethez jusson? Antik bölcseletek – metaforikusan ábrázolva – úgy mesélik, hogy az ember egyedüli teremtményként lett alkotva. Azaz, hogy valamikor az összes ember egy emberként kötődött egymásba. Akárcsak ahogy a természet viszonyul hozzánk – azaz, egyetlen emberként.

Ezt a kollektív prototípust a ‘dome’ (héber jelentésben ‘hasonló’) szóból eredeztetvén‘Ádám’-nak (héberül ’ember’-nek) nevezik. Arámiul, az ókori Bábelben beszélt nyelven, a szó annyit jelent: “a Teremtőhöz hasonló”. Eredetileg, egyetlen emberként, „bennsőleg” egymásba kötve lettünk teremtve. Ám az egoizmusunk növekedésével fokozatosan kialudt bennünk az egység érzése. Egyre jobban és jobban eltávolodtunk egymástól, mígnem végül kölcsönös gyűlölet ébredt bennünk.

20.]

A Kabbala Bölcselete szerint, a természet programának megfelelően, az egoizmusunk egészen addig kell, hogy növekedjék, mígnem rá nem ismerjük a saját magunk helyzetére. Napjainkban a globalizáció jól meg is mutatja, hogy mígnem az egyik oldalról, kölcsönösen egymáshoz vagyunk kötve, addig a másik oldalról, ez az óriásivá dagadt egoizmus elidegenedést szül közöttünk.

S az ok, amiért először egyedüli teremtményként kellett, hogy megalkottassunk, s aztán pedig egymástól eltávolodott, kapcsolat vesztett, egoista individumokká kellett, hogy legyünk, nem más, mint hogy ez volt az egyedüli módja annak, hogy a Teremtővel szembeni totális ellentétességünket valaha is megláthassuk, s hogy valaha ráismerhessük a bennünk bújó korlátlan, abszolut egoizmusra. Egy ilyen helyzetben ismerünk majd rá az egoizmus csökevényességére, annak korlátolt természetére és a benne levő reménytelenségre, és változtatjuk majd meg az egymástól és a természettől elválasztó énközpontú természetünket, és fejlesztünk majd magunkban vágyat az egyesülésre, és arra, hogy a saját magunk természetét a neki ellentetjévé, altruista természetté alakítsuk. Ilyenmód találunk majd rá arra, hogy miként változtathatjuk önmagunkat altruistává, és kerülhetünk újra kapcsolatba az egyedüli és egyesült egésszé lett emberiséggel.

21.]

Miként az egy-testté összeállt egoista sejtek félreteszik a maguk egocentrikusságát a test fennmaradása érdekében, és ahogy ennek eredményeként a test egészének életfolyamatait érzékelik, ugyanígy mi is kötelesek vagyunk egy ilyesfajta viszonyt teremteni magunk közt. S majd akkor az egyesülés terén elért sikerünkkel arányosan, a jelen materalista érzékelése helyett a természet örök létét fogjuk érzékelni.

Erre, az ősi, “Szeretsd felebarátodat mint tenmagadat” elv hív bennünket. Ez az elv egész a bábeli torony felépültéig érvényben volt, majd aztán az összes, antik bábeli bölcseletből elszármazott vallás alapjába beleszövődött (azt követően, hogy a bábeli torony leomlott és az egyelen nép több népre és nemzetre osztódott). Mihelyst alkalmazni fogjuk ezt a törvényt, az ember nem marad már többé elszigetelt, üressé vált egoistának, hanem az organizmus egészének – vagy ahogy neveztük, Ádámnak – az életét lesz képes érzékeli, köszönhetően annak, hogy a Teremtőhöz vált hasonlóvá. Más szóval, egy olyan állapotba kerülünk, ahol a természet végtelen és teljes voltát fogjuk érzékelni.

22.]

Különösképp most, hogy már az emberiség fennmaradása a tét, most, hogy már világos, mindegyőnk kölcsönösen függ a másiktól, vált az altruizmus szükségszerűvé. Ez a világos ráismerés egy újfajta definíciót kölcsönöz az altruizmusnak: nevezetesen, minden olyannemű szándék vagy tett, amely nem a másiknak való segíteni akarásból, hanem az emberiség eggyé kovácsolásának szükségességéből ered – tekinthető valóban altruizmusnak. A Kabbala Bölcselete szerint, az összes olyan altruista cselekedet, amely nem az emberiség egy tesbe forrasztására irányul, haszontalan cselekedetként fog majdan megmutatkozni. Ugyancsak, világossá lesz a jövőben, hogy semmiféle tettet vagy korrekciós műveletet nem kell, hogy véghezvigyünk az emberi társadalomon belül. Mindössze csak egy testként kell, hogy egyesüljünk.

23.]

Az ember mások felé gyakorolt egoista megközelítésének altruista viselkedésmóddá való változtatása egy másik, további világba emeli az embert.

A világot az érzékszerveinken át érzékeljük és észleljük, és csak azt fogadjuk be, ami az érzékszerveink számára az életünk érzékeléseként jelenik meg. A jelen egoista észlelésmód, a környezetünkről csak a saját magunk benyomásait engedi érzékelni. Mígnem ha majd korrigálni fogjuk a saját természetünket, a bennünk lejátszódó történések helyett, éppenhogy a tőlünk kívülre eső eseményeket, a természet egészét fogjuk majd érzékelni.

Így azáltal, hogy a bennünk lejátszódó történések helyett, a tőlünk kívülre eső dolgokat érszleljük, egy pusztán csak részleges világkép helyett, a körülöttünk levő világnak a teljes egészét érzékelni fogjuk. Végül pedig feltárjuk, hogy a körülöttünk levő világ nem más, mint a természet egyededüli, altruista ereje.

Mikor egyesülünk vele, akárcsak a természet valóját, a mi magunk létezését is végtelennek és tökéletesnek érezzük. Azonosulunk az érzéssel. Ő ural bennünket, mely állapotban még ha a testünk meg is hal, mint aki az örök természetben tovább folytata a létezését, továbbra is érzékeljük magunkat. Egy ilyen helyzetben, fizikai élet és halál, nincsenek hatással a lét érzékelésére, mivelhogy a belső egoista észlelésünk immáron egy külső, altruista észlelésmódra cserélődött át.

24.]

A kb. 2000 évvel ezelőtt írott “Zohár Könyvében” olvasható, hogy az emberiség a huszadik század vége előtt el fog jutni az egoizmusa csúcspontjára, és hogy ugyanúgy vele egyidőben, az üresség érzésének maximális szintjét is eléri. A Könyv emellett azt is írja, hogy ugyanezen időben az emberiség rá lesz majd szorulva a túlélés-, a beteljesülés módszerére. S majd akkor, ahogy a Zohár mondja, eljön az idő, hogy az emberiség egésze előtt feltárulkozhat a Kabbala bölcselete, mint maga a természettel való azonosulás módszere.

25.]

Az ember, illetőleg az emberiség egészének megjavítása, azaz, az altruista természethez való hasonulás, nem mehetnek végbe egyetlen szemvillanás alatt, és ugyancsak nem párhuzamosan, egyazon időben. Ellenben, a korrekció csak abban esetben válhat lehetségessé, ha majd az összes ember és az emberiség egésze elismeri a globális válság meglétét.

A korrekció azzal veszi a kezdetét, hogy az ember felismeri, minden rossznak az ő egoista természete a gyökere. Ezt követően, az ember keresésbe kezd, megpróbál valamiféle eszközt találni arra, hogy megváltoztathassa a természetét. A keresés folytán arra következtetésre jut, hogy egyedül csak a társadalom hatása segítheteti ebben a feladatban. Magyarán, az ember korrekciója csak akkor lesz majd kivitelezhető, ha a társadalom értékrendet vált és altruzmusnak emelkedett értéket fog tulajdonítani.

Ha azt a szót mondom, hogy altruizmus, akkor ez alatt én nem a kölcsönös segítségnyújtást, hanem a emberiségnek a Teremtőhöz való hasonulás végett keresztülvitt egyesítését, mint a világ egyedüli értékét, értem.

26.]

A társadalom kollektív felelősségtudatot kell, hogy ébresszen az emberekben. Azért, mert a Teremtő is, mint egyedüli és egységes termetményhez (mint “Ádám”-hoz) viszonyul hozzánk.

Az ember önző utakon próbálta a célját elérni; mindenki csak a saját maga boldogulásáért dolgozott. Ám mára már az ember kezdi felfedezni és kezdi megérteni, hogy a problémáit kénytelen kollektív módon, altruista utakon orvosolni. Az egoizmusra való fokozatos ráismerés fog majd bennünket rákényszeríteni, hogy az ősi Kabbala módszeréhez nyúljunk, hogy általa orvosoljuk a problémánkat – amelynek megvalósításában az ókori Bábelben kudarcot vallottunk.

27.]

Az összes szenvedésnek, amit csak látunk ma avilágban, egytől-egyig az ember természettel szembeni ellentétessége az okozója. A természet összes más eleme – ásvány-, növény- és állatvilág – teljesen ösztönösen követi a természet parancsait. Egyes egyedül csak a viselkedése állítja az embert szembe a természet ásvány-, növény- és állatvilágával.

S mivel az ember a teremtés csúcsa, ezért a természet minden más eleme (ásvány-, növény- és állatvilág) függőségben él tőle. Az ember megjavításával a természet minden eleme, ideértve a világegyetem egészét, teljes egységben a Teremtővel, fel fog majd emelkedni annak valamikori, kezdeti, tökéletes szintjére.

28.]

A Teremtő terve szerint, erre a pontra a világegyetem egésze el kell, hogy érkezzen. Csakhogy a korrekcióra kimért idő határos. A “Zohár Könyve” rámutat, miszerint a kijavítás folyamata a 21. sz. elején kell, hogy kezdetét vegye. Innentől kezdve, az emberiség, egyre erősbödő szenvedések által, a korrekció kivitelezésének irányába lesz nyomva.

A Teremtés céljának az elfogadása és a kijavítás módszerének az ismerete teszik majd a számunkra lehetővé, hogy tudatos formában, a máskülönben ránktörő szenvedéseknél gyorsabban érkezhessünk el a célhoz. Ilyenmód, mégha egyelőre csak az útján vagyunk is a kijavításnak, a szenvedések helyett beteljesülést és emelkedettséget fogunk érezni.

Minden a mi erőfeszítésünkön múlik, azon, hogy miként sikerül a társadaslom számára megvilágítanunk a válság okát, és megmutatunk, hogy milyen úton juthatunk el a válság megoldásához. El kell, hogy magyarázzuk, hogy ahhoz, hogy elérhessük a lét legszebb, végtelen és legteljesebb állapotát, a válság szükségszerű és kikerülhetetlen a számunkra. Bár ennek az elmagyarázása nem egy könnyű feladat, ugyanakkor a súlyosbodó válság ma már mindannyiunk számára lehetővé teszi, hogy ezt a folyamatot elkerülhetetlen és tervszerű folyamatként fogjuk fel.

S ami ezt a korszakot különlegessé teszi, az az, hogy a fokozódó válsággal egyidőben lehetőség nyílott a változtatásra. Ma már képesek, sőt mi több, kötelesek vagyunk a válságot optimális helyzetként magyarázni, merthogy épp a válsághelyzet teremt optimális feltételeket egy új és tökéletesített civilizáció megteremtéséhez.

Magyar ajkú kabbala tanulók csoportja