Egyszerűen a Kabbaláról – III. rész

Hogyan lehet a Kabbala módszerét tökéletesen elsajátítani?

Kit tekinthetünk kabbalistának, és kit nem? Mondjuk, valaki elkezd Kabbalát tanulni. A következő lépésben – talál egy kabbalisztikus könyvet, majd az interneten megnéz egy filmet a Kabbaláról. Vajon innentől már ”kabbalistának” mondhatja az ember magát, avagy mág nem? Hogy lehet megállapítani, hogy ki a kabbalista, és ki nem? Általában véve, hogy tudja valaki tökéletesen elsajátítani a Kabbala módszerét?

Az ember egy bizonyos energia szinten él és létezik. Elér egy olyan állapotot, amikor szükségét érzi, hogy választ kapjon az olyan kérdésekre, mint: ”Ki vagyok? Miért élek? Mi az életem értelme?” Néha nincs is nagyon tudatában ezeknek a kérdéseknek, de még csak nem is érzi, és fogja fel őket, és aminél fogva aztán egyszerüen depresszióba esik. Kutatni kezd valami után, elveszettnek, üresnek érezi magát.

Láthatjuk, hogy az emberiség nem kérdez rá egyértelműen a létezésünk értelmére. Mígnem a kábítószerek és a depresszió azt jelzik, hogy itt egy éles és nyomasztó problémáról van szó. Tehát, az emberek eljutnak oda, hogy valahol hallanak arról, hogy van egy olyan dolog, hogy a ”Kabbala Tudománya”, ami, úgy tűnik, választ ad erre a kérdésre. Vannak emberek, akik ezt meghallják, és vannak, akik továbbra is ugyanúgy léteznek, mint eddig, mondván: ”Nos, mit tudok tenni? Tovább kell ezzel élnem. Akaratom ellenére születtem, tehát akaratom ellenére fogom élni az életemet.”

Mire jó, ha egy ember kinyit egy kabbalisztikus könyvet, a kabbalisztikus ismeretanyag forrását. Az előnyei a következők. Van a világunkban egy könyv, amely a Felső Világról beszél. A szerző, aki írta, a mi világunk fölött létezett. A mi világunk szintje csak annak elérése, amit mi látunk és érzünk. Ugyanakkor itt van egy könyv, amit egy olyan személy írt, aki érzékelte a Felső Világot. Ezt a szintet érzékelve, ez a személy (ő egy emberi lény volt, aki egy emberi testben élt, ugyanakkor az észlelés szempontjából a felső szinteken létezett) az észleléseit ebbe a könyvbe jegyezte le. Ő kabbalista. Ő erről könyvet írt, azaz, könyvet írt a spirituális világról, a spirituális szintekről.

Most én – aki nem vagyok kabbalista – itt vagyok a könyv mellett. Ez történhet egy teljesen más korszakban, vagy épp akkor, mikor ez a kabbalista még életben van – ennek nincs jelentősége. Tehát, itt vagyok én a saját testemben. Mindenféle spirituális képesség hiányában. Kinyitok egy kabbalista által írt könyvet, elolvasom, és égető vágy él van bennem, hogy megtudjam, miről is beszél. Olyasmiről beszél, ami a mi világunk fölött áll, de hogy miről, nem tudom. A vágyakozásom erősségének megfelelően, a Felső Fény, ez a Felső Energia, ennek a kabbalistának a felső világokban szerzett észlelése fentről felém sugároz. Tehát, apránként megszületik bennem a Mászách (a hatodik érzék, a spirituális érzékszerv). Ez a Mászách olyan, akár egy képernyő, amelyen elkezdem érezni a Felső Világból származó erőket és képeket. Ez kifejezetten a fentről jövő, autentikus kabbalista források hatására születik meg bennem.

Ennélfogva, nem szabad egyszerűen csak bármilyen könyvet elolvasnunk, olyat, amit holmiféle kabbalista, fél– kabbalista, vagy nem–kabbalista írt, olyanok, akik kabbalistáknak akarják kiadni magukat. Csak olyan elismert és jóváhagyott forrásokból szabad olvasnunk, amelyek elfogadottan hitelesek. Máskülönben csak merő képzelgést, közönséges irodalmat fogunk olvasni, olyat, ami a mi világunkban fogant meg.

Ebből következik, hogy tulajdonképpen, ami engem érdekel egy kabbalisztikus könyvben, az nem önmagában a tartalma. Számomra minden része egyforma. A tartalmát magát, képtelen vagyok megérteni. Csak az ún. Megvilágítás (Háárá) érdekel, ami a könyv által ereszkedik le hozzám és hoz bennem létre egy Védőernyőt. A Kabbala tanulásának hatását – ez az, ami fontos – a Védőernyő – a hatodik érzékszerv megszerzésében találjuk.

Ezért kell, hogy autentikus kabbalista könyveket olvassunk. És mi ismerjük ezeket a könyveket. Mindenekelőtt, ilyen az utolsó kabbalista, Báál HáSzulám, által írott Talmud Eszer Szfirot, illetve az ő, Zohár Könyvéhez írott magyarázata. Ári-nak az Élet Fája c. könyve, (ha időben nézve, hátrafele megyünk a történelemben). Maga a Zohár Könyve; a Tóra (a kabbalisztikus értelmezése annak, amit Mózes írt), illetve a Teremtés Könyve, amit Ábrahám írt. S van még néhány további kabbalisztikus forrás, amit használunk, tekintve, hogy a fentről érkező megvilágításuk, amely feltölt minket, erőteljes és hatásos. Lényegében, ez a tanulmányozás elve.

Hogy lesz az olyanból kabbalista, aki egy kabbalista könyve szerint tanul? Egy Védőernyő jön bennem létre. A Védőernyő megjelenése jelzi, hogy valamilyen formában átalakultam. Egy Védőernyő megjelenik bennem, és a világmindenséget a mi világunk szintje fölött kezdem érezni. A Kabbala a mi világunk felső szintjét -”Máchszom”-nak (Torlasz) nevezi. A Máchszom egy torlasz: áthatolok rajta, és a Felső Világba lépésnek ezt a pontját ”spirituális születésnek” nevezik. Ezután, a Felső Világ észlelési fokozatain lépkedek felfele, mígnem egészen addig a pontig jutok, ahol maga a könyvet írt kabbalista volt. Innen tovább emelkedhetek, és minden alkalommal fel kell, hogy emelkedjek az egész világmindenség elérésének a legmagasabb szintjére. A legfelsőbb szintet mint tökéletességet, örökkévalóságot érezzük. Olyanként, mint amit határol idő, vagy legyen az bármi más.

Ezt a szintet még mialatt ebben a testben létezünk kell, hogy elérjük. Ilyen formában az ember, saját magán keresztül, egymásba köti az összes álapotot, kezdve a legspirituálisabbtól, egészen a leganyagiasabbig. Ahogy egy ember eléri ezt a szintet, úgy tekintjük, hogy teljesítette a számára elrendelteket, vagyis egy igazi emberi lénnyé vált.

A Felső Világnak, a Felső Álapotnak, vagy nevezd, a Felső Természetnek, összesen százhuszonöt ilyen észlelési szintje van. Ezek a szintek öt világra osztódnak, és közülük mindegyik világ további huszonöt szintre. Magyarán összesen, százhuszonöt szint létezik.

Mit kezd el látni egy kabbalista?

Hogy honnan tudja egy kabbalista, hogy hozzájutott a hatodik érzékszervhez? A kabbalisztikus könyveken át látni kezdi, hogy miről is beszélnek valójában. Sőt mi több, ő ezt mind az érzékszervein, mind pedig elméjéén keresztül tisztán látja, mert azáltal, hogy integrálja az észlelésnek ezeket a területeit, ő egy teljesen tiszta képet kap a valóságról.

Vagyis, a kabbalisztikus könyvek tanulása által a Felső Világ elérése teljesen valóságos, megismételhető és mérhető. Átélhetem, megérthetem, megvalósíthatom, és megmérhetem az összes jellemzőjét, hogy aztán azokat továbbíthassam egy másik személynek képletek, számok vagy feljegyzések formájában, amelyeket ő újra átmegy. Ez hasonló ahhoz, mint mikor egy zenész zenét ír, és a másik zenész el tudja olvasni a kottát, köszönhetően annak, hogy ismeri a nyelvét, és a szimbolumokra tekintve el tudja azt játszani, érzi a zenét. A kabbalisták hasonlóan ilyenformán adják át egymásnak az információt. Magyarán, a Kabbala Tudománya, a szó szoros értelmében valódi tudomány, és a bitokában van az összes olyan eszköznek, amire egy tudománynak csak szüksége lehet.

A mi világunk és az egoizmus fejlődése

S hogy a saját állapotunkat jobban megértsük, vizsgáljuk meg a világunk természetét. A kabbalisták, akik a természet mélységeibe hatolnak le – a mi világunk természetéből egy úgymond felsőbb természetbe lépnek át, abba a bizonyos természetbe, ahonnan minden alábbszáll hozzánk – azt mesélik nekünk, hogy létezik egy olyan Felső Világ, amely eredőjeként minden dolognak, minden ebből a felsőbb világból ereszkedik le a mi világunkba.

Mi ez a ”minden”, ami leereszkedik hozzánk, ide a mi világunkba? Mi formálódott ki a világunkban? A kabbalisták azt mondják, hogy a világunk az alatt a szint alatt létezik, ahol az egoizmus – a kapni akarás – megnyilvánul. Ez a vágy – a maga élettelen, növényi, élő és emberi szintjein – az összes megnyilatkozási formájában megtalálható a világunkban.

A mi világunk a következőképpen fejlődött: az élettelen egoizmustól, amely az élettelen dolgokat hozta létre, át, egészen a növényi, élő és aztán pedig a beszélő létrejöttéig. Vagyis az egoizmus egészen a zérusponttól indulva fokozatosan fejlődött ki, és ez volt az, ami az összes anyagot megteremtette a világunkban.

Később, az emberi lény megjelenésével, az egoizmus az emberi szinten fejlődött tovább. Az egoizmus fejlődésének ez a négy szintje, magán az emberi lényen belül, ugyanúgy tetten érhető. Először az úgynevezett testi vágyak – úgy mint, bőséges élelem, család, szexuális kielégültség, biztonság, otthon, és gyermekek utáni vágy, stb. – nyilvánulnak meg az emberben. Ezek a vágyak még akkor is meglennének bennünk, ha teljesen elkülönülve élnénk a társadalomtól, azaz, hogy ezek tisztán a mi természetes vágyaink.

Az egoizmus további fejlődése a gazdagság utáni vágyakozást váltja ki bennünk. Azonban vagyon alatt nem csak a bankban levő pénzt kell, hogy értsük. Hanem ugyanúgy magabiztosságot, az ember erejét és képességét, hogy elláthassa önmagát. Ebből a periódusból bontakozott ki a következő alakzat a világunkban – azaz, a primitív életstílusból egy sokkal szociálisabb együtt-élésbe való átmenet.

Az egoizmus még további fejlődése a hatalom utáni vágy megjelenését eredményezte az emberekben. Új szociális kapcsolatok alakultak az emberek között. Majd az egoizmus még tovább nőtt, és ezzel megjelent a tudás utáni vágy állapota. A tudás utáni vágy összeomlása – pontosan ebben az állapotban, találjuk mi ma magunkat. A mi világunkban már meggyőződtünk arról, hogy a tudás nem tesz bennünket boldogabbá; a tudás nem válaszolja meg azokat a kérdéseket, amelyek egy emberben felmerülnek. Mi már a tudáson túlra állunk.

Az egoizmus fejlődésének ezen négy típusát követően, amelyeket egyébként ”mozdulatlan”, ”növényi”, ”élő”, és ”beszélő” szinteknek is nevezünk, egy új típusú egoizmus jelent meg bennünk. Ám ez az egoizmus, nem bennünk, hanem fölöttünk van. Ami azt jelenti, hogy ezzel az új típusú egoizmussal az ember elkezd a Felső Világ után vágyakozni– olyasvalami után, ami a mi világunkon kívülre van.

Tudást, hatalmat, hírnevet, gazdagságot és testi élvezeteket kapunk mindattól, ami körülöttünk van. Míg a testi vágyaimat én magam elégítem ki, a gazdagság, hatalom és megbecsülés utáni vágyaimat a társadalom révén, a tudás utáni vágyamat pedig a saját, egyéni fejlődésemen keresztül elégítem ki, természetesen, minden ezt megelőző segítségével. Ez egyéni fejlődést jelent. Miközben, mindezen vágyak után egy újfajta vágy jelenik bennünk, egy különleges vágy. A vágy valami olyan dolog után, ami a mi világunk keretein belül nem fellelhető, amit a testem, vagy az engem körülvevő társadalom, avagy egyéni teljesítmény útján képtelen a világunkban vagyok kielégíteni.

A szívben levő pont

Elkezdek valami után vágyakozni, de hogy mi után, nem tudom. Mivel az emberiség nem találja a választ a kérdésre – nevezetesen: ”Mi a létezésünk célja?”, mely kérdés ebből az újonnan felbukkanó vágyunkból ered, depresszióba esünk, kábítószerhez és a terror eszközéhez nyúlunk. Ez maga az eredetünk, azaz, ahonnak elszármaztunk és leereszkedtünk, utáni vágyódás. Mindazonáltal, ez még mindig, nem egy tudatos vágy. Csak annyit látok, hogy a világunkban semmivel nem tudom magam feltölteni. Vágyakozom valami után, az örömök forrása után, ami ebből a világból hiányzik. Depresszió, kábítószer, terror, stb. mind ebből eredően léteznek.

Az emberi vágyak ezt megelőző összességét ”szív”-nek nevezzük. Ugyanakkor, a pontot, ami felbukkan az emberben – ezt az új, spiritualitás-, az eredetünk utáni vágyódást – úgy nevezzük, hogy ”a szívben levő pont”.

Más szavakkal ezt a következőképp tudjuk érzékeltetni: van egy szívünk – amely a bennünk levő vágyak összességét jelöli -, amely szívben felbukkan egy pont. Hogy honnan jön ez a pont? Ez a pont fentről ereszkedve jelent meg. Itt, ez a pont anyagba lett öltöztetve, azonban, csak egy bizonyos része. Ugyanakkor, egyfajta spirituális pontként – mint egy embrió – megmaradt és recesszíven lappang bennünk.

Vagyis, miután az egoizmus egésze kifejlődött – testi vágyak, gazdagság, tekintély és tudás –, az ember hirtelen felfedezi, hogy teljesen új vágyai vannak, nem ennek a világnak valók. Ennélfogva, két vágy között őrlődik: egyrészt a szív, azaz, a testi örömök, gazdagság, hatalom, tudás és minden ezekkel járó dolog utáni vágyak, másrészt pedig valami olyasvalami után érzett vágy, ami messze túlmutat az evilágon. Ennélfogva, disszonancia, nagyerejű feszültség keletkezik a szív, és maga a szívben levő pont között. Ezt a szívben levő pontot a „jövőbeni lélek egy részének, embriójának” nevezzük.

A Felső Világ érzékelése utáni vágy

Mit jelent: ”a jövőbeni lélek”? A Felső Világ érzékelése utáni vágyat ”lélek”-nek nevezzük. Ezt a pontot egy olyan szintig kell az embernek a Kabbala tanulása által fejlesztenie, hogy az egy hatalmas gömbbé dagadjon, amin keresztül érezni tudja az ember a Felső Világot, annak végtelenül tökéletes állapotát, és ahol elkezd ebben az új állapotban, új percepcióval együtt élni. Ez utóbbi észlelési mód győzedelmeskedik a szíve fölött, az összes földi vágya fölött, annyira, hogy ezzel a magasabb állapottal azonosítja magát – a szívben levő ponttal – és rákapcsolódik a Felső energia és információ végnélküli áramlatához, ami a spirituális szinten, teljesen külön a mi világunktól létezik. Ezután, az ember elkezd úszni a Felső Fény és információ végtelen és örökkévaló óceánjában.

Részben ez az, amiről a klinikai halált átéltek mesélnek nekünk: milyennek érezték a Felső Fény vonzását, amely csak vonzotta őket valamerre, milyen végtelenül jó volt, stb. Mindannyian el kell, hogy érjük ezt az állapotot. Mikor ezt az állapotot elérjük, még akár ha közben a saját testünkben is vagyunk, többé már nem tartjuk annyira fontosnak a testünket. Elfojtjuk, akár valamely hatalmas vágy elfojt egy kisebb vágyat. Tehát, ilyen módon fojtja el a testünket és annak valamennyi vágyát ama hatalmas vágy és elmondhatatlan óriási érzés, amelyet maga a Felső Világ elérése hoz magával. Egy ilyen szintre kell, hogy felemelkedjünk, és létezzünk benne.

Mindenkinek, ki ezen a Földön él, felelössége, hogy felemelkedjen erre a szintre. Hogy miért mindannyiunk felelőssége? Azért, mert a természet ebbe az irányba nyom bennünket, és mert egyikőnket – vagy együtt mindannyiunkat – sem fog elengedni, mígnem vissza nem térünk ugyanarra a szintre, ahonnan leereszkedtünk ebbe a világba. Ebből következőleg, egészen addig, míg nem teljesítjük a már eleve ránk róttakat, továbbra is újra meg újra reinkarnálódnunk kell.

Miért ereszkedtünk le ebbe a világba?

Egyátalán, miért kell, hogy leereszkedjünk ebbe a világba? Hisz egyszer már ott voltunk a Felső Világban, egy Felső szinten, egyesülvén a Felső Teremtéssel, a spirituális információ, energia és anyag végtelen áramlatában. Csakhogy a probléma az az, hogy mikor ezen a felsőbb szinten léteztünk, egy olyan tudattalan állapotban voltunk, amelyet sem nem úgy választottunk vagy értünk el, és ezért csak a minimális állapotunkat észleltük ezen a szinten. Ez egy a Felső Világba, a Felső Fénybe foglalt pontra, vagy egy az anyja bennsőjében levő, magáról nem tudó magzatra hasonlít. Mindazonáltal igenis Létezik; élőként kezeljük, azonban úgy viszonyulunk hozzá, mint amely a jövőbeni élet csírája.

Az ember leereszkedik ebbe a világba, és fejleszteni kezdi az egoizmusát, úgy, hogy ennek világnak, mindeközben, ő csak az evilági állapotait érzékeli. Majd amikor később, a saját szabad akaratából, elkezd a százhuszonöt fokon felfele lépkedni, fel a Felső Világ elérése felé, immáron minden szintre, ahova csak elér, a saját erőfeszítése által jut el. Ennélfogva, amikor eléri azt az állapotot – az ő eredeti állapotát –, többé nem érzi azt már minimálisnak, hanem sokkal inkább a maximumnak, a korábbi állapotnál végtelenül nagyobbnak. Mit jelent az, hogy végtelenül”? – Összehasonlíthatatlanul. Azaz, ha itt mint egy pont, mint egy anyaméhben levő magzat létezik, úgy emitt már olyan, mint egy felnőtt, aki jól érti az életet. Tehát ezek az állapotok, ezek az észlelések összehasonlíthatatlanok. Itt – mint a lélek csírája létezik, mígnem emitt – egy teljesen kiforott vággyal bírunk, a szívben levő pont egy hatalmas spirituális edénnyé lett, feltöltve az összes spirituális információval. Ezt a spirituális edényt nevezzük ”lélek”-nek.

Következésképp, az ember saját maga teremti meg, és neveli fel a lelkét annak csírájából. Magyarán minden, amit kap, megvalósít, és feltár, mind személy szerint neki tudható be; személyesen csak ő észleli. Minthogy vágyakozik utána, következésképp, mihelyst megkapja, hatalmas gyönyört és beteljesülést érez. Mígnem egy magzat, mégha az anya méhében fejlődik is, nem érzékeli, hogy elért volna bármit is, vagy, hogy örömöt nyújtana másnak. Teljesen a Felsőbbik befolyása alatt áll – a Felső Erő neveli fel.

Itt, azonban, az erőfeszítései, a vágyai, és a törekvései révén az ember megsietteti a fejlődését. Ennélfogva, miközben fejlődik, a törekvése megelőzi a befogadást, s amelyet ezért valódi beteljesülésként érzékel.

A lentről-felfele történő emelkedés egy nagyon érdekes és különleges rendszer szerint történik. Miközben az ember ebben a világban él, kétféle Felső Erő irányítja: egyik oldalról – a fejlődő spirituális erő (pozitív erő); a másik oldalról – az egoisztikus erő, amely folyamatosan fejlődik benne (negatív erő). Az ember e között a két erő között létezik, és látja, hogy ezek az erők miként hatnak rá és fejlesztik őt. S ő, e két erő között, az azok benne képződő helyes kombinációja alapján talál rá a saját spirituális fejlődésére. A helyes kombinációjuk képes az emberben megteremteni a szabad akarat és cselekvési szabadság lehetőségét, mely dolog minden másból hiányzik és amely máskülönben nem is létezhet.

Vagyis, ha nem teremtjük meg ezt az állapotot saját magunkban, úgy soha nem leszünk szabadok. Hogy miért? Nos mert előre meghatározott tulajdonságokkal születünk.

A szabad akaratról

A tudósok még ma is azt állítják, hogy minden mozdulatunkért, minden vágyunkért egy-egy gén tehető felelőssé. Egy olyan családban, társadalomban, korban, államban, stb., nőttem fel, amit nem én magam választottam, nem az én akaratomnak megfelelően történt; egyáltalán semmit nem magam választottam. Mire felnőtté lettem, már csupa olyan viselkedési programmal és értékrendszererrel lettem feltöltve, amelyek nem az enyémek. Majd ezután egy olyan társadalomban élek, amely kívülről irányít, és folyton megszabja, hogy mit tegyek. Azaz, hogy belülről – ez nem én vagyok; kívülről pedig – az engem körülvevő társadalom –, megint csak nem én vagyok. Tehát, ha előre tudnánk, hogy mi minden van egy emberben, úgy jóelőre fel tudnánk térképezni a teljes viselkedési programját – könnyű dolgunk volna. Azonban, ezt mi egész egyszerűen nem tudjuk. Mindazonáltal, mindez csak annyit mond, hogy mi nem tudjuk. A valóságban, az ember mindig kényszerből cselekszik, és egyátalán nincs cselekvési szabadsága.

Ha ez így van, ha nem vagyunk szabadok, vajon létezik olyan dolog, hogy jutalom és büntetés? – Természetesen nincs. Ha ez így van, mi egyátalán a célja ennek az egész létezésnek? Tán pusztán kierőszakolni ezekből fehérje testekből, hogy csak egyszerűen létezzenek?

Ahhoz, hogy az ember szabad akaratra tehessen szert, mintegy előfeltételként, először is meg kell, hogy nyilvánuljon benne a szívben levő pont, azaz, egyidejüleg kétféle vágy kell, hogy létezzen benne, olyanok, amelyek két különböző világ felé irányulnak, a lét két különböző szintjén, eltérő dimenziókban. A szabad akaratot pedig akkor nyer az ember, mihelyst elkezd spirituálisan emelkedni. Miközben ez a két ellentétes erő hatással van rá, ő ezeket arra használja fel, hogy a lehető legoptimálisabb spirituális fejlődés irányban egyensúlyozzon végig. Majd Ezután képes lesz szabad akaratból cselekedni.

Máskülönben, teljesen elképzelhetetlen, hogy egy emberi lény más eszközök által cselekedhessen szabadon. A cselekvés mindig azon alapszik, hogy mi vagyok ”Én”, és mi az, ami körülvesz engem – azaz, a környezet. S ezek mindig adva vannak: a tulajdonságaim előre meg lettek határozva, nem is beszélve a környezetről, ami soha nem tőlem függ és ugyanúgy előre meg lett határozva. Ezért mindazokat kivül, akik a Kabbala módszerének a segítségével elkezdenek felemelkedni az eredetükhöz, az eredeti spirituális állapotukhoz, senki nem mondható a világunkban szabadnak.

Mihelyst az embernek alkalma nyílik, hogy a szabad akarata szerint cselekedjék, lehetősége van hatással lennie a sorsa alakulására. Azonban egészen eddig a pillanatig, nincs erre lehetősége. Azaz, mikor már átmentem vagy több tucat életen és néhány évtizedet már leéltem a jelenlegi életemből, csak most, mikor azt hallom, hogy létezik egy olyan módszer, ami hozzásegít ahhoz, hogy elérjem a szabad akaratot, a szabad választás lehetőségét, hogy aztán miután elértem a Felső Világot, az evilág fölé emelkedhessek és szabadon cselekedhessek; csak most tudok szert tenni a korábban feltételezett szabadságra, amely ezúttal fel lett nekem ajánlva. Más út nem létezik.

Vajon az ember tudja, hogy mit kezdjen a szabadságával? Az ember olyan mértékben éri el a Felső Létet, a Spirituális Világot, a Felső Erőket, amilyen mértékben ismeri, érzi, és megérti, hogy hogyan tudja ezt a szabadságot helyesen megvalósítani, ami megjelent nála. Magyarán, az ember helyesen viselkedik és érti, hogy milyen módon irányítsa magát felfele, a legoptimálisabb módon.

Kabbalistáról és nem kabbalistáról

Hogy lehet egy kabbalista életét leírni, összehasonlítván egy olyasvalaki életével, aki maga nem kabbalista? Ezt nem lehet elmagyarázni, mivel az ember, nagyon is tudjuk, hogy hogyan él ebben a világban… Lehet, hogy nem értenek velem egyet, de általában, az ilyen létezést én automatikus, kényszer alatti létezésnek nevezem. Szükségszerűség, nyomásból és félelem alatt él. Az összes cslekedetét ilyenformán határozzák meg – azaz, a vágy által, hogy kielégítse magát, hogy maximálisan, a lehető legkisebb erőfeszítés árán kitöltse a hiányérzetét. Ez a viselkedésünk teljes algoritmusa.

Mivel a kabbalista a létnek egy másik szintjét észleli, az ő viselkedését egy teljesen más algoritmus jellemezi, más egyenletek, más képletek, más tervezési folyamatok és programok rendelhetők a viselkedéséhez. Ez azért van így, mert ő nem csak a mi világunkat észleli, és ő nem csak azon van, hogy mindközben mindenből a lehető legtöbbet sajtolhassa ki, ellenben ő magát a Felső Világot és a Felső Értelmet érzékeli. Ő pontosan látja, hogy mit jelent a felső, földön-túli, örök, abszolut lét. Ő, természetesen, ennek a szintnek megfelelően viselkedik. Így az ő viselkedése eltérő. Semmiféle anyagi, földi megfontolás – mint például, hogy mi fog majd a következő pillanatban történni, vagy, épp a számunkra tetsző módon, a következő földi inkarnációnk során – nem parancsol neki irányt. A kabbalista viselkedését sokkal inkább az irányítja, hogy ő az itteni élettől eltérő perspektívában látja a dolgokat; ő egy másik dimenziót lát. Ily módon ő olyan adatokat is figyelembe vesz, amelyek mások számára elérhetetlenek. Ő ezeknek megfelelően cselekszik.

Első látásra úgy tűnhet, hogy a kabalista cselekedetei naívak, vagy hogy a viselkedése nem egészséges. Nem vágyakozik nagy gazdagság, biztonság, vagy földi tudás után; nem érdekli őt földi hírnév vagy hatalom. Azonban, mindez azért van így, mert őt, egy olyan felsőbb fogalomkör vezérli, amely elnyomja ezeket az apró, földi, ideiglenes és kisebbrendű tényezőket. Így, általában véve, a döntései sokkal magasabban lettek meghozva, jóval ésszerűbbek és megalapozottabbak, mint bárki másnak a világunkban.

Azonban, senki sem szabad, hogy másikra ráerőszakolja a saját nézőpontját, mivelhogy az a saját, személyes látásmódjának az eredménye. Így, a cselekvési mozgás terét mindenkinek az határozza meg, hogy milyen mértékig volt képes a létvilágot feltárni. Ennélfogva, az egyedüli, amire az embernek törekednie kell, az az, hogy a lehető legteljesebb mértékben feltárja ezt a valóban végtelen, hatalmas, őt körülölelő világot; hogy belülről észlelhesse az összes erőt, azok tulajdonságait, rendeltetését, illetve hogy összeforrjon velük.

A gyönyörről

Mi a különbség a spirituális, felső, kabbalisztikus gyönyör, és a mi világunkbéli gyönyör között? Ezt, egy egyszerű példával meg lehet magyarázni. Mikor a vágy ki van elégítve – képzeljük el a vágyat, úgy, mint egy edényt (itt a Rabbi rajzol). Mikor ezt a vágyat kitölti valamiféle élvezet … itt a gyönyörérzést plusz jellel jelölöm, mígnem a vágy-érzetet pedig – úgy mint: éhség, beteljesülés utáni vágy – mínusz jellel. És aztán jön a gyönyör.

Tehát, mi fog történni ezután? Abban a pillanatban, hogy az élvezet behatol a vágyba és elkezdi azt feltölteni, a vágyérzet csökkeni kezd, majd eltűnik. Mivel a vágyérzet lecsökken, semmilyen élvezetünk nem származik belőle. Függetlenül attól, hogy mennyire vagyok éhes, ahogy elkezdek enni, minden egyes falattal csökkentem az étel utáni vágyérzetet, az éhségemet. Ezáltal, nem érzek többé gyönyört.

Vagyis, mivel a vágy és a gyönyör egymással ellentétesek, amikor találkoznak, kioltják egymást. Ezért, függetlenül attól, hogy mit kapunk ebben a világban, elkerülhetetlenül mindig üressek maradunk. Újból keresnünk kell, hogy vajon mi okozhat nekünk újból gyönyört. Ebből kifolyólag, állandó keresésben vagyunk a vágyak után (minusz), majd pedig a beteljesülésük után (plusz). Miután megkapjuk, újból elölről kezdhetjük az egészet.

Ez teszi ki az egész életünket. Magyarán, egy olyan örök állapot, amelyben minden egyes beteljesülés után kielégült maradhatok, nem létezik. Sőt ellenkezőleg, az első üresség, amit itt átéltem, mindössze fele akkora volt, mint a mostani (itt a Rabbi rajzol). Mégpedig azért, mert a vágy egykori beteljesülése már ráébresztett arra, hogy e korábbi vágy és annak a beteljesülése nem hozhat a számomra kielégülést. Azaz, hogy a következő alkalommal már kétszer annyira vágyakoznom kell. Mind a ”minusznak”, mind pedig a ”plusznak” az abszolut értéke átvezetődik a következő vágyérzetembe. Ismét vágy ébred bennem, azonban a korábbinál most még nagyobb gyönyörök után rohanok, ám végül újra boldogtalannak érzem magam, kétszerte üresebbnek. Így élem le az egész életem, mígnem belefáradok, feladom, és meghalok.

Hogy mi a megoldás, erre a problémára? Lényegében, ez a legfőbb problémánk. Egy egyszerű példán át is láthatjuk, hogy mikor az élvezet-érzet úgymond behatol a vágyba, nos az azért hatol bele, hogy ezzel a következő vágy felé léphessen. Mondjuk, egy anya élvezetet – „plusz” – okoz a gyermekének. A gyermek minél nagyobb élvezetben részesül, az anya öröme annál nagyobb. Ez az elkülönültség miatt van: ugyanis az öröm, amely az anyát átjárja és a pont, ahol ez mindez érzékelve van nem egyazon a helyen van.

Mi történik ezután a gyermekkel? Ha az élvezetet magához veszi az anyjától, vajon az élvezet kioltja a benne levő vágyat és így üres maradna? Mit lehetne tenni ezzel? Van egy másik megoldás a gyermek számára – mégpedig, hogy az élvezetet úgy fogadja el, mint egy jó gyerek, vagyis azért, hogy ezzel örömöt okozzon az anyjának.

Ennek eredményeképp, itt egyfajta zárt, szünetmentes energia-kört találunk, amely a kettejük közti keringésnek köszönhetően állandóan működésben van. Ennek eredményeképpen, a gyermek örömet okoz az anyjának, mivelhogy minél több élvezetben részesül, az anyjának annál több örömet okoz, ugyanis az anya, a neki örömet adó fiában leli az örömét. Egy ilyen esetben, végtelen energia cseréről, végnélküli szeretetről beszélhetünk.

Ha a fogyasztás belső körforgásának megteremtésekor ezt a példát követjük, teljes kielégülésre találunk, soha nem érjük el a null-állapotot – soha nem fogjuk azt átélni. Sőt ellenkezőleg, egészen addig keringeni fogunk, körbe-körbe, ebben a körforgásban, mígnem az majd a végtelenségig megnő. S minthogy a folyamatos növekedése spirál alakzatban történik, az mindig pozitív értéket vesz fel és soha nem éljük meg rossznak. A negatív vágyakból csak annyit fogunk majd érzékelni, amennyi ugyanezen idő alatt pozitív vágyérzettel fog majd kitöltődni. A gyönyör soha nem fogja kioltani a vágyat.

Azáltal, hogy egy ilyen körforgást teremtünk magunkban, érezni kezdjük az örök létet, az örök beteljesülést, örök életet. Az emberben levő kabbalisztikus ”sejt” ennek az elvnek az alapján épül fel – magunkba fogadni az élet fényét, az információ és erő érzékelését.

Erre tekintettel, a ”Lökabel” – kapni, elfogadni – szóból képződött a Kabbala név, mint elnevezés. A Kabbala tudománya azt tárgyalja, hogy hogyan kapjunk, lévén, hogy a kapás, befogadás nem a maga természetes módján megy végbe, ahogy az a mi világunkban történik, ahol is mi csak folyamatosan kapunk és kapunk, amiért egyre csak üresebbek leszünk, olyannyira, hogy a végén aztán meghalunk.

Ezt a módszert valóban, eleinte nagyon nehéz megérteni. Azonban, mihelyst a dolgok a helyükre kerülnek, látni fogjuk, hogy mindez kristálytiszta. A mi világunkból, kitűnő példa erre az anya és gyermeke viszonya, habár itt a kapcsolat természetes szereteten, hajlamon alapszik. Mégis, Ha egy ilyen kapcsolatot építek ki, köztem és minden más között, azzal a szándékkal, hogy másoknak örömöt okozzak, megkapom fentről a végső gyönyört, amely rajtuk keresztül tér vissza hozzám újból. Ha kiépítek magamban egy ilyen ”sejtet”, gyakorlatilag örökkévalóvá és teljessé válok. Úgy, hogy mindeközben semmi nem változik meg bennem.

Részben, ez az, amit az emberek a klinikai halál állapotában megélnek. Az egoizmus, – amely egy olyan rendszerben működik, ahol a vágy és a gyönyör kioltják egymást, – már nincs érvényben; az emberek elszakadnak a testüktől és egy más fajta információ befogadását kezdenek el érezni; ők ezt a teljes örökkévalóságot és tökéletességet érzik (egy pillanatig erejéig), majd utána visszatérnek és az ott átélteket elmesélik nekünk. Bár ők nincsenek tudatában, hogy milyen információ áramlatba, információ cserébe hatoltak be, mégis, ez ilyen formában történik.

Az embernek ezt a külső és belső hatóköre közti körforgási folyamatot ”a lélek és az univerzum közti kölcsönhatásnak” nevezzük. Minden olyan műveletet, amely ezen a körforgáson kívülre történik, vagy másnéven a törést szenvedett művelet, az önös érdekű fogyasztást szolgálják, és ”evilági fogyasztásnak” nevezzük.

És így, az ember soha nem fog beteljesülésre találni a mi világunkban. Éppen ellenkezőleg, minél jobban vágyik a beteljesülésre, annál üresebbé válik. Ami a spirituális állapotokat illeti, csak annyit mondhatunk, hogy azok nem állandóak, hanem ellenkezőleg, korlátlanul, a végtelenségig nőnek. A számunkra lehetetlen elképzelni, mit jelent a végtelen növekedés. Mégis, ez tényleg vég nélküli.

Magyar ajkú kabbala tanulók csoportja